1510 körül, Tinód – 1556. január 30. Sárvár

   A 16. század fontos műfajának, a históriás éneknek volt mestere. A korábban inkább csak szóbeliségben létező história Tinódi idejében vált a kéziratos költészet jellegzetes műfajává. Tinódi a jelenkorú eseményekről tudósított, ezzel a históriás ének műfaján belül kialakította az úgynevezett újságoló éneket. Adatait szemtanúktól szerezte be, pontosságra, feltétlen igazmondásra törekedett.

A Cronica előszavában ő maga írja: „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.” Információi annyira megbízhatóak, hogy a történészek verseit hiteles történeti forrásnak tekintik. A Cronica első részében folyamatos történetté fűzte össze énekeit.

János király halálától fogva Eger 1552-es sikeres megvédéséig minden fontosabb eseményt megénekelt. Noha kötetének második feléből kiderül, hogy alkalmanként szórakoztató, mulattató énekeket is írt (Sokféle részögösről), nem tartozott a kor hegedőseinek, mulattatóinak körébe.

Nyomtatott kötete arról tanúskodik, hogy tudatosan építette fel életművét, és a kottametszetekkel díszített kiadvánnyal a tudós irodalom szintjére emelte a históriás éneket.

Forrás: http://www.hangraforgo.hu/forum/arckepcsarnok/TinodiSebestyen_20071029.htm

TINÓDI végre a sok bolyongás után Kassán telepedett le.^[148] Mi vonzotta őt ide, s miért nem inkább Debreczent, melynek Török János volt a földesúra, választotta állandó tartózkodási helyűl, arról nem szólnak adataink.

Valószínű, hogy vándorlása közben egyszer elvetődvén ide, rögtön észrevette, hogy Czeczei Lénárt kassai kapitány milyen atyai gondoskodással viseltetik katonái vagy a szolgálatba szegődött emberek iránt, és ő is kedvet kapott az ott letelepedésre.

Czeczei Lénárt^[149] Izabella királyné hű embere volt, a ki attól fogva, hogy ura parancsából Kassát átvette, mindent elkövetett, hogy a város lakosságát magyarrá tegye. Magával hozott vitézeit jól ruházta s jól fizette, olyan jó módba juttatta, hogy házat építettek vagy vettek maguknak. A város kapujához közel volt a háza, onnan vigyázott éber gonddal, hogy külső ellenség vagy belső egyenetlenség meg ne háborítsa a polgárok között uralkodó békességet. A város magyarosodása sokat köszönhet neki. 1536-ban jött ide s azon 15 év alatt, melyet itt töltött, elérte azt, hogy ritka lett a német szó a városban. Tinódi így jellemzi őt:

Kassai kapitán az Czeczei vala,
Tizenöt esztendeig várast bírta vala,
Ő esze, elméje bölcsességgel vala
Nagy víg embör vala, minden szereti vala.

Jó híre nevéjért hozzá futnak vala,
Sok szegín vitéznép, hogy szolgálna nála,
Kiket megtart vala, az szegín nem vala,
Kinek vitézségét érti, szereti vala.^[150]

Mennyire szerette katonáit, arról jellemző adatot beszél el Bornemissza Péter.^[151] 1548-ban «Kassán Czeczei Lénárt egyik deákjának fejét véteté, hogy maga óltalmába egy fő hadnagyot általlőtt nyíllal. Kiről Czeczei azt mondta: En! a tanács e mentségvel senki mást meg ne öljön, hogy maga óltalmába mielte, midőn megóhatja magát másképpen és elszaladhat az előtt, az ki kergeti».^[152] Vitézeiért mindenre kész volt.

Bennök valamelyet ő útra bocsátott,
Annak szép szót adott és költségöt adott,
Azért sok vitéztől minden jó hírt hallott,
Ő tisztire éjjel nappal igen vígyázott.^[153]

Kapitányi éberséget Tinódi még ezzel is jellemzi:^[154]

Váras kívöl tizenöt esztendég nem hált,
Az ő szükségéjért ő kívől sem kozárt,
Kassára ki támadt, az mind gonoszúl járt,
Az Sárosi Laskán Kassánál szenvedett halált.^[155]

Az ilyen víg ember a lantost is kedvelte s csakugyan egy Lantos Sebestyén nevű is volt emberei között,^[156] a ki foglalkozásáról kaphatta e nevét, mint Tinódi, ki szintén írja magát Lantos Sebestyénnek. Valószínűen Tinódit is szolgálatába szerződtette s az ő támogatásával szerzett Tinódi is magának lassan házat. Mikor és milyen körülmények között, azt megállapítani nem tudjuk.^[157]

Czeczei 1551-ig bírta a kassai kapitányságot. Ekkor át kellett a várost adni Ferdinándnak. A szívvel-lélekkel magyar katonát ennél nagyobb csapás nem érhette. Nem lett ugyan bántódása, hiszen birtokait sem vették el tőle,^[158] de elvették helyette élete czélját. Elhatározta, hogy a királynét elkíséri Lengyelországba, de a királyné útnak indulása után ötödnapra az életerős ember, ki soha betegségben nem feküdt, ötvenéves korában hirtelen meghalt. Azt is rebesgették róla, hogy részeg lengyel katonák ölték volna meg, de ez csak mende-monda volt^[159] s Tinódi nem említi. Talán ott volt akkor is, midőn a nagy monostorban eltemették s a mikor

Csuda sokaságok őtet elkésérék,
Nagy sírva halálát oly igen kesergék,
Ott sok jámbor vitéz búdosó félben esék.

Síratják vitézek mint kegyes atyjokat,
Üdvözlik és áldják mint jól tött urokat
Ő atyjafiai ohítják bátyjokat,
Éltette, táplálta, nékik adott sok jókat.

[…]

Írt Tinódi egy hadi oktatást is: «A Hadnagyoknak tanúság, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni», melyben azt mondja el, hogy a keresztény hadnagyoknak, ha győzni akarnak, miket kell megtanulni. Szerinte legelőször is a próféták hadától kell példát venni, azaz midőn a pogányokkal vívás előtt seregüket hadi rendbe állatták, ilyen buzdító beszédet intézzenek vitézeikhez: Bizzanak Istenben, mert ő lesz fegyverök, paizsok, büneiket «gyovónják meg», s bünbánás után bocsássanak meg ellenségeiknek.^[182] Azután gondoljanak arra, hogy e pogány török rabságra hordta vagy levágta nemzetüket s pusztította, rablotta földüket. Gondoljanak arra is, hogy

Itt valaki közülünk elesik,
Az angyalok menyországba viszik,
Ez világra neve elhirhöszik,
És mindenök nagy jóval üdvezlik.

A ki életben marad, gazdag prédát nyer s hálát adhat Istennek a pogány romlásáért. Meg ne futamjék senki, mert azzal jámbor embertársainak és saját magának árt és a mély pokolra jut. No most aztán vele együtt induljanak, felszóul kiáltva Krisztus Jézust és segélyül hiván a Szentlelket és ismét Jézust, hogy mint Farao királyt, Olofernest, Nabugodonozort és Góliátot elvesztette, úgy rontsa meg most is a gonosz pogányokat.

Semmi kétség nem tartja tagunkat,
Meghallgattad fohászkodásunkat.
Mast vélünk vagy, vessük fel mi fánkat,
Jézust, Jézust üvöltsünk, rop, csat, patt.

52. TINÓDI «HADNAGYOKNAK TANÚSÁG» CZ. MŰVÉNEK EGYKORÚ MÁSOLATA.^[183]
(A pécsi püspöki levéltárban.)

Forrás: http://mek.niif.hu/05700/05765/html/02.htm

Tinódi Sebestyén és kora

2012.01.30

 

1556. január 30-án hunyt el Sárváron a Tinódi Sebestyén, akinek énekei nemcsak a korszak kíváncsi emberének szóltak, hanem ma is izgalmas olvasmányok. Sárvár évről évre méltó módon emlékezik meg a költőről. A Nádasdy Ferenc Múzeum Tinódi élet- és korrajzával eleveníti fel emlékét.

Tinódi Sebestyén élete, a Baranya megyei Tinódtól a 16. század kezdő éveitől, 1556-ig Sárváron bekövetkezett haláláig a magyar történelem mozgalmas időszaka is egyben. Olyan kor, amelynek eseményei évszázadokra meghatározzák Magyarország sorsát. A hatalmát egyre nagyobb területekre kiterjesztő Oszmán Birodalom nagy erőkkel igyekezett uralma alá vonni a Magyar királyság területét. Az Anjou Nagy Lajos, majd Zsigmond király, végül a két jeles Hunyadi még sikerrel tudta felvenni a harcot a sokszor több tízezres, reguláris és irreguláris csapatokból álló török haddal.

Tinódi századának elején azonban már egyre inkább fogy a remény Magyarország területének megvédésére és egybentartására. 1456-ban Hunyadi János döntő vereséget mér a Nándorfehérvárt ostromló török hadakra. Mátyás a diplomácia eszközeivel is élt, amikor többször megújított fegyverszünetet kötött a szultánnal, miután visszafoglalta Szabács várát, majd hős katonája, Kinizsi Pál nagy emberveszteségek árán diadalt aratott az erdélyi Kenyérmezőn. 1521-ben a török újra elfoglalja Szabácsot, majd sorra esnek el a végvárak: Zimony, Orsova, Szörény és maga Nándorfehérvár is. 1526. augusztus 29-én Mohács a magyar hadakozó vitézek és nemesek temetője lesz. Az ország sorsa Mohács után napra pontosan tizenöt évvel, Buda elestével pecsételődik meg. Az országon hatalmak osztoznak.

Tinódi Sebestyén életének menetét is meghatározzák ezek az események. Enyingi Török Bálint, Magyarország egyik leggazdagabb nemesének szigetvári udvarában tartózkodik és szerelmi történetek megéneklésén fáradozik, amikor 1541-ben urát a törökök elfogják és az isztambuli Héttoronyba zárják. Kezébe veszi lantját és az ország számos várát, udvarházát járva énekli meg támogatóit, a már börtönben sínylődő Török Bálintot, akinek fiáról is ír éneket, majd későbbi patrónusát Verbőczi Imrét. Lantjával kíséri az egyéni haditetteket, várak ostromait elmondó énekeit, de sikerrel vállalkozik Erdély történetének megéneklésével is. A kor hősei mind felvonulnak előtte: a temesvári hős Losonci István ugyanúgy, mint a törökkel párbajt vívó Kapitány György, vagy Bornemissza Gergely és a vívódó szolnoki hős, Nyári Lőrinc. Tehetsége megmutatkozott a csata jelenetek leírásában, amelynek sikereit is köszönhette. Szinte magunk is halljuk olvasás közben, hogyan kiáltanak az ostromló törökök Allahot, a védők pedig Jézust Lippa ostrománál. Példának állítja eközben a vitézt, akinek hősiessége nélkül nem állnának meg a török csapatok. Dicséri nemcsak a kapitányokat, hanem a hős közkatonát is.

A törökök győzelme a Magyar Királyság területének részekre szakadásához vezetett. A feldaraboltság azonban nem jelentette, hogy nem volt meg az összetartozás tudata, nem jelentette azt, hogy az új belső határok gátat emeltek az egyes részek kapcsolata elé. Sőt épp ez, a felszabdaltság okozta érzés, hozta magával a magyar nemzet eddig csak a nemesekre vonatkozó értelmének kiterjesztését az egész Magyarországon élőkre. Sylvester János Újtestamentum fordításához írt előszavában a magyar nemzethez a magyarul beszélőket sorolta, amelybe így beletartozott nemcsak a nemes, hanem a köznép is. Az értelmiségiek működése, életpályája is tükrözi az országrészek összetartozásának tudatát. Sokan közülük az európai egyetemekről hazatérve nemcsak a királyi Magyarországon, hanem a török hódoltságban is letelepedtek.

Tinódi Sebestyén is életével példázza, hogy szükség van az összefogásra. Históriás énekeiből sugárzik a haza iránti szeretet és jól tapintható programja a pogány török kiűzése a hazából. Azonban a régi egység újrateremtése csak akkor lehetséges számára, ha az emberek között is egység van. A széthúzás, az öncélú pártokra szakadás lehetetlenné teszi a haza helyzetét, védelmét. Tinódi is feladta régi mindennapi életét és harcba indult. Igaz, nem fegyverrel, hanem lanttal harcolt, ahogy azt címerében is jelezte. Ott volt mindenütt, ahol fontos események zajlottak, lett légyen az országgyűlés, országos találkozó, párviadal, kisebb-nagyobb csata. Már Kassán él családjával, amikor Kolozsvárra indul, hogy művét, a Cronicát nyomtatásban is megjelentesse. Végül pedig Sárvárra érkezik, ami a 16. század kulturális életének egyik kiemelkedő központja volt, ura Nádasdy Tamás pedig a legnagyobb mecénás. A megszerzett tapasztalatait és értesüléseit hitelesen írta meg. Emellett mert állást foglalni, véleményt formálni. Sokszor dicsérő sorai közül is kiviláglik a komoly kritika nemcsak a gyávaságra, hanem a rossz hadvezetésre vonatkozóan is. Ha arról van szó, akkor az uralkodót vagy más országos jelentőségű személyeket is kritikája körébe vonja. Mindezt azonban nem önmagáért teszi, hanem a közös cél, a megszabadulás érdekében. Énekeivel talán ő is hozzájárult, hogy Magyarország nem lett a töröké, hogy a magyarok történelme nem hullt a porba örök időkre.

A Sárvár környékén talán nyugalmat és újabb híreket kereső, de végső nyughelyet talált Tinódi ezért méltó emlékezetünkre és egyben figyelmeztetőleg szólnak még ma is sorai:

          Tudjátok magyarok hírösök valátok,
          Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,
          De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
          Ottan országtokban ím mint pusztulátok!

(tzb)
 

 

Sárbogárd

Földrajza

A város Fejér megye déli részén fekszik, Dunától mintegy 20 kilométer távolságban. Földtanilag a település löszös területre épült.

A várostól nyugatra folyik a Sárvíz, amellyel szinte párhuzamosan terül el a település magja (északi része Bogárd, a déli pedig Sárszentmiklós) észak-déli irányban. Azonban a városhoz további településrészek, volt falvak és majorságok is tartoznak, melyek közül a legnagyobb a déli irányban található Rétszilas. Jelentősek továbbá keleti irányban a Dunaújvárosi kistérségbe tartozó Kislók, nyugatra pedig Hatvanpuszta, Örspuszta és Pusztaegres. Az északnyugati része Alsótöbörzsök. A Bogárdi rész északnyugati csücskétől hosszan terül el, és Nagyhörcsökre lehet elmenni.

Közlekedés

Sárbogárd fontos vasúti csomópont. A Budapest–Dombóvár–Pécs fő vasútvonalhoz Székesfehérvár felé, illetve Rétszilason Szekszárd–Bátaszék–Baja irányába van fővonali leágazás a településen. Rétszilast egy másik vasútvonal Dunaújvárossal és Pusztaszabolccsal köti össze. Sárbogárdot Budapesttel, Péccsel, Kaposvárral, Zágrábbal köti össze InterCity, Bajával és Szekszárddal InterPici járat, gyorsvonatok a Dél-Dunántúl fontosabb városaiba és Budapestre szállítják az utasokat. Néhány elővárosi és helyközi személyvonat is közlekedik az előbbi négy vasútvonalon.

A város főútja a 63-as másodrendű főút, amely Székesfehérvárt Szekszárddal köti össze. Továbbá jelentős az erre becsatlakozó Nagyvenyim–Dunaújváros irányába épült mellékút is, de további mellékutak kötik össze a települést a környező településekkel. Sárbogárd helyközi autóbusz-közlekedése biztosítja a város elérhetőségét a környező megyei jogú városokból, Győrből és a szomszédos településekről. A városban helyi járat üzemel. A Pusztaegres, Mezőszilas felé vezető mellékút is itt kezdődik, sőt még a 61-estől a 63-as főútig tart a Sárbogárdnál az Alap-Sárbogárd mellékút. Nagyhörcsökre is, és Mezőfalvára is vezet mellékút. A Mezőfalvára vezető Kislókon is átmegy.

Története

A város mai központjának, Bogárdnak az első említése 1323-ból való, földesura Bogárdi István besenyő nemes volt. Még a 14. században jelent meg egy másik (szintén besenyő) település, Tinód is, amely mára Sárbogárd része lett.

A törökök már igen hamar megjelentek a területen. Itt vonult Mohamed pasa 1526-os, 1528-os és 1541-es hadjárata, amelyeken túl további portyázások is jellemezték a területet, így az itt élők nagy része vagy egyszerűen nyugatra távozott, vagy a Sárvíz mocsaras vidékén keresett menedéket magának. A terület felszabadítása az 1684-es Lotharingiai Károly által vezetett hadművelettel indult, 1686-ban már ténylegesen magyar felügyelet alatt állt.

A sárbogárdi települések újranépesedése a 17. században magától ment végbe: egyrészt a Duna mentén érkező délszlávok, másrészt a nyugatról és mocsarakból visszatértek népesítették be a korábbi falvakat, ahol a kereskedelem beindultával – mivel Sárbogárd a Buda–Fehérvár–Pécs és az Enying–Dunaföldvár utak kereszteződése itt volt – sokat javult az életszínvonal a nagyrészt kisnemesi, egymásra utalt településrészeken.

A 19. században már Sárbogárdként ismeretes a mai település, miután Tinód és Bogárd egyesült.

Forrás: http://allomas.bogard.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=7:varos

Tehát a Tinódi Lantos Sebestyénnek igen hamar meggyűlt a baja az iszlámmal.

Viszont ő hajlandó volt megénekelni az Isten által adott győzelmet.

Érdekes, hogy itt is mennyire igaz az Isten igéje.

Mert a besenyők nem régóta éltek Magyarországon, és ha nem lett volna egy idegen, akkor senki sem írt volna Istennek a magyar történelemben elkövetett csodáiról dicsőítő énekeket.

Jelenleg hasonló korban élünk.

Tehet Isten bármekkora csodát.

Még a hatalmas történelemhamisító Szovjetunió is összeomolhat.

SENKI SINCS, AKI MEGÉNEKELNÉ ISTEN CSODÁIT!

De hát nem is szól erről egy dal sem!

Lehet, hogy megint idegen nép leszármazottjára van szükség, aki végre hajlandó dalt írni Isten csodájáról?

20 év eltelt a rendszerváltás óta, és 1 gyülekezetben, 1 templomban sem dicsérik a Mindenhatót a szabadításáért!

Miért tegyen Isten újabb csodákat?

Hiszen azt sem becsülik meg, amit MOST tett Isten, EZZEL a generációval!

„Avagy mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak kincseit, hanemha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát?” (Máté 12, 29.)

Nos, ez akkor megtörtént a történelemben nem is egyszer.

Keresztények imádkoztak, és világbirodalmak omlottak össze.

Mint az Oszmán birodalom, vagy a Szovjetunió.

Ha lennének most dicsőítő dalok pl. Szovjetunió bukásáról – mely gyülekezet „merné felvállalni” ezek éneklését?

Ahhoz képest, hogy most nem egy részleges győzelemről van szó – mint Eger esetén, hanem teljes győzelemről – valószínűleg senki.

Pál amikor Efézusban járt, hívőkre talált.

Azt tapasztalta, hogy gyengék a hitükben.

Számukra a szellemi (spirituális) erő hiányzott.

A mai hívők számára még először a pszichét (lélek = értelem, érzelem, akarat) kell megerősíteni ahhoz, hogy elbírjanak nagyobb kenetet => merik majd Istent dicsőíteni csodáiért => mernek majd újabb történelemhamisító birodalmak erős emberei ellen imádkozni.

Forrás: Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön

Igen sokszor hallottam beszélni a kis Kara Kala faluról, úgy, hogy magam előtt láttam, szorosan beilleszkedve az Ararát sziklás nyúlványaiba, annak a hegynek lejtőjébe, amelyen a Biblia szerint Noé bárkája megfeneklett.

Amikor becsuktam a szememet, láttam a kőépületeket, a fészereket, csűröket, valamint Demos nagyapám lakóházát, amely azonban csupán egyetlen helyiségből állt. Itt, ebben a házban szült nagyanyám öt leányt, viszont fiút egyet sem. Ez pedig az örmények között szégyen volt, mint a régi zsidóknál is. […]

… hallgatták az örmények azokat az elbeszéléseket, amiket ők, az oroszok „a Szentlélek kiáradásának” neveztek az orosz-ortodox keresztyének százezreire. Az oroszok barátokként jöttek, akik ajándékokat hoztak: a Lélek ajándékait, amiket velünk közölni akartak.

Úgy tetszett, mintha hallottam volna a szavakat, amiket nagyapám és nagyanyám egy ilyen látogatás után késő éjszakába nyúlóan váltottak egymással. – Meg kell hagyni viszont – mondhatta nagyapám –, hogy mindaz, amiről az oroszok beszélnek, bibliai alapokon áll. Úgy gondolom, gyógyulások vannak a bibliában. Aztán találunk benne nyelveken szólást és prófétálást, a probléma csupán az, hogy az egész dolog… nem örményül hangzik! –Ez alatt azt értette, ami hitelre méltó, kézzelfogható, gyakorlati.

Nagyanyám pedig, a még mindig megterhelt szívével ezt felelhette: – Tudod, ha te próféciáról és gyógyulásokról beszélsz, akkor tulajdonképpen mégis csodákra gondolsz, vagy mi másra?

– Igen, hát akkor igazad van.

– Ha valamikor mi „kapnánk Szentlelket”, amint azt az oroszok mondják, akkor az azt is jelentené, hogy csodáért imádkozhatnánk?

– Ugyan, csak nem gondolsz arra, hogy születhetne mégis egy fiúnk?

Ezután nagyanya különös sírásba kezdett. És valóban tudom is, hogy nagyanya 1891 májusának egyik napfényes reggelén sírt. Különös történet volt az. Az ezt követő időkben Kara Kalában több család kezdett hinni az orosz pünkösdiek üzenetében. Még nagyapa sógora, Magardich Mushegan is hagyta magát meggyőzni. Megkapta a Szentlélek keresztséget és ezután Shakarian udvarban tett gyakori látogatásai során beszélt az életében jelentkezett új örömökről.

Azon a különös napon, 1891. május 25-én nagyanya több más asszonnyal együtt varrt az egyetlen helyiség egyik sarkában, mert a parasztházban csak egy szoba volt. Helyesebben nagyanya megpróbált varrni, de könnyei megakadályozták abban, melyek arcán lefolytak és az anyagot is jól átnedvesítették.

A szoba ablakfelőli oldalán, ahol jobb volt a világítás, ült Magardich Mushegan, térdén nyitott Bibliával és olvasott.

Hirtelen becsukta Magardich a Bibliát, felállt és átment a szobán…

– Goolisar – mondta Magardich –, az Úr éppen most beszélt velem! – Nagyanya felegyenesedett és bámulva nézett rá: – Valóban, Magardich?

– Üzenetet adott nekem számodra – mondta Magardich –, Goolisar, pontosan mához egy évre fiút kapsz.

Amikor nagyapa később visszatért a mezőről, már várta őt nagyanya és beszélt neki a csodálatos próféciáról. Bár örült nagyapa, szívesen hitte volna is, mégis szkeptikus volt és inkább kitartott a maga véleményénél. Mosolygott csak, és megrántotta a vállát – utána mégis odament a kalendáriumhoz és vastag fekete betűkkel, tintával bejegyezte a dátumot.

Három hónap múlva bementek a faluba és ott megállapították, hogy nagyanya újból terhes. Kara Kalában mindenki tudott a próféciának erről az időpontjáról, és az egész falu feszülten figyelte, hogy mi történik majd valójában. Azután, 1892. május 25-én, a prófétálás után éppen egy évre nagyanya egy gyermeket hozott a világra – egy fiút.

Ez volt az első eset, hogy családunk a Szentlélekkel ilyen személyes módon találkozott. Kara Kalában mindenki egyetértett abban, hogy a kis új földi polgár éppen a legmegfelelőbb nevet kapja: Izsák lett a neve, hiszen mint Ábrahámnak olyan hosszú ideig várva-várt fia, ő is megígért gyermek volt. […]

(9-11. oldal)

Az 1900. évben … eljutott a faluba a hír, hogy vagy száz orosz keresztény jön ponyvás kocsijaikon a hegyeken át. […]

{A történet színhelye a mai örményország délnyugati része.}

(12. oldal)

– Még mindig nem hiszed, hogy Ő még most is éppúgy szól népéhez, mint a múltban? Ezért adta nekem a Lélek az ismeret szavát egy külön okból: hogy te és családod ezáltal hitre jussatok. Ellene álltál a szentlélek erejének, de ma van az a nap, amelytől kezdve tovább nem állasz ellene.

{ismeret szava = tudomány beszéde}

Aznap este aztán bevallotta nagyapa a szomszédai és a keresztények előtt csalási kísérletét. Miközben könnyei arcán keresztül sörtés szakállába folytak, bocsánatot kért. – Mutasd meg nekem – mondta a prófétának – hogyan nyerhetem el én is a Szentlelket.

Nagyapa letérdelt, és az öreg orosz a munkától kérges kezeit a fejére tette. Egy szempillantás alatt elkezdett nagyapa imádkozni egy olyan nyelven, amit sem ő, sem a jelenlévők közül senki sem ismerhetett.

Amikor ez az eset történt Efim Gerasemovitch Klubniken 58 éves volt.

{tehát a prófécia születésének ideje 58-11 = 47, azaz 1900-47= 1853, azaz már az 1850-es években kitöltetett a Szent Lélek!

- 11 évesen írta üzeneteit, azaz 47 évvel később vált az első aktuálissá

- 1900-ban érett be az első prófécia, így 47 évvel korábban már működnie kellett az ébredésnek}

(14. oldal)

Demos nagyapa azok közt volt, akik menekültek. … 1905-ben eladta udvarházát, amely generációk óta a családjáé volt és megpróbálta érte a legjobb árat kérni. Azután kikereste azokat a vagyontárgyakat, amiket a család tagjai hátukon elvihettek. … Feleségével, hat leányával, akiknek neve Shusan, Esther, Siroon, Magga, Yerchan és Hamas volt, és természetesen élete büszkeségével, a 13 éves Izsákkal elindult az Amerikába vezető útra.

A család biztonságosan eljutott New Yorkba, de a próféciát követve nem telepedett le ott. Az írásbeli utasítás szerint tovább költöztek a kiterjedt és zavarba ejtő új országban, míg csak Los Angelesbe nem értek. Ott találtak, nagy örömükre, egy kicsiny, de állandóan növekvő örmény csoportra, és ebben a csoportban több barátjuk is élt Kara Kalából. Ezeknek a barátoknak a segítségével ment azután nagyapa lakást keresni. A „The Flats” volt Los Angeles legolcsóbb városrésze, de ennek ellenére három családnak kellett összefogni, hogy lehetővé váljék a Boston Street 919 számú négyszögletes házba való beköltözésük.

A hajóút, az utazás az Egyesült Államokon keresztül és az új hajlékhoz való hozzájárulás felemésztette összes pénzét, amit a család udvartartásának eladásával szerzett; így nagyapának azonnal munkát kellett keresni. De minden igyekezet ellenére eredménytelen maradt. A 19. századvégi nagy gazdasági depresszió Kaliforniában még inkább érezhető volt. Nem volt semmi munkaalkalom, főleg egy új bevándorolt számára, aki egyetlen szót sem tudott az ország nyelvén. Nagyapa minden reggel kiment a munkaközvetítő helyre és minden este éppoly nehéz léptekkel tért haza, mint az előző napokon is.

De minden héten volt egy fénysugár, ami által úgy látszott, hogy mellékessé lesz ez a gond; ez pedig a vasárnapi Istentisztelet volt. A Boston Street-i házban, az elülső oldalon volt egy nagy „tiszta szoba”, amely igen hamar a gyülekezet összejöveteli helyiségévé lett. Az istentiszteletet itt éppen úgy tartották, mint a kara-kalai istentiszteleteket. A helyiség közepén egy nagy asztal állt, azon egy kinyitott Biblia. Az asztal jobb oldalán ültek a férfiak, akik között az ülésrend koruk szerint igazodott: az öregebb férfiak ültek közelebb az asztalhoz, mögöttük a fiatalabbak, majd távolabb a fiúk. A helyiség bal oldalán ültek az asszonyok, mint ahogyan mindig is, koruk szerinti sorrendben. A gyülekezet vénei tovább is fekete körszakállt viseltek, bár néha egy-egy fiatal megbotránkoztatott mindenkit, ha csupán bajuszt növesztett.

Elvárták, hogy az istentiszteletre a férfiak (még ha egész héten nem is) a fényes tarka köntösüket viseljék, az asszonyok pedig a hosszú hímzett ruhájukat a horgolt fejkendőkkel, amelynek készítési módja nemzedékeken át nem változott.

Micsoda nagy vigasztalás lehetett nagyapa számára, hogy ez a keresztény közösség lelkileg támogatta! Megtanulták régi idők óta, hogy Isten közvetlenül a Bibliából szól hozzájuk. Szíve szerinti szükségben, hogy munkát találjon, nagyapa bizonyára gyakran térdelt le arra a kis keleti szőnyegre, amit hazulról hoztak magukkal és ami most az összejöveteli helyiségben volt.

Azután „egy Igéért” imádkozott, és az egész gyülekezet elkezdett halkan vele együtt imádkozni, sokszor ismeretlen, elragadtatási nyelveken, „nyelvbeszédben”.

Az öregek egyike felállt, a Bibliához ment, vaktában rátette ujját a felütött oldal egyikére. Úgy tetszett, hogy az Igék mindig pontosan a mindenkori szükségükre vonatkoztak. Vagy az Úr hűségéről szóltak, vagy pedig az eljövendő „tejjel és mézzel folyó napokról”. […]

Egy napon, 1906-ban nagyapa lendületes léptekkel jött haza. – Találtál munkát! – mondta neki nagyanya. –- Bizony, most már van!

Pár pillanat múlva az egész család ott állt nagyapa körül, hogy beszélje el ezt a nagy újságot. Fent Nevadában, egyik Kaliforniával szomszédos államban a vasút még vett fel munkásokat.

Nagyanya elsápadt. Hallott Nevadáról, egy pusztáról, ahol a hőmérséklet árnyékban 45 fokra kúszik fel, és a férfiak a nehéz munkától holtan esnek össze, mert a hőséget nem tudták elviselni. – De te elfelejted – mondta erre nagyapa –, hogy én paraszt vagyok. Én megszoktam, hogy kint a napon dolgozzam. De ezenkívül is, Goolisar, fiam anyja, van más választásunk?

Így aztán összehívta nagyapa a gyülekezet véneit, és kérte tőlük a tradicionális áldást utazása kezdete előtt. Legszükségesebb ruházatát egy takaróba göngyölve végre elindult a pusztába vezető útra. Nemsokára hozta hetenként a levélhordó a pénzesutalványt a Boston utcai házba. És azután, egy nyári estén, jött a távirat, amitől nagyanya mindig félt. Egyik izzóan forró napon nagyapa összeesett, amikor egy vágányszakaszon dolgozott. Holttestét vasúton szállították haza.

Nagyapa halála saját apámat, Izsákot, aki még egészen fel sem nőhetett – 14 esztendejével olyan helyzetbe hozta, hogy ő lett a család feje.

Apám már hónapok óta a város centrumában egy utcasarkon újságot árult. Csaknem tíz dollárt keresett havonként, és ez, amíg nagyapa élt, értékes pótlás volt. Most azonban alig elég arra, hogy nagyanyát és hat nővérét eltartsa. Még az olyan események is, mint az 1906. évi San Francisco-i földrengés, amikor hat köteg különkiadást másfél óra alatt eladott, sem segítették sokkal többre, minthogy párszor negyed literrel több tej kerüljön pótlékként az asztalra.

Apám nem akart elfogadni semmi olyan pénzt, amiért meg ne dolgozott volna. A századforduló utáni első években még aranyérmék voltak forgalomban. Az ötdolláros aranypénz körülbelül akkora volt, mint az ötcentes. Egyik nap az egyik vevő egy pénzdarabot tett apám zsebébe, sietősen, elvette a penny váltópénzt és gyorsan eltávozott. Apám a pénzt éppen a kék újságárus kötényébe akarta csúsztatni, melynek felirata „Los Angeles Times” volt, amikor hirtelen észrevette, hogy a vélt ötcentes, amit a kezében tartott, valójában 5 dollár volt.

– Mister – kiáltott utána. De a vevő már egy háztömbbel odább volt. Apám valami súlyt dobott az újságokra és startolt a férfi után. Egy villamos söpört el előtte, és anélkül, hogy hosszabban gondolkodott volna, felugrott rá, kifizette a menetdíjat a saját megszolgált keresményéből és követte az embert. Amikor végre, jóval arrébb felfedezte az utcán, leszállt a villamosról és futott a férfi után. – Mister! – A férfi megfordult. – Mister, ez nem 5 cent! – mondta apám tört angolsággal. Kinyújtotta kezét és odatartotta a férfinek a napfényben csillogó aranypénzt.

Sokszor kell gondolnom arra a férfira, aki a legkisebb elismerő morgás nélkül vette vissza pénzét. Ha láthatta volna az éhes arcokat, amelyeknek esténként a Boston utca 919-ben vártak rá, biztosan azt mondta volna, hogy tartsa meg az újságos fiú a pénzt.

Havi 10 dollár egyszerűen nem volt elég a család számára. Esténként, munka után elkezdte apám járni körútját a munkaközvetítőknél, amint azt apja is tette. De amikor még férfiak számára is szűken volt munka, akkor fiúk számára igazán nem akadt. Végre hallotta, hogy egy bőrgyárban van egy szabad hely. A bér kevés volt, havi 15 dollár, de ez mindenesetre több volt, amit újságárusítással kereshetett; így apám felvette a munkát.

Egy napon, 1908-ban, amikor apám 16 éves volt, nagyanyának egy meglepetése volt számára.

– Izsák – mondta neki –, van egy csodálatos újság!

– szükségünk is van rá – felelte apám és beleköhögött zsebkendőjébe. A finom por a bőrgyárban leülepedett tüdejére és tartós köhögést okozott neki.

– Találtam munkát – tálalta ki nagyanya. De apám azt hitte, nem jól hallotta. – Egy örmény asszony sem dolgozik bérért! A régi hazában a férfiak gondoskodtak a családról – emlékeztette nagyanyát, miközben a konyhában a bőr porát mosta a hajából.

– De Izsák, hát nem tudod belátni, hogy ez a felelősség téged idegileg kikészít? Már most olyan vékony vagy, mint egy nyárs, és éppen tegnap hallottam, amint Hamas húgodra alaposan rákiabáltál!

Apám elvörösödött, de kitartott álláspontja mellett. –Nem fogsz elkezdeni dolgozni – mondta.

– Már el is kezdtem – mosolygott nagyanya. – Egy rendes családnál, a Hollenbeck parkban. Mosás, vasalás, egy kis takarítás.

– Akkor mehetek is és szedhetem a holmimat – mondta apám szelíden és elhagyta a konyhát. Lassan menz fel a lépcsőn szobájába, nagyanya követte.

Ott maradt megállva az ajtóban, amíg apám kevés ruháját egy batyuba követte. – Ha te dolgozol, akkor énrám itt már nincs többé szükséged.

A következő nap nagyanya megmondta a Hollenbeck parkiaknak, hogy mégsem jön hozzájuk mosni.

De a bőrgyári munka folytán apám köhögése egyre rosszabb lett. Még amikor előmunkás lett, és a piszkos munkát már nem kellett végeznie, akkor sem javult. Nagyanya sokszor beszélt nekem arról, milyen sokszor feküdt éjszakánként ébren és hallotta, amint apám kínlódott köhögési rohamaival. Amikor végre rá tudta beszélni, hogy menjen orvoshoz, az csak azt tudta megállapítani, amit a családban már mindenki tudott: vagy feladja apám a munkát a bőrgyárban, vagy pedig nem sokáig marad életben.

Akkor feltette magában a kérdést, milyen más módon biztosíthatná a család fenntartását. Ezzel a kérdéssel azután apám, mint a bizonytalanság idején mindenkor mindig, a gyülekezethez fordult.

Az örmény pünkösdiek istentiszteleteiket már nem a Boston utcai ház lakószobájában tartották. Miután a férfiak itt is, ott is munkát kaptak, azonnal hozzáfogtak egy gyülekezeti ház építéséhez. Egy kis faépület volt ez a Gless utcán, mintegy 200 m² alapterülettel. Az ülőhelyek támla nélküli padok voltak; ezeket aztán igen gyorsan a falak mellé tolhatták, amikor az Úr öröme a gyülekezetben a Lélekben táncolást megengedte. A térség homlokoldalán, mint megemlítendő tény, állt a hagyományos asztal.

Jól el tudom képzelni, hogyan ment apám az asztalhoz, amint azt már az ő apja is sokszor megtette. Azután letérdelt a kis sötétbarna szőnyegre, miközben háta mögé a vének csoportosultak. Köztük volt Magardich is, és Magardich fia, Aram Mushegan, aki olyan erős volt, hogy egy szekeret egyedül felemelt a földről, és addig tudta azt a levegőben tartani, amíg egy másik megjavított egy kereket.

Aram volt az, aki azután az ujját egy bibliai helyre tette és szépen, de figyelmesen is felolvasta ezt a verset. „Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőben. Áldott lesz a te méhednek gyümölcse, és a te teheneidnek fajzása és a te juhaidnak ellése…”

Föld? Apám elcsodálkozott. Tehén? De az VMózes 28. részének csodálatos igéi még tovább tartottak: „Áldást parancsol melléd az Úr a te csűriedben és mindenben, amire ráteszed kezedet; és megáld téged azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad néked.”

Amikor ezeket így hallotta, hirtelen felismerte, hogy csupán egyetlen dolog van a világon, amit valóban szívesen szeretne csinálni, az, amiről egész nap a vágógép mellett gondolkodott. Tehenekkel akart foglalkozni, és friss, zöld növekvő dolgokkal, de elsősorban szeretne kint, a tiszta levegőn dolgozni.

Ahhoz viszont, hogy földet vegyen, sok pénzre volt szükség, és lassan megvilágosodott apámnak, hogy ezt a gondolatot éppen nem olyan egyszerű megvalósítani. De a Szentírás ígéretét nem engedte el, és így bátran egy egészen döntő lépést tett. Felmondott a bőrgyárban és két héttel később munkanélküli lett.

Ez időben tett egy felfedezést. Azok a gyümölcs és zöldségfajták, amelyek a város üzleteibe érkeztek, sok család számára árban túl magasak és ezen felül kicsinyek és csúnyák voltak; mintha túl korán szedték volna le azokat. Nem lehetne-e valamit abból csinálni, hányta-vetette magában, ha ő valóban friss árut hozna be vidékről és azt házról házra árulná?

Így építette ki apám a kereskedést. Los Angelestől délre és északra voltak területek kis parasztházakkal, sok közülük örmények birtokában, amelyeken a legválasztékosabb gyümölcs és zöldségfajtákat termelték. Apám vette azt a kevés pénzt, amit hónapról hónapra a nővérei kelengyéjére tett félre, és azon két dolgot vásárolt: egy kocsit és hozzá egy kétéves rozsdabarna lovat, aminek Jack volt a neve.

A következő napon kiment apám Jackkel és kocsijával a kis Downey vasúti csomóponthoz, amely abban az időben még nem a város elővárosa volt, hanem mintegy jó húsz kilométerre fekvő kisváros.

Az út közel három órát vett igénybe, de apámnak egyetlen perce sem volt túl hosszú. A tiszta, friss levegő átjárta és gyógyította megtámadott tüdejét, és képzeletében növekedni kezdett egy álom: egy nap birtokos lesz. Még tehenei is lesznek, egy tejgazdasága; egyszerűen a vidék legnagyobb tejkereskedője akart lenni.

Csakhogy még sok volt a munka, amit előbb el kellett végeznie. Azon a napon Downeyben udvarról udvarra járt, itt salátát, ott narancsot és grapefruitot, majd sárgarépát vásárolt – mindent, amit csak abban az évszakban szedtek. Aztán visszakocsizott Los Angelesbe, kocsija tele volt első osztályú áruval. Amíg Jack patkózaj és horkantások mellett az utcákon kocogott, apám kiabálva kínálta áruit:

– Érett szamóca! Édes narancs! Friss spenót! – Áruja jó volt, áruk mérsékelt, és amikor legközelebb jött, csodálkozva állapította meg, hogy a háziasszonyok már várták.

Eltelt egy esztendő. Apám közben 19 éves lett és csinos bajuszt növesztett. A nővérei kelengyéje szánt pénzt pótolta, sőt még hozzá is tett. Most, amikor egészsége már helyreállt és ment az üzlet, apám azon a nézeten volt, hogy itt az ideje, hogy családalapításra gondoljon. […]

Így nősült meg apám azután és nemsokára ő és anyám abban a helyzetben voltak, hogy megvehessenek tíz hold földet: gabonaföldeket, eukaliptuszfákat és legelőt – mindezt Downey szívében. De ennek az új egzisztenciának a megkoronázása három tejelő tehén megvásárlása volt. […]

1913. július 21-én, még mielőtt apám és anyám kis házukat Downeyben elkészítették volna, megszületett első gyermekük. Másképpen, mint nagyapánál, akinek oly sokáig kellett várni egy fiúra, az én szüleim első kisbabája fiú volt. Ők neveztek el engem Demosnak.

(17-25. oldal)

Igen pontosan emlékszem egy bizonyos vasárnapra, amikor 13 éves voltam, 1926-ban; olyan jól emlékszem rá, hogy minden apró részlet előttem van, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem még, amint új lakásunk 2. emeletén levő szobámban felkeltem és felöltöztem. Apámnak ekkor már vagy ezer fejőstehene volt… (31. oldal)

Ezen a vasárnapon a kis templomban szokatlan feszültség uralkodott a levegőben, ami onnan eredt, hogy mindenkit még az utolsó hét valamilyen élménye foglalkoztatott. Az egyik gyülekezeti asszony anyja két hónapja jött el Örményországból, hogy lányához Amerikába költözzék. De különös módon azóta sem hallottak felőle semmit, és lányát ez érthetően aggasztotta. De a gyülekezet ebben a helyzetben csak azt tehette, ami egyedül helyénvaló: imádkozott.

És most a következő történt: az istentisztelet közben felállt helyéről Esther nagynéném férje, George Stepanian és az ajtóhoz ment.. Hosszú ideig rámeredt az útra, mintha a távoli horizont mögött látna valamit. Azután végre ezt mondta: - Anyád jól van, három napon belül Los Angelesben lesz.

Három napra rá az idős nő valóban megérkezett.

(21-32. oldal)

Apám éppen abban az időben vett egy másik farmot, így most már volt elég helyünk arra, hogy saját silókat állítsunk fel, és tőkénk is hogy automata fejőgépeket állítsunk be.

Apám egyéb üzleti téren is meg tudta vetni a lábát. Számunkra és a szomszédos tejgazdaságoknak is mindig nagy probléma volt, hogy a tejet a farmokról az üvegtöltő helyre beszállítsuk. Apám kiépített hát egy szállítószolgálatot. […]

Eredményessége annál figyelemreméltóbb volt, mivel mind ez a 30-as évek elején a gazdasági depresszió idején játszódott le.

(36. oldal)

De megtapasztaltunk ezen a nyáron egy másik ellenállást is, és pedig abból az irányból, ahonnan ellenszelet a legkevésbé vártunk: a Gless utcai gyülekezetből. […]

… egy idősebb férfi szólt…

– Ez nem helyes – kiáltotta hangosan… - Ez… ez nem örményies!

Hirtelen világossá vált előttem, hogy igaza volt. Emlékezetemben felidéztem Örményország történetét az évszázadokon át, és emlékeztem, hogy ez a kicsiny, ellenségektől körülvett nép, amelyik az igazságot hódítások és vérengzések útján sem hagyta elvenni magától, nem adta meg magát a nagyobb, erősebb pogány nemzeteknek, hogy ez a nép mindig a józan megfontolás, a befelé fordulás által erősödött meg. […]

(55. oldal)

Nem az én szavaim voltak, amik végül is meggyőzték őket, hanem sokkal inkább apám közbenjárásának lett az eredménye. Az Izsák Shakarian név ért valamit a gyülekezetben. Ha Izsák is azon volt, nahát, akkor rendben van, bármilyen kockázatosan hangzik is.

(60. oldal)

Rágondoltam azokra a láncszemekre, amelyeket születésem előtt kovácsoltak. Magardich Mushegan prófétálta Kara Kalában: „Pontosan egy esztendőre fiad lesz!” Rágondoltam arra a fiúra, aki mindennap egy kocsirakomány friss zöldséget hordott szét egy lóval, amelynek neve Jack volt. Milyen erős és szétválaszthatatlan az a láncszem, amely a Shakarianokat és Musheganokat összekötötte. Ott volt Magardich unokája, Harry, aki 1955-ben egy vasárnap az örmény pünkösdi templomban… látomást kapott: Ő a szentélyt világossággal töltötte meg és szent olaj folyamát látta Isaac Shakarianra ömleni. Ez egy hivatalba iktatás volt, az egyetlen mód, amit a mi gyülekezetünk elismert. És így szolgált apám 40 esztendeig, mint ennek a gyülekezetnek laikus prédikátora, örmény hagyomány szerint nem kapott fizetést, hogy eskethessen és temethessen, prédikált minden vasárnap és törődött a gyülekezeti tagok bajaival.

Azután, egy késő őszi péntek estén, 1964. november 6-án volt Harry Mushegannak még egy látomása. […]

Gerry lányunk engem felkeresett, és sürgősen arra kért, hogy mindnyájan térjünk vissza Downeybe.

– Nagyapáról van szó – mondta –, a kórházban fekszik!

– A kórházban? De hiszen nem is beteg. A legjobb állapotban volt, amikor ma délután az irodában hagytam! […]

Apám egy magas, fehér asztalon nyugodott. … Ott álltam az egyszerű kis helyiségben és úgy tűnt, mintha hallanám a hangját, amint már annyiszor is történt… – Menj csak, Demos! Majd törődöm a te üzleteddel!

Otthon dr. Donald Griggs várt ránk. Jól tudtam, apám nem volt beteg. – Olyan módon halt meg, ahogyan az ősi patriarchák mentek haza – vígasztalt dr. Griggs. Ereje teljében, nem betegségben és gyengeségben. Az esti újságot olvasta és egyszerűen elaludt.

Haláláról csak dr. Griggs és a legközelebbi családi hozzátartozók tudtak. Ezért voltunk meglepődve, amikor Harry Mushegan Atlantából, Georgiából, ahol most prédikátori állást töltött be, felhívott.

– Az öreg férfiakat – mondta – az előbb láttam, valamennyit! Nagyapámat, nagyanyámat, mindazokat, akikre gyermekkoromtól emlékszem. És néhány olyant is, akikre nem emlékszem, akiket sohasem láttam. Körülbelül egy órával ezelőtt láttam mindezeket a fehérszakállú patriarchákat, ahogyan összefutottak és futtokban kitárták karjaikat, mintha valakit fogadni akarnának. És azután megpillantottam Izsákot, amint ő hozzájuk sietett. […]

Gondoltam a második üzenetre, amit a gyermekpróféta olyan hosszú idővel ezelőtt kapott, amely még mindig lepecsételve és felnyitatlan maradt. … Sokszor kérdezem magamtól, ki kapja majd a parancsot, hogy nyissa fel az üzenetet és hirdesse ki Krisztus gyülekezetének.

(186-188- oldal)

Nyilvánosan elhangzott, lejegyzett és beteljesedett próféciák:

1. Fiú születik pontosan 1 év múlva

2. Lesz saját tejgazdaság

3. 3 nap múlva megjön az, akiért nagyon aggódnak

Na, ezt nevezem én prófétálásnak!

Élettörténete figyelmet érdemel. Orosz származású volt, és családja azok közé az első pünkösdiek közé tartozott, hogy Kara Kalában telepedjenek le. Fiatal gyermekségétől fogva jelentkezett Efimnél az imádság ajándéka. Sokszor böjtölt és imádkozott órákon át.

Kara Kalában mindenki tudta, hogy ez a fiú tizenegy éves korában hallotta az Úr szavát; akkor éppen egyik imacsendességét tartotta. Ez alkalommal hét napon és hét éjszakán át tartott ki ebben és ekkor kapta a látomást. […]

Efim nem tudott sem írni, sem olvasni. Amikor mégis ott ült Kara Kalában, abban a kis kőkunyhóban, egy látomást látott maga előtt térképekkel és egy üzenetet csodaszép kézírással – és végül is tollat és papírt kért.

Utána hét napig ült ott a nyers faasztal mellett, amely egyébként a család evőasztala volt, és szorgalmasan felírta a betűk alakját, mintáját, amelyek szemei előtt elvonultak.

Amikor készen lett, elvitték a kéziratot a faluban olyan emberekhez, akik azt el tudták olvasni. Kiderült, hogy ez az analfabéta gyermek egész sor utasítást és intést jegyzett fel orosz írásjelekkel.

A szöveg arról szólt, hogy egy meghatározatlan időpontban, a jövőben Kara Kalában minden keresztény szörnyű veszélyben fog forogni. Egy kimondhatatlanul tragikus idő jelentetett ki előre, olyan idő, amikor férfiak, asszonyok és gyermekek százezreit fogják brutális módon legyilkolni. Az intésben az is benne volt, hogy a környékről mindenki meneküljön az óceánon túlra egy országba, és bár a prófétafi földrajzkönyvet vagy térképet sohasem látott, felrajzolta annak az országnak pontos térképét, amelybe a keresztényeknek menekülniük kell. A felnőttek ámulatára a vízfelület, ami a rajzban pontosan volt ábrázolva, nem a szomszédos Fekete-tenger vagy a Kaszpi-tenger, hanem az elképzelhetetlenül messzi Atlanti-óceán! Efelett nem volt semmi kétség, mint ahogyan a másik oldalán fekvő országról sem: a térkép egészen világosan megmutatta, hogy az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékéről van szó.

De a menekültek ott ne telepedjenek le, folytatta tovább a prófécia; utazzanak tovább, amíg az ország nyugati partvidékét el nem érik. Ott, így írta le az ifjú, fogja Isten őket megáldani és nekik jólétet adni, magzataikat pedig más nemzetek áldásává tenni.

Valamivel később Efim írt egy másik próféciát is, de mindaz, amit az emberek arról még tudtak, csak annyi volt, hogy a prófécia egy még későbbi időre vonatkozik, amikor az embereknek még egyszer menekülniük kell.

Efim kérte szüleit, hogy ezt a próféciát egy borítékban pecsételjék le, és megismételte azokat az utasításokat, amiket erre nézve kapott. Látomásában az mondatott neki, hogy a borítékot csak egy másik próféta – akit az Úr maga választ ki erre a feladatra a jövőben – nyithatja fel és a próféciát a gyülekezet előtt ki kell hirdetnie. Mindenki más, aki a borítékot idő előtt felnyitná, meghal. […]

Mindig, ha politikai nyugtalanságról szóló hírek jutottak el az Ararát csendes hegyéig, előhozták a megsárgult lapokat, hogy újból elolvassák. A török mohamedánok és a keresztyén örmények közti nyugtalanság valóban erősödni látszott. Hát nem éppen 1896 augusztusában, négy évvel ezelőtt… mészárolt le a török csőcselék Konstantinápoly utcáin több mint hatezer örményt?

De Konstantinápoly messze volt és a prófécia kinyilatkoztatása óta évek teltek el. Igaz ugyan, hogy a bibliai próféciákat sokszor több tíz, sőt több száz évvel is kaptak a vonatkozó eseményt megelőzően. […]

De éppen akkor, nem sokkal a századforduló előtt meghirdette Efim, hogy az idő azoknak a szavaknak a beteljesedésére, amiket ő csaknem ötven éve leírt, most van. – Amerikába kell menekülnünk – mondta -, akik pedig maradnak, azok mindnyájan elpusztulnak. – Kara Kalában itt is, ott is a pünkösdi családok összecsomagolták holmijukat és nem búsultak birtokukért, amit ott kellett hagyniuk. Efim és családja azok között volt, akik először mentek. Minden pünkösdi családot, aki elhagyta Örményországot, gúnyoltak az ottmaradók. A szkeptikusok és hitetlenek, köztük sok keresztény is, egyszerűen nem akarták elhinni, hogy Isten modern embereknek, egy egészen modern korban egészen pontos utasításokat adhatna.

De Isten utasításai helyesnek bizonyultak. Az 1914. évben Örményország számára kimondhatatlan borzalmak ideje kezdődött el. A törökök irgalmatlan szabatossággal hajtották végre véres feladatukat, hogy az örmény lakosság kétharmadát a mezopotámiai pusztába kihajtsák. Több mint egy millió férfi, asszony és gyermek halt meg e halálmenetben, Kara Kala lakóit is beleértve.

További fél milliót falvaikban mészároltak le egy olyan üldözés során, ami Hitlernek példaként szolgált a zsidók megsemmisítésénél. – A világ nem lépett közbe, amikor a törökök az örményeket kiirtották – emlékeztette csatlósait – most sem fog beavatkozni.

Az a kevés örmény, akiknek sikerült kijutni az így lerohant területről, azután nagy hőstettekről adott számot. Elmondták, hogy a törökök sokszor felkínálták a lehetőséget, hogy tagadják meg hitüket – ha ezt tették volna, megmenthették volna életüket. Leggyakrabban alkalmazott módszerük az volt, hogy egy csoport keresztényt bezártak a pajtába és azt azután rájuk gyújtották. – Ha készek vagytok elfogadni Mohamedet és megtagadni Jézus Krisztust, akkor kinyitjuk a kapukat – kiáltottak be nekik. De a keresztények mindig inkább meghalni akartak és dicsőítő himnuszokat énekeltek, miközben a lángok nyaldosták őket.

Azok, akik a prófétaifiú intelmeit követték és az Amerikába menekülést választották, borzalommal hallották ezeket a híreket.

(Forrás: Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön, 14-17. oldal)

Miért fontos az ő élete?

1. Bizonyíték arra, hogy Isten ma is cselekszik.

2. Bizonyíték arra, hogy ma is vannak próféták.

3. Bizonyíték arra, hogy a pünkösdi mozgalom nem az angolszász civilizációból indul el!

Tehát nemcsak arról van szó, hogy van-e hiteles prófétai szolgálat, hanem arról hogy feltétlenül szükségszerű-e az, hogy újra az USA-ból induljon el egy, az egész pünkösdi-karizmatikus mozgalmat megújuló ébredés.

Hiszen volt:

- angol kiáradás Sundarland-ben (ide utazott el Wigglesworth)

- orosz kiáradás Kelet-Európában (ennek bizonysága ez a próféta)

- magyar kiáradás Békés megyében (kihívták a tűzoltókat, hogy oltsák el a tüzet, de nem tudták, mert természetfölötti tűz volt – Isten tüze)

Arról van szó, hogy az egész pünkösdi-karizmatikus mozgalom nem piramis szerkezetű, mint az ókori Egyiptom.

Később elmondta Efim temetését is: 1915-ben, a legnagyobb temetést, amit valaha is megértek a Los Angeles-i Flatsban.

Efim nem tartozott a Gless utcában levő gyülekezetekhez (ahol az örmények tartották az istentiszteleteiket), hanem néhány háztömbbel tovább az orosz ajkú gyülekezetbe járt. A nagy temetés napján nem csupán ez a két gyülekezet jött össze, hanem még az ortodox örmények és oroszok is lenyelték aggályaikat „a vad pünkösdista eseményekkel” kapcsolatban és megjelentek az ünnepélyen; sokan közülük ugyanis csak Efim próféciájára jöttek át Amerikába.

És mi van tulajdonképpen a második próféciával? … Efim fiainál van az.

(Forrás: Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön, 29-30. oldal)

Na, ezt nevezem én prófétai szolgálatnak!

Örmények. Népirtás - 1915. Török jogfosztottságban

Adolf Hitler miunkája a tömeges népirtás területén, ha számszerűleg eredményesebb volt is, lassú és vontatott ahhoz a halálos gyorsasághoz képest, ahogyan az ifjútörökök megszabadultak gyanútlan és hűséges örmény alattvalóiktól. Vérszomjas halálbrigádok indultak, hogy férfiakat, nőket és gyermekeket irgalom és sajnálkozás nélkül irtsanak ki.

Törökországban, a kilíkiai Adanában 1909-ben örményellenes pogromot rendeztek, amelynek 30000 ember esett áldozatul. Az elkövetők az ifjútörök mozgalom tagjai voltak. Ugyanazok, akik az előző évben indítottak sikeres forradalmat az alkotmányos monarchiáért és a külföldi tőke korlátozásáért. Mi az oka, hogy fiatal értelmiségiek és katonatisztek higgadt fejjel kitervelt népirtásba kezdtek a XX. század elején? A válaszért vissza kell lépnünk néhány évtizeddel Törökország történetében.

Az orosz-török háború 1878-ban azért zárulhatott kompromisszummal, mivel a nyugati nagyhatalmak védnökséget vállaltak az Oszmán Birodalomban maradt keresztény lakosok fölött. Ekkorra a török birodalom már halovány árnyképe egykori önmagának. Az egyetlen jelentős keresztény etnikumot az örmények képezik. II. Abdul Hamid szultán a nagyhatalmi garanciát telepítési politikával kívánta kijátszani. Az örménylakta tartományokba kurdokat kezdett letelepíteni. A két etnikum között kiéleződött ellentét adott alkalmat az uralkodónak arra, hogy titkosrendőrséget küldjön az örmények nyakára. A rendszeressé váló atrocitások elől megkezdődött az örmények elvándorlása. Először még a nagyobb biztonságot ígérő török nagyvárosokba, majd külföldre, főleg az orosz Kelet-Örményországba.

Az örmények tulajdonképpen a nemzeti önvédelem céljával hozták létre első politikai pártjaikat a XIX. század végén. Nyugat-Európában szociáldemokrata mintájú pártokat szerveznek, 1885-ben Marseilles-ben az Armenakan, 1887-ben Genfben a Hncsak pártot. 1890-ben Tbilisziben alakítják meg a mindmáig legerősebb örmény polgári pártot, a Dashnakot. Mindhárom párt programjának fő gondolata: a nyugati (török) és a keleti (orosz) örmény területek egyesítésével az önálló, független, demokratikus Örményország létrehozása.

A Hncsak párt egyik agitátora 1894-ben rávette a szaszuni örményeket arra, hogy ne fizessék meg a kötelező "hafirt", vagyis a védelmi hozzájárulást a helyi kurd vezetőknek. A török kormány úgy értékelte a fizetés megtagadását, mint az állam elleni nyílt szervezkedést és felkelést, ezért brutális megtorlással válaszolt. A szaszuni incidenssel nemzetközi bizottság foglalkozott. Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország pedig 1895. május 11-én Abdul Hamid szultánnak küldött memorandumában reformokat sürgetett a hat örmény vilajetben.

A reformok helyett ezúttal már az egész országra kiterjedő örményellenes terror volt a válasz. Egyes helyeken az örmény polgári lakosságot saját templomaikba zárva elevenen megégették. A fekete-tengeri kikötőkben több ezer örményt hajítottak a vízbe. A török főváros, Isztambul sem volt kivétel. Diplomata szemtanúk szerint 6-8000 örmény holtteste hevert az utcákon. Az 1894-96 között lezajlott progromok áldozatainak számát összesen 200-250 000-re becsülik.

Az ifjútörökök a vérfürdőket követő külföldi tiltakozást a nagyhatalmak beavatkozásaként értelmezték. Egyenes folytatását annak, ami Törökország hanyatlását jelentette. A külföldi tőke behatolásával szemben tehetetlen ifjútörökök dühe az idegen politikai beavatkozás jogát és ürügyét jelentő keresztény népesség ellen fordult, s a mintegy két és fél milliós örmény etnikum felszámolását tűzték ki célul. Terveik az Oszmán Birodalom valamikori nagyságának visszaállítására, minden töröklakta terület egyesítésére irányultak. A még fejletlen nemzeti burzsoázia gazdasági erő hiányában politikai, katonai erő után kiáltott. Ezt ígérte az ifjútörök triumvirátus, Enver, Talaat és Dzsemál, amikor 1913. január 26-án katonai puccsal végleg átvették a hatalmat.

Az első világháború kitörésekor az ifjútörökök elérkezettnek látták az időt, hogy érvényt szerezzenek a "Törökország a törököké" alapelvnek. A "szent" cél valóra váltására már készen álltak a tervek. Az örmény tartományokba 1913-tól kezdve ifjútörök kormányzókat és rendőrfőnököket neveztek ki, akik rendkívül részletes és szigorúan titkos parancsokat kaptak a népirtás előkészítésére. A terv meglepetésszerű akciókra épített, s hogy a helyi - örmény - postahivatalnokok vagy távírászok figyelmét ne keltsék fel, a jelszó így hangzott: "Vigyázzatok az örményekre!"

Az antant Gallipolinál történt partraszállása után, 1915 áprilisában született meg a végleges döntés az örmények kiirtására. Irányításával Shoukrie oktatási minisztert bízták meg, akinek munkáját Talaat belügyminiszter felügyelte. Az akciósorozat Isztambulban indult április 24-én az örménység vezetőinek, elsősorban az értelmiségiek deportálásával. Az első áldozatok között volt Komitasz, a szerzetes-zeneszerző, aki egész életét az örmény egyházi zene tanulmányozásának szentelte, valamint Siamantó, a híres költő is.

Az örmény települések lerohanásának ürügyéül az állítólagosan rejtegetett fegyverek elkobzása szolgált. Amerikai misszionáriusok jelentéseiből tudjuk, hogy ezen a címen tartóztattak le asszonyokat is, akiket meztelenre vetkőztetve frissen vágott faágakkal vertek össze. Különös kegyetlenséggel bántak el a papokkal, akiknek körmeit letépték, fogait kiverték, szakállát leégették és szemüket kivájták kivégzésük előtt. A hadügyminiszter, Enver pasa sógora, Dzsevdet bej rendszerint megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta őket, amíg össze nem estek. Az egyik török katonai vezető Henry Morgentheau amerikai követnek azzal büszkélkedett, hogy az ifjútörökök a spanyol inkvizíció módszereit tanulmányozták, s azok közül is a legrafináltabbakat alkalmazták.

A hivatalos indoklásban szereplő vádat, miszerint a kelet-anatóliai örmények fegyveres felkelésre készültek volna, semmi sem bizonyította. Sőt, a Dashnak párt a világháború kitörése után felszólította a török hadseregben szolgáló örmény katonákat, hogy teljesítsék hazafias kötelességüket. A török hadsereg tagjaként mintegy 250 000 örmény vett részt a világháború első ütközeteiben. Ám 1915 elejétől munkaszolgálatra küldték a hadsereg örmény tagjait. Az áprilisi fordulat után többségüket, miután saját sírgödrüket is megásatták velük, 50-100 fős csoportokban egyszerűen lelőtték. Kharputban csak 1915 júliusában 2000 munkaszolgálatost végeztek ki. A német szövetségesek szóvá is tették ezt, mivel lelassult a Berlin-Bagdad vasútvonal építése.

Van városában az örmények ellenálltak és elbarikádozták magukat az óvárosban, amíg az orosz és a kelet-örmény csapatok meg nem mentették őket. Ugyancsak sikeres volt a Franz Werfel regényéből ismert Musza Dagh hősies védelme is. Hét örmény falu négyezer lakója ment fel a hegyre, hogy megküzdjön a sokszoros török túlerő ellen. őket 40 napos hősi védelem után a franciák mentették ki és szállították tengeri úton biztonságba. Urfában viszont az önvédelmi kísérletek tragédiával, tömeges pusztulással végződtek.

Pénz- és lőszertakarékossági meggondolásokból az ifjútörök katonai junta úgy döntött, hogy a sivatagra bízza az örmények további sorsát. És 1915 nyarán, a legforróbb napokban megkezdte az örmények tömeges deportálását - megfelelő élelem és vízellátás nélkül - a mezopotámiai sivatagba. A végcél a szíriai Der el Zor sivatag volt. A deportálás gyakorlatilag egyet jelentett a halálbüntetéssel, hiszen az érintettek többsége már a hosszú menetet is nehezen bíró asszony és gyermek volt. A deportáltak csak azt vihették magukkal, ami a kezükben elfért. Az elhagyott örmény házakat kifosztották, a halálmeneteket kurd és cserkesz bandák rabolták ki. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba dobálták.

A deportáltak füvet, sáskát, döghúst vagy saját halottaik húsát ették. Nem csoda, hogy a trebizondi 14 000 örmény közül 100 ember sem maradt életben. A 18 ezres sivasi és kharputi menetből mindössze 150-en érkeztek az aleppói tranzittáborba. Ezek a táborok valóságos járványgócokká váltak. Csupán Aleppóban 1916 augusztusa és 1917 augusztusa között 35 000 ember halt meg tífuszban. Zekki kormányzó, a Der el Zor-i terület ura különösen hírhedtté vált. Lóhátról kapott fel egy-egy gyereket a menetből, s a levegőben megpörgetve csapta hozzá őket éles kőhöz vagy sziklához. Más alkalommal 500 fiatal örményt záratott be egy karámba víz és élelem nélkül a tűző sivatagi napon, mindaddig, amíg elborult elmével egymásnak nem estek. Szolgálata alatt több mint 20 000 embert ölt vagy öletett meg.

A török cenzúra kínosan vigyázott arra, hogy a sajtóban ne jelenjenek meg híradások a mészárlásokról. Személyes beszélgetéseikben azonban nem csináltak ebből nagy titkot az ifjútörök vezetők. Talaat, amikor nagyvezír lett, azzal büszkélkedett az amerikai követnek, hogy amit Abdul Hamid nem tudott elérni 30 év alatt, azt ő játszva megvalósította 3 hónap alatt. Morgentheau felháborodására azt is kijelentette, hogy őt a mészárlások kifejezetten elbűvölték. A szövetséges német hadvezetés, megsokallva a borzalmakat, 1916 végén elérte, hogy elmondjanak a szmirnai örménység elpusztításáról. Csak hét évvel később, 1922-ben Musztafa Kemál, a modern török állam megalapítója "örménytelenítette" véglegesen Szmirna (Izmir) városát. A török csapatok a bolsevik forradalom után átlépték az orosz határt is, hogy az Anatóliából oda menekült örmény lakosságot legyilkolják.

Anatólia és Kilíkia 2,5 milliós örmény lakosságából 1915 és 1922 között 1,5 milliót irtottak ki, a többiek pedig menekültté váltak, bárhova mentek is. Az életben maradottak töredéke maradt Isztambulban vagy más török városban.

Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/ormenyek_nepirtas_1915_torok_jogfosztottsagban/

Néhány további (angol nyelvű) forrás: (mind-mind ugyanebből a könyvből idéz)

1. http://hewhohasearslethimhear.wordpress.com/2010/11/11/massacres-of-christians-foretold-and-fulfilled/

2. http://www.futurerevealed.com/christian/modern/1852-secret-armenian-prophecy.htm

3. http://www.the-new-way.org/testimonies/vis_009_massacres_of_christians_foretold.html

4. http://hewhohasearslethimhear.wordpress.com/2010/11/11/massacres-of-christians-foretold-and-fulfilled/

http://hewhohasearslethimhear.wordpress.com/2010/11/23/isaac/

5.  http://www.larryjones.ca/issues/issue8/issue8p5.html

(Wikipédia)

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96rm%C3%A9ny_n%C3%A9pirt%C3%A1s (magyar nyelvű)

http://en.wikipedia.org/wiki/Demos_Shakarian

Szöllösi Tibor: Kövesd Istent, és maradj kicsiny önmagad szemében!

A 88 éves Oral Roberts a pünkösdi-karizmatikus mozgalom legidősebb világméretű hatású személyisége ma, Derek Prince és Kenneth Hagin elköltözése után. Egyes egyháztörténészek szerint a 20. század legkiemelkedőbb vallási egyénisége

20. század első hatvan évében a pünkösdi hívők Amerikában és másutt a tisztes konzervatív kereszténység köreiből kitaszítva éltek.

Csupán zajos, istentiszteleteiken az alkalomhoz méltatlanul viselkedő embereket láttak bennük; a mozgalmat átható szellemiség ismerete híján képtelenek voltak eligazodni a hitgyakorlatukon.

A nyelveken szólást, a prófétálást vagy a démonűzést a féktelen rajongás, illetve a vallási tudatlanság bizarr megnyilvánulásainak tekintették.

Amellett a legtöbb pünkösdi szegény és társadalmilag hátrányos helyzetű volt, iskolai képzettség híján pedig teljesen érintetlen a protestáns berkekben divatos teológiai trendektől. Legtöbbjüknek fogalma sem volt, mi fán terem a modernizmus vagy a „társadalmi evangélium”, s ha valakinek mégis, csak annál vehemensebb elutasítással fordult el az ezekhez hasonlóktól. Ha a „szent hempergők” szóba kerültek, általában egy kézlegyintés volt a válasz, esetleg megjegyezve még: valami hasznuk azért mégis van a társadalomban, mert foglalkoznak a polgári felekezetekben nem szívesen látott „aljanép” lelki szükségeivel. Tény, hogy az irántuk mutatott elutasító magatartás miatt az ébredés kezdeti évtizedeiben a pünkösdiek nem tudták, de nem is nagyon akarták megközelíteni e kritikus köröket üzenetükkel. Mindennek tetejébe a más egyházakhoz fűződő és a társadalmi viszonyaikat faji előítéletek is terhelték.

Ám mindeközben szinte minden amerikai településen észrevétlenül gyülekezeteket alapítottak, és „viselt dolgaik” felől mind többeknek furdalta az oldalát a kíváncsiság. Az emberek a zsúfolt pünkösdi imaházakhoz settenkedtek, és az ablakon bekukucskálva figyelték az istentiszteleteiken uralkodó lelkesedést. Súlyos betegek az óvatosságot olykor félredobva felkeresték valamelyik gyógyító összejövetelt, és utána sokan harcosan elkötelezett pünkösdi hívők lettek. A csatlakozók döntését a családjuk nem mindig tudta feldolgozni, ilyenkor a vérségi és baráti kapcsolatokból való kirekesztés is osztályrészük lett.

A második világháború után megindult a változás; a gazdasági depresszió korában divatos sztereotípiák kezdtek megszűnni. Általános prosperitás vette kezdetét, és bár az akkoriban elterjedt elméletek szerint az új felvirágzásból a pünkösdieknek ki kellett volna szorulniuk, a tények mást mutattak. A fellendülés számukra is jólétet hozott az amerikai társadalomban, és most már gyakran nagyméretű és modern gyülekezeti épületeikkel is magukra vonták környezetük figyelmét. Bizonyossá vált, hogy ugyanúgy képesek bővelkedni is, ahogy korábban szűkölködni tudtak. Egyre több pünkösdi hívővel lehetett találkozni az ipar, az üzleti világ, valamint a pénz- és oktatásügy vezetői között is. Ugyancsak mind több jogi szakember, orvos és egyetemi professzor került ki közülük.

A változás hátterében állt olyan új szolgálatok megjelenése is, mint a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Közössége. Élén egy örmény pünkösdi üzletember, Demos Shakarian állt, aki a negyvenes években jól menő tejüzemi vállalkozást vezetett Kaliforniában. A szervezet egyfajta élcsapatként kívánt munkálkodni abban, hogy olyan emberek is megismerhessék a pünkösdi élményt, akik máskülönben sohasem tették volna be a lábukat egy pünkösdi istentiszteletre. Ez a közösség, amelynek rendes tagságához sem nők, sem prédikátorok nem tartoztak, a bőség, az egészség és a nyelveken szólás „új” evangéliumának szószólójává válván meghatározó szerepet játszott a pünkösdi ideák világméretű elterjedésében.

A pünkösdi tábor presztízsnövekedésében és a karizmatikus mozgalom előkészítésében, melynek során már az ötvenes években is ezrek nyertek pünkösdi megtapasztalást a tradicionális egyházak tagjai közül is, egyéb tényezők között oroszlánrésze volt egy a szellemi ajándékok széles skáláját felvonultató ébredésnek is, amely a Gyógyulás Hangja nevet viselte. Ezt az ébredést William Branham, Jack Coe és Oral Roberts robbantották ki, majd sok száz társukkal országszerte fölkeltették az érdeklődést Isten gyógyító ereje iránt.

Hármuk közül Oral Roberts a legismertebb, egyes egyháztörténészek szerint a 20. század legkiemelkedőbb vallási személyisége.

Bár – a vele idős korában közeli kapcsolatba került Kathryn Kuhlmanhoz hasonlóan – hivatalosan sohasem csatlakozott a Gyógyulás Hangja evangélisták köréhez, az ötvenes évekre mégis az ébredés kimagasló vezetője lett.

A tehetséges és bibliai tudományokban jártas Roberts tisztelettel viszonyult a többi evangélistához, főleg Branhamhez, de közben gondosan őrizte függetlenségét, és hamar a legnépszerűbb híresség lett az ébredésben. Mire 1968-ban abbahagyta az evangelizációt, 1 millió emberért imádkozott személyesen kézrátétellel. Több mint 300 evangelizációs hadjáratán a teljes ember, nem csak a fizikai test gyógyítását tűzte ki célul. Az egyháztörténelemre gyakorolt hatása azonban ennél messze sokrétűbb; valószínűleg nála hatékonyabban senki sem járult hozzá ahhoz, hogy a klasszikus pünkösdizmus kitörhessen abból a miliőből, melyben született, és a karizmatikus mozgalomban is nehéz lenne még egy olyan személyt találni, aki azt egészen a kezdetektől ennyire innovatív módon, ilyen sok szálon és ekkora súllyal alakította.

Mostanáig 120-nál több könyvet írt, népszerű Újszövetségi Hangzó Bibliája mindegyik vershez személyes kommentárokat és imát is fűz.

Granville Oral Roberts 1918-ban született Oklahomában, édesanyja már születése előtt Isten szolgálatára szentelte. Ereiben walesi és cseroki indián ősök vére is csörgedezik (1963-ban az amerikai őslakóktól elnyerte az „Év Indiánja” címet). Apja a Pünkösdi Szentség Egyházban prédikált, ami a pünkösdiek fentebb ecsetelt társadalmi státusa miatt állandó gúny céltáblájává tette az iskolában. Helyzetét csak súlyosbította, hogy erősen dadogott. A család istenfélő légkörben, ám nyomasztó szegénységben élt, és a felserdülő Oral – radikálisan szakítani akarván a családi hagyományokkal – elköltözött otthonról. Munka mellett jogot tanult, s egy fényes politikai karrier körvonalazódott a szemei előtt, ám álmait a tüdővész hamar szertefoszlatta. Közel fél évig sorvadozott betegágyán, miközben a szülei rendületlen imáikkal ostromolták a mennyet megtéréséért és gyógyulásáért.

A sok ima gyümölcse végül beért – egy Moncey nevű evangélista szolgálatán megtörtént a csoda. 1935-ben már prédikál, majd pásztorként szolgál, és közben teológiai tanulmányokat folytat. Mint 2002-ben kiadott, magyarul A hittel nincs lehetetlen címmel megjelent könyvében írja, ekkoriban mindenhova egy csomagtartónyi teológiakönyvet vitt magával, és mások prédikációs jegyzetei alapján készült a szolgálatokra. A radikális fordulat akkor történt, amikor felismerte: hiányzik Isten ereje az életéből. Az Urat kezdte keresni, mégpedig az Ő útmutatása alapján: térdre borulva többször végigolvasta az evangéliumokat és az Apostolok cselekedeteit. Amit ekkor felfedezett, egész pályafutását meghatározta. Észrevette ugyanis, hogy Jézus szolgálata hármas tevékenységre épült – Ő nemcsak prédikált, hanem tanított és gyógyított is. Megértette a kenet jelentőségét, és úgy határozott, hogy mennyei erő és kijelentés nélkül többet nem lép a szószékre. Egész életében elkísérte édesanyja tanácsa: „Kövesd Istent, és maradj kicsiny önmagad szemében!”

Hamarosan mindennaposak lettek szolgálatában a gyógyulás csodái, és megírta első könyvét Ha gyógyulásra van szükséged, ezt tedd! címmel. Fontos lépés volt szolgálati folyóirata, a Gyógyító Vizek megalapítása is, valamint az adminisztratív központ kiépítése Tulsában.

A 15 ezer dolláros kölcsönből vásárolt istentiszteleti sátor nagy rugalmasságot biztosított a számára; most már bárhol prédikálhatott, betegekért imádkozhatott. 1948 tavaszán és nyarán Roberts nem régóta működő hivatala már 25 ezer levélre válaszol, 30 ezer felkent zsebkendőt küld ki, és magazinjukat 90 ezres példányszámban osztja szét. (Később ő volt az első, aki a szolgálatát egyre nagyobb számban támogatókkal való kapcsolattartásra számítógépes rendszert vezetett be.) Már ebben az időben vannak istentiszteletek, amelyeken egy-egy alkalommal ezernél is többen fogadják el Jézus Krisztust Megváltójuknak.

A szárnyaló szolgálat 1950-ben válságba került, amikor a sátor tornádó áldozata lett. Ebben a helyzetben egyik fő életelvét követve – „ha látod a láthatatlant, a lehetetlenre is képes leszel” – 65 ezer dollárért új sátrat rendelt.

A szolgálat évről évre jelentős növekedést könyvelhetett el, 1951-ben megépül az első az impozáns székházak közül, és a szolgálati sátrakat is egyre nagyobbakra kell cserélnie.

Úttörő szerepe volt az elektronikus média felhasználásában is evangelizációs célokra. Az ötvenes évek elejére 400-nál is több állomást számláló rádióhálózatot épített ki, és elsőként ismerte fel a televíziózásban rejlő lehetőségeket. A premier 1954. január 10-én volt, minden várakozást fölülmúló reakcióval. A filmre vett evangelizációk voltak az első, Isten kenetét dokumentáló felvételek a történelemben. Az ötvenes évek közepén televíziós hálózatot épített fel: 1957-re az ország 500 tévéállomása közül 135-ről sugározták gyógyító szolgálatát.

A közvetítések olyan emberek millióinak otthonába vitték Isten országának jelekkel és csodákkal kísért evangéliumát, akik másként talán soha nem mentek volna el egy élő gyógyító összejövetelre. Ilyen személy volt John F. Kennedy is, aki a Fehér Házban fogadta Oralt és munkatársait, hogy elmondja, mennyire élvezi adásukat. Az első „televangélista” szélesebb körben tette ismertté a gyógyulás, a nyelveken szólás, a prófétálás, a csodatevés és a Szent Szellem más ajándékainak valóságát, mint korábban bárki. Producere, Dick Ross később Kathryn Kuhlmannal és Billy Grahammel is dolgozott. A nézettség általában valahol 10 és 40 millió között mozgott. Úttörő példáját csakhamar mások is követték. Elsőként Pat Robertson 1961-ben – az első, kizárólag vallási műsorokat sugárzó állomás az országban tulajdonképpen az övé volt. A CBN alig élte túl a korai hatvanas éveket, de az évtized végére pályája meredeken ívelt felfelé; Robertson sikertörténetét a szekuláris média világából Ted Turneréhez hasonlítják.

A hatvanas évek végén Jim Bakker és Paul Crouch megalapította a TBN-t, majd 1974-ben Bakker immár önállóan a PTL-t. Kathryn Kuhlman 1967-ben kezdte meg saját közvetítéseit, Robert Schuller 1970-ben, Jimmy Swaggart 1972-ben. Bár a televíziót a karizmatikus mozgalmon kívül is használták – elsősorban Billy Graham és Jerry Falwell nevét kell említeni –, a hetvenes évekre a médiát a pünkösdi-karizmatikus szolgálatok uralták. Ennek részben szervezeti okai voltak: az ötvenes és hatvanas évek gyógyító ébredéséből több tucatnyi nagy, független szolgálat került ki, melyek erejéből tévéprogramok finanszírozására is futotta, és már felhasználhatták az úttörők, Roberts és Robertson tapasztalatait.

Ha a 20. század során a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban született jelentős oktatási intézményeket vesszük sorra, megint csak Roberts áll az első helyen, aki azzal a korai pünkösdi felfogással is szakított, miszerint a Szent Szellem ereje és a felsőoktatás összeegyeztethetetlen. 1963-ban alapította meg az oklahomai Tulsában a nevét viselő egyetemet, amely két évvel később meg is nyitotta kapuit. Követői közül – miként a keresztény tévéközvetítés terén – ismét Pat Robertson emelkedik ki: a Virginia Beachben épült Regent University 1978-tól várja a hallgatókat. Ma már pünkösdi egyetemek, teológiai és művészeti főiskolák százai működnek világszerte.

Az Oral Roberts Egyetem (ORU) futurista architektúrája és oktatásbeli újszerűsége azonnal elismerést váltott ki, és Amerika rangidős karizmatikus egyeteme rekordidőn belül, hat év alatt területi akkreditációt kapott. Egy ügyes és jellegzetesen amerikai módszerrel, egy országosan is versenyképes egyetemi kosárlabdacsapat szervezésével pedig az egész nemzet figyelmét felkeltették. Az alapító pénzalapteremtő képessége lehetővé tette az intézmény folyamatos bővítését – a hetvenes években az Oral Roberts Evangelizációs Szövetség körülbelül évi 3 millió dollárt fordított az egyetem céljaira, és a kilencvenes évekre 250 milliós értékű, ultramodern felszerelésű egyetemmé fejlődött. A kedvezményes tandíjrendszer tovább segítette a gyors növekedést, úgyhogy 1986-ra ötezresnél nagyobb hallgatótestületével messze a legnagyobb pünkösdi-karizmatikus felsőoktatási intézmény lett. 1975 és 1978 között további professzionális iskolákat csatoltak az egyetemhez: fogorvosi, gyógyszerészeti egyetemet, ápolónőképzőt, valamint jogi kart. Az egyetemmel kapcsolatos célkitűzései is hozzájárultak ahhoz, hogy Oral elhagyja pünkösdi felekezetét, amelybe beleszületett. Az erősödő karizmatikus kereszténység ugyanis igényelte gyermekei képzését, és sokan jöttek a gyönyörű, új egyetemre. 1975-re már csak a hallgatók fele származott klasszikus pünkösdi felekezetekből.

Oral Roberts hosszú távon anyagi sikerét főleg azon képességének köszönhette, hogy sikeres karizmatikus üzletembereket tudott egyre nagyobb számban megnyerni és mozgósítani; tulajdonképpen a már említett Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Közössége, amely óriási formáló szerepet játszott a késői ötvenes és hatvanas évek karizmatikus mozgalmában, az ő ösztönzésére alakult meg. Demos Shakarian Roberts egyik legfontosabb támogatója maradt, és ő lett az Oral Roberts Evangelizációs Szövetség kurátora.

Roberts sokat tett a pünkösdi csoportok közötti egység építésében. Hosszú évtizedeken át alig volt valami kapcsolat az amerikai pünkösdi csoportok között, hacsak a közöttük zajló, sokszor „juhlopás”-nak tekintett migrációt nem nevezzük annak, ami persze nem együttműködésre sarkallta a vezetőket. A változás a háború idején kezdődött, és 1948-ban Roberts maga is ott bábáskodott a pünkösdieket egyesítő országos szövetség születésénél. Ily módon a pünkösdizmus már a karizmatikus mozgalom feltűnése előtt is úton volt afelé, hogy társadalmi és felekezeti körökben is köztiszteletet vívjon ki magának. Ám a „pünkösdi ökumenizmus” hozta változás csak lassan hatott, és Roberts, aki már nagyon korán hangsúlyozta, hogy szolgálata minden felekezet rendelkezésére áll, a szolgálata iránt nem pünkösdi körökből mutatkozó igény láttán 1967 és 1968 során egy sor radikális döntést hozott. (Különösen a katolikusok vonzódtak hozzá. A New York-i, philadelphiai és chicagói püspökök aggodalommal figyelték, milyen sok hívük látogatja a gyógyító istentiszteleteket, és mennyien támogatják adományokkal is az oklahomai evangélistát.) A növekedésben megrekedt tévéprogramot törölte, véget vetett evangelizációs hadjáratainak, és szülőfelekezetét, a Pünkösdi Szentség Egyházat a metodista egyházra cserélte fel.

1969-ben, amikor az ORU már megalapozottan működött, bejelentette, hogy visszatér a televízióhoz, főidejű adások formájában. Ezt a lépését egész szolgálata egyik legfontosabb döntésének nevezte. A tévéközvetítések csapásiránya tekintetében váltás történt: a világi műsorok versenytársaként szórakoztató programokat kezdett közvetíteni. Látványos műsoraiban a leghíresebb evangélistákat is vendégül látta, továbbá neves politikai és közéleti személyiségeket. Felléptek a keresztény szórakoztatóipar olyan előkelőségei, mint Pat Boone, de hollywoodi hírességek is.

Az új formátumú televíziós fellépések 64 milliós nézettségi rátával óriási sikert hoztak. „A történelem ezen pillanatában a tömegek személyes elérésének leghatásosabb módját a televízió kínálja” – nyilatkozta Roberts. E kijelentésével új korszak köszöntött be, az „elektronikus egyház” érája. 1974 végén döntését így kommentálja: „Koreográfiánk miatt sokan nem voltak ránk kíváncsiak az egyházakból, de televíziós megjelenésünk óta mégis 111 vallási tévéprogram lépett színre, és legtöbben a mi módszereinket követik.”

Roberts várakozása szerint szolgálatának csúcspontját a Hit Városa Orvosi és Kutató Központ felépítése hozta volna, amely 1981-ben nyílt meg 250 milliós költséggel. A komplexum egy harmincemeletes kórházból, egy hatvanemeletes orvosi központból és egy húszemeletes kutatóintézetből állt. A központot az a látás hozta létre, hogy a teljes személy gyógykezelésében ötvözzék a hit imáját és az orvostudományt, a természetfelettit és a természetest. Ebben is egy korábbi pünkösdi felfogással szakított. Miután azonban a Hit Városával kapcsolatos tervei 1990-ben kudarcot vallottak – bár az Ortopédiai Klinika ma is működik Oklahomában –, legtöbb energiáját ismét az egyetemre fordította. A Time magazinban 1987. július 13-án egy gyermek feltámadásáról megjelent cikk ugyanakkor azt mutatja, hogy Oral Roberts tevékenysége korántsem csupán adminisztratív jellegű ekkoriban sem.

A kilencvenes években még mindig ugyanolyan érzékenység és rugalmasság jellemezte, mint korábban, ha Isten új munkájáról volt szó. A Rodney Howard-Browne és mások vezetésével világszerte erőteljes felfrissülést hozó ébredésből az idősödő Roberts is kivette részét a szolgálók fiatal generációját támogató szellemi atyaként. 1993-ban a Howard-Browne-szolgálat presztízsét ugyancsak emelték az ORU-ról kapott meghívások.

Az ezredforduló után még mindig aktív, és a szolgálatukat keresők számára is bőséggel megosztja sikerei titkát a Hittel nincs lehetetlen lapjain. Mint írja: „Igaz, a testem már nem fiatal, és az idén is öregebb lesz – de a teljes történethez még hozzátartozik a Szellem vibrálása bennem, az, hogy a Szent Szellem imanyelve szüntelenül megújítja elmémet, mert értem is annak jelentését; s a hittel való vetés csodája, mely számomra az adás és az elfogadás módját jelenti. Mindezek visszatartják az öregedés folyamatát, és megújítják az erőmet, mint a sasét. Járom az országot a két óceán között, súlyos kenettel a szolgálatomon. Prédikálok, az Úr tüzével a szívemben. Érzem, Isten csodatévő ereje működik, miközben tanítok, hirdetem az Igét, és betegekért imádkozom, s ugyanez az erő hatja át írói és nevelői tevékenységemet is.”

2004-ben Benny Hinn-nek Ez a te napod című tévéműsorában Oral egy friss látomásáról számol be, és a kereszténységet éberségre inti Krisztus közeli visszatérésére figyelmeztetve.

Felesége, Evelyn, hatvanhat éves sikeres házasság után – amelyből négy gyermek született – 2005. május 4-én az Úrhoz költözött. Evelyn Lutman Fahnestock is prédikátorcsaládból származott. Oral Roberts ma Kaliforniában, Palm Springs közelében él.

forrás: http://www.ujexodus.hu/index.php?cikk=850

Lukács Ibolya Anna 2009. 12. 22. (XIII/52)

Sátorból a műholdra

Oral Roberts, aki kitalálta az elektronikus egyházat

A 91 éves korában elhunyt Oral Roberts evangélista a huszadik század második felében Billy Graham, Martin Luther King, Pat Robertson és Jerry Falwell mellett a legnagyobb hatású protestáns egyházi személyiség volt. (Öröksége a hit. Hetek, 2009. december 18.)

ő volt az első, aki a pünkösdi sátoros istentiszteleteket médiaeseménnyé tette, majd a televíziózás elterjedésével új stílusú, látványos, mozgalmas show-műsorokkal meg tudta szólítani a szélesebb publikumot is. A hetvenes években már olyan ismert volt, hogy világsztárok fordultak hozzá tanácsért, köztük John Lennon és Elvis Presley. Elsőként létesített pünkösdi-karizmatikus teológián alapuló akkreditált egyetemet, a tulsai Oral Roberts Universityt. Tanításából fakadóan sokan gyógyító evangélistának nevezték, ugyanakkor ő maga elutasította ezt a címkét: „Isten gyógyít, nem én” – mondta.

Granville Oral Roberts 1918. január 24-én született az Oklahoma állambeli Bebee-ben, Ellis és Claudius Roberts ötödik gyermeke­ként. A szegénységben élő család feje prédikátor volt ugyan, de legkisebb fiában sokáig fel sem merült, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Annál is kevésbé, mivel súlyosan dadogott, amiért társai gyakran csúfolódtak vele.
Anyja egyszer a térdére ültette a síró kisfiút, és azzal vigasztalta: „Oral, egy nap Isten meg fogja gyógyítani a nyelvedet, és az evangéliumot fogod prédikálni.” Erre a napra azonban még várni kellett, és a gyermek Roberts számára külön kínt jelentett, hogy dadogó nyelve mellé olyan keresztnevet viselt, melynek jelentése éppen a beszéddel állt kapcsolatban.
A legifjabb Roberts eredetileg jogász szeretett volna lenni, és Oklahoma állam kormányzója. Tizenöt évesen, otthonát elhagyva, Atokába ment középiskolába, ahol kosárlabdázni kezdett. Három állása és a szorgalmas tanulás mellett nem sok gondot fordított az egészségére, mígnem tizenhét évesen egy kosárlabdameccs alatt összeesett, és kiderült, hogy tuberkulózisban szenved. Szótlanul nézett apja könnyes arcába, aki azt mondta: „Fiam, nem fogom hagyni, hogy belehalj a tuberkulózisba, és a pokolba kerülj.” Hirtelen éles fényt látott, és apjának arca helyén Jézust pillantotta meg. A látomás hatására ahhoz az Istenhez kezdett fohászkodni, aki elől mindeddig futott: „Ments meg, Jézus, kérlek, ments meg!”
Tüdőbetegsége azonban ekkor még súlyos állapotban tartotta. Bátyja hitt a gyógyulásban, így elvitte Oralt és a családot George Moncey evangélista összejövetelére, ahol a betegekért is imádkoztak. Ekkor, az istentiszteletre tartva hallotta Oral legelőször Isten hangját. A 700-as Klub 2009. júniusi adásában így beszélt erről Scott Rossnak: „Ott feküdtem az autó hátsó ülésén, a bátyám vezetett, a szüleim pedig ott ültek mellette, és ő a látott csodákról mesélt. Hallgattam őt, és egyszer csak minden elhomályosodott. Minden elhalkult körülöttem. Ebben a csendben Isten megszólított. Az első szava az volt: »Fiam! Meg foglak gyógyítani. Ma, ma este meg foglak gyógyítani, és te elviszed a gyógyító erőmet a generációdhoz, és egy napon egyetemet építesz nekem, amely az én tekintélyemre és a Szent Szellem tekintélyére épül.« Ezek voltak Isten első szavai hozzám.”

Oral Roberts nemcsak meggyógyult azon a napon, hanem meg is tért. Amint a tuberkulózis eltűnt a testéből, a nyelve is megszabadult a dadogástól, és a beszéde tiszta lett.
Roberts eleinte az apjával együtt prédikált, és összejöveteleik során találkozott későbbi feleségével, Evelyn Lutmannal, aki hatvanhat éven keresztül hűséges társa volt.

A negyvenes években Oral Roberts több gyülekezetet is pásztorolt, miközben szorgalmasan képezte magát az Oklahoma Baptista Egyetemen és a Phillips Egyetemen. 1947 májusában elmondása szerint Isten több alkalommal újra szólt hozzá, ennek nyomán betöltekezett Szent Szellemmel, és elkezdett gyógyító-összejöveteleket tartani. Az első ilyen rendezvényre az Oklahoma állambeli Tulsában került sor, majd elindult Roberts rádiós szolgálata és Healing Waters (Gyógyító Vizek) című keresztény magazinja.

Roberts Amerika-szerte ismertté vált hatalmas sátorokban tartott gyógyító-istentiszteleteiről. Első sátra 1948-ban 3000 ember befogadására volt alkalmas, de 1950-ben már három újabb sátrat rendeltek az evangelizáló összejövetelek céljára, melyek közül a legnagyobb 7500 személy befogadására volt alkalmas. Ezt azonban egy vihar lerombolta, így hamarosan még nagyobb sátrakat készíttettek, amelyek közül az egyikben már 10 ezer ember ülhetett le Isten igéjét hallgatni – 1952-re azonban az egyre növekvő érdeklődés révén ez is szűkké vált.

1953-ban Oral Roberts elindította forradalmi újdonságnak számító tévés programját Your Faith Is Power (A hited erő) címmel. Ekkor kezdte el filmre venni istentiszteleteit, hogy bárki a saját szemével láthassa a csodákat.

A sátras összejövetelek egészen 1967-ig tartottak. Roberts ismertsége számára áttörést jelentett új tévéműsora, amelyben az evangélium hirdetése mellett számos híresség is megjelent, többek között Mahalia Jackson, Pat Boone, Roy Rogers, Johnny Cash, Natalie Cole és sokan mások. Az adás Valentin-napi különkiadása 40 milliós nézettségi rekordot ért el, és több Emmy-díjra jelölték.
Szintén egy korábbi terve vált valóra 1965-ben, amikor az általa alapított egyetemen elindult az oktatás. A hivatalos megnyitót pedig Billy Graham vezette 1967-ben – ugyanebben az évben akkreditálták is az egyetemet.

A hetvenes években tovább bővült az intézmény: orvosi és fogorvosi kar indult, és elkezdődött a Hit Városának építése, hogy Roberts bibliai látása alapján a test, a lélek és a szellem keresztény szellemű gyógyítása együttesen valósulhasson meg az orvostudomány és az Ige együttműködésével. A későbbi években a rászorulók itt ingyenes orvosi ellátásban részesülhettek, egészen 1987-ig, amikor a média által sokat támadott Hit Városa bezárta kapuit, az iskola azonban továbbra is sikeresen működött: 1988-ban, fennállásának 21. évfordulóján már összesen 10 ezer végzett diákkal büszkélkedhetett. Az Oral Roberts University teljes körű akkreditációja 1996-ban zárult: az intézmény összesen 66 főiskolai, 16 egyetemi és 2 doktori programot kínál a tanulni vágyóknak.
A kilencvenes években Roberts többszöri gyengélkedése (1992-es szívrohama, majd 1998-as szívműtéte) ellenére új tévécsatornát indított, és rendszeresen vezette A gyógyulás órája című élő műsort felesége, Evelyn és fia, Richard, valamint menye, Lindsay társaságában.
Utolsó éveit főként Kaliforniában töltötte félig visszavonultan. Több könyvet is írt ezekben az években, és személyes tanácsaival segítette a sikeres, nagyhatású lelkészek újabb generációit.

Oral Roberts az adott kor legkorszerűbb eszközeivel rögzítette az összejövetelein történt csodákat. Azt ta­pasz­talta, hogy a felvételeken látott gyógyulások a nézőkben is növelték a hitet

A sikerek mellett több személyes megpróbáltatás is érte. Egyik lányát és vejét repülőgép-balesetben vesztette el, drogproblémákba keveredett idősebbik fia pedig öngyilkos lett. Másik fiát, Richardot, aki apját követte az egyetem elnöki székében, azzal vádolták, hogy az 50 millió dolláros adóssággal küzdő egyetem pénzét saját luxuskiadásaira költötte. Richard Roberts 2007 novemberében lemondott elnöki tisztéről, és első alkalommal történt meg, hogy az egyetem vezetésében senki nem képviselte a Roberts családot. Az egyetemet végül egy Oklahoma City-beli üzletember, Mart Green mentette meg az anyagi csődtől bőkezű, 70 millió dolláros adományával.

Oral Roberts 2005-ben vesztette el feleségét, Evelynt, aki hatvanhat éven keresztül volt hűséges társa a szolgálatban. Halála előtt Roberts a következőképpen összegezte földi szolgálatát: „Amikor elmegyek, mások fogják megítélni, mennyire engedelmeskedtem Isten parancsának, hogy ne csak a visszhangja legyek Jézusnak, hanem a hangja. Ami az én odaszántságomat illeti, minden porcikámmal megpróbáltam Jézus hangja lenni, nem törődve azzal, mibe kerül ez.”

„Oral Roberts Isten embere volt, és jó barát a szolgálatban. Testvéremként szerettem. Az évek során számos csendes beszélgetésünk volt” – mondta róla Billy Graham, a szintén kilencvenegy éves evangélista. Egy másik régi barát, Pat Robertson, a CBN televíziós csatorna alapítója így búcsúzott: „A gyógyító evangélizálás és a keresztény szellemű oktatás úttörője volt. Fiatalok egész generációját indította arra, hogy kövessék őt a karizmatikus szolgálatban. Több mint ötven éven keresztül voltunk barátok, hiányozni fog.”

Lennon levele

A hetvenes évek elején John Lennon a magánéletét körülvevő káosz elől egyre gyakrabban a televíziózásba menekült. Szívesen nézte a kor legismertebb televíziós evangélistáit, köztük Oral Roberts, Billy Graham, Pat Robertson és Jim Bakker műsorait. A zenész 1972-ben levelet írt Oral Robertsnek, amelyben őszintén vallott drogfüggőségéről és félelmeiről. Kifejezte sajnálatát a Jézussal kapcsolatos korábbi, botrányt kavaró kijelentései miatt is. A levélhez adományként egy kitöltött csekket mellékelt. „Miután idézett egy sort az egyik dalszövegéből, miszerint a »pénzen nem vehetsz szerelmet«, ezt írta: »Ez így van. A lényeg az, hogy boldogságot szeretnék. Nem akarok kábítószerrel tovább élni. Paul egyszer azt mondta nekem, hogy kigúnyolom, amiért drogokat szed, de végül meg fogom ezt bánni. Kérem, magyarázza el, hogy a kereszténység mit tehetne értem. Ez is csak egy átverés? Szerethet ő engem? Ki akarok kerülni a pokolból«” – idézi Lennon levelét Steve Turner életrajzíró, a Beatles evangéliuma című, 2008-ban megjelent könyvében.
Oral Roberts hosszú levélben válaszolt a zenésznek, és elküldte neki egyik könyvét. „John, láttuk önt a televízióban, amikor először Amerikába jöttek… A hatásuk olyan erőteljes és széles körű volt, hogy a kijelentése, miszerint a Beatles népszerűbb, mint Jézus, bizonyos mértékig igaz is lehetett abban a pillanatban. De tudja, a mi Urunk azt mondta: mindörökké élni fogok” – írta Roberts, aki levelében összefoglalta a megtérés, az újjászületés és a Szent Lélekkel való találkozás keresztény üzenetét. A későbbiekben még több személyes levelet váltottak egymással. (Morvay Péter)

Diákok az Oral Roberts Egyetemről

Az Oral Roberts Egyetem felé közeledvén már messziről csillog a napsütésben az egyetem világszerte ismert szimbóluma, a bronzból készült, 20 méteres imádkozó kéz. Az első és legnagyobb keresztény pünkösdi-karizmatikus egyetem 1965-ben nyitotta meg kapuját a diákok előtt az Oklahoma állambeli Tulsában. Azóta már több mint 40 ezren végeztek itt. Az egyetem hat karán – Művészetek és Kultúra, Közgazdaságtudomány, Oktatás, Egészségügy, Tudomány és Mérnöki tanulmányok, valamint Teológia és Misszió – több mint hatvan szakon lehet főiskolai vagy egyetemi diplomát szerezni.
Vidar Norvégiából jött és az MBA szakon tanult, ahol nagy benyomást tett rá az oktatás gyakorlatiassága. Szerinte az európai oktatással ellentétben itt nem az elméletekre, hanem az eredményességre és a problémamegoldásra teszik a hangsúlyt. Az ukrán Roman, aki jelenleg sikeres adótanácsadóként dolgozik, a tanárok emberiességét és megközelíthetőségét emeli ki. Még mindig emlékszik mentorának, Dr. Eugine Swearingennek a kedvenc mondatára: „Nem baj, ha félsz, csak cselekedj!”  
Debbie-nek, aki jelenleg is Tulsában dolgozik, egyetemi évei alatt az tetszett a legjobban, hogy itt sokkal konzervatívabb az életstílus, mint más keresztény egyetemeken. Noha a diákok szigorú szabályzatot írnak alá mind a viselkedésre, mind az öltözködésükre vonatkozóan, elfogadják, hogy ez annak
a feltétele, hogy ide járhassanak. A mérnökként dolgozó Gabriele életében az egyetem oktatási alapelve hozta a legnagyobb változást. „A teljes ember nevelése”: test, szellem, lélek – szól az egyetem szlogenje, ami a főbejáratnál is megtalálható. A diákoknak rendszeresen sportolniuk kell, és egy erőnléti szintet fenntartani, ha itt akarnak diplomázni. „Ez belém nevelte annak a fontosságát, hogy viseljek gondot a testemre csakúgy, mint a szellemiekre, valamint a szakmai dolgokra” – mondja Gabriele.
A 3500 férőhelyes Christ Chapel, az egyetemi istentiszteletek helye, építészeti stílusa nagyban emlékeztet a korai ébredési összejöveteleken használt sátrakhoz.
A megkérdezett végzett diákok szinte egyöntetűen az egyetemi istentiszteleteket emelik ki legkedvesebb emlékükként. Erre hetente kétszer került sor tanítási időben.
Az igehirdetők neves amerikai és nemzetközi keresztény vezetők voltak, mint például Marylin Hickey, Benny Hinn, John Hagee, mégis legnevezetesebbnek azok a ritka alkalmak bizonyultak, mikor maga Oral Roberts szólt a diákokhoz

Akik úgy érzik, hogy az alapító élete és maga az egyetem léte is inspiráció arra, hogy megállják helyüket az élet nehéz helyzeteiben, amint azt az egyetem egyik szállóigévé vált mondata is megfogalmazza: „Ha küzdesz, veszíthetsz, ha nem küzdesz, már veszítettél.” (Somorjai Krisztina)

Az adás az Egyesült Államok televíziós piacának 97 százalékában nézhető olyan csatornákon keresztül, mint például az ABC Family Channel, a FamilyNet, a TBN. Mindez azt jelenti, hogy naponta körülbelül egymillió nézője van az Államokban. A műsor nemzetközi adása 80 idegen nyelven és több mint 200 országban látható, így összesen körülbelül 90 millió otthonba jut el, és évente körülbelül 1,5 milliárd ember számára hozzáférhető. A 700-as Klub létrejötte Pat Robertson nevéhez fűződik, aki azóta is műsorvezető az adásban. 

A műsor tartalmát tekintve igen sokrétű, a nézők tájékoztatást kaphatnak az amerikai belpolitikával és külpolitikával kapcsolatos hírekről, egyéb hírekről a világ minden tájáról, tartalmaz kommentárokat, elemző, oknyomozó tudósításokat, interjúkat, könyvajánlókat politikai, társadalmi, gazdasági, pénzügyi, vagy egészséggel kapcsolatos témákról, és előszeretettel foglalkozik keresztény témájú történetekkel, hírekkel. A 700-as klub adása egyértelműen a hagyományos értékek szószólója, külpolitikai riportjaiban kiemelten foglalkozik az egész világot fenyegető terrorizmussal, valamint Izrael helyzetével. Az adások készítésében körülbelül ötvenöt ember vesz részt.

Forrás: http://atv.hu/musoroldal/700_as_klub

2011. március 14., hétfő

700 Club

Sokat töprengtem azon, hogy szükséges-e nekem felemelnem a hangom a sok tévtanító és hamis próféta ellen, akik napjainkban szédítik a tömegeket a média csatornáin keresztül. Amerikában rengeteg "keresztény" tévécsatorna létezik, mégis a leghíresebb a TBN, aminek az adásait közvetítik szerte a világon, különböző nyelveken. A magyar ATV csatorna is átvesz néhány adást tőlük és magyar szinkronnal sugározzák tovább ezeket. Az egyik legnézettebb ilyen műsor a 700 Club, amit nagyon sokan néznek. Az egyik fő műsorvezetője ennek az adásnak Pat Robertson, aki valaha baptista lelkipásztor volt, de pályázott ő már az elnöki székért is. Nagyon ellentmondásos és megosztó személyiség, mert kijelentéseivel sokakat megtéveszt. Meglepődtem, hogy még úgymond komoly és érett hívő emberek  is isszák a szavait és mindent elhisznek neki. Pedig csak elég lenne egy kicsit utánanézni a wikipedián vagy a youtubeon, hogy miket jósolt meg, és mi teljesedett mindabból, amit "megprófétált".

Forrás: http://leviforest.blogspot.com/2011/03/700-club.html

Forrás: http://www.mindennapi.hu/cikk/egyhaz/elment-az-esze-a-vilaghiru-predikatornak-/2011-10-05/8135

A kezdetek

1607-et írunk, mikor is az első telepesek Virginia területét és egész Amerikát Istennek ajánlották fel. Vágyuk az volt, hogy ez a föld Istent és az evangélium terjesztését szolgálja.

Pár évszázaddal később… Virginia Beach, Virginia állam, 9 óra: felcsendül a már jól ismert főcímzene, és a műsor előzetes után Pat Robertson, mint mindig, ma is jókedvűen köszönti a kedves nézőket. De ki ő valójában? És mit lehet róla tudni?

Marion Gordon Robertson, ismert nevén Pat Robertson 1930. március 22-én jómódú család gyermekeként született a Virginia állambeli Lexingtonban. Édesapja, Absalom Willis Robertson harmincnégy évet töltött az amerikai képviselőházban és szenátusban, sőt más felmenői között többen is a politikai élet meghatározó személyiségei voltak, és mivel nem esett az alma messze a fájától, nem csoda, hogy rövid időn belül Pat Robertson is Amerika komoly közszereplőjévé vált.

De maradjunk még egy kicsit a fánál, illetve a családfánál. Talán érdemes megemlíteni ősei közül Benjamin Harrisont, aki a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója és Virginia állam kormányzója volt. Figyelemre méltó William Henry Harrisonnak és Benjamin Harrisonnak (az előbb említett Benjamin Harrison ükunokájának) neve is. Ők nem kevesebb, mint az Egyesült Államok elnökei voltak. Patet rokoni szálak fűzik Winston Churchillhez is… sőt a családfa tetején két angol királynak is jutott hely. De nézzük Pat kalandos életútját!

Tennessee államban elvégzett egy katonai előkészítő iskolát, majd 1946-ban jelentkezett a Washington és Lee Egyetemre, ahol beválasztották az úgynevezett Phi Beta Kappába, ami a legrégebbi és legmagasabb színvonalú amerikai egyetemi és egyetemközi tudományos társaság.

1948-ban beállt az Amerikai Haditengerészet tartalékos alakulatába, majd 1950-ben társadalomtudományi diplomát szerzett a Washington és Lee Egyetemen. A koreai háború ideje alatt hadsegédként szolgált az első tengerészeti divízióban, és 1952-ben előléptették. Hazatérése után újra beült az iskolapadba. Egy diploma a Yale Egyetemen, ezúttal jogból, majd később egy másik, a New York Teológiai Szemináriumon, teológiából. A Yale Egyetem nemcsak egy újabb diplomát jelentett Pat számára, hanem a nagy találkozás színhelyévé is vált: itt ismerte meg Dedét, akit még az egyetem befejezése előtt feleségül vett.

Pat megtérése

Tanulmányai és életének egyéb területein elért sikerei azonban nem tették boldoggá Patet. Üresnek és értelmetlennek érezte az életét. Édesanyja gyakran írt neki Lexingtonból, és levelében mindig az állt, hogy imádkozik érte, valamint hogy Istennek terve van az ő életével, és addig nem lesz boldog, amíg meg nem érti ezt a tervet. Állandóan az evangéliummal „bombázta” Patet, olyannyira, hogy felesége már vallásos fanatikusnak tartotta anyósát. Látszólag Pat sem fordított komoly figyelmet anyja irományaira, ugyanakkor a szívében pontosan tudta, hogy ezek nem üres formulák, hanem a valóság.

Egy este, amikor otthon ültek, Pat közölte Dedével, hogy úgy érzi, Isten azt akarja tőle, hogy szolgálatba álljon. Feleségének megtetszett az ötlet, és azt javasolta, hogy esetleg kezdjenek el valamilyen gyülekezetbe járni. A következő hetekben tehát a vasárnapok azzal teltek, hogy „tesztelték” a gyülekezeteket – ha nem tetszett az egyik, akkor mentek a következőbe (még szerencse, hogy Amerikában jó sok van), egészen addig, amíg nem találtak egy olyat, amelyik mindkettőjük számára megfelelt. De a megtérés gondolata ekkor még fel sem merült bennük.

Természetesen az üzlettársak, barátok megrökönyödve fogadták a hírt, miszerint Pat felhagy sikeres karrierjével, és valamiféle isteni szolgálat mezejére lép. Ilyenkor Pat rendszeresen magyarázkodni kezdett: „Én úgy érzem, valami jót kellene tennem az emberiség számára.”

A nagy szavak ellenére saját életvitelében semmi kivetnivalót nem talált. Továbbra sem vetette meg sem az italt, sem a szivart.

Hamarosan meglátogatta édesanyját, hogy elmondja neki a „jó hírt”, de ő nem a várt módon reagált fia bejelentésére. Patet ez sokként érte, hiszen azt gondolta, édesanyja lesz a legboldogabb a nagy eseménytől. Anyja ellenben közölte vele, hogy képtelenséget beszél, hiszen Istent nem lehet Jézus Krisztus valódi megismerése nélkül szolgálni. Fia tudtára adta, hogy újjá kell születnie!

Ezek után Pat csalódottan tért vissza New Yorkba.

Nem sokkal később egy Cornelius Vanderbreggen nevű ember kereste fel, aki elhívta vacsorázni egy elegáns étterembe. Pat első benyomása pozitív volt. Szimpatikus volt neki a holland származású férfi nagyvonalúsága és jólöltözöttsége, ugyanis előzőleg az a kép alakult ki benne, hogy Isten emberei mindig kopott ruhákban járnak. Már egészen jól érezte volna magát, amikor történt valami furcsaság. Vanderbreggen evangelizálni kezdett a pincérnek, amitől Pat nagyon kellemetlenül érezte magát. Azt gondolta, ezek után biztos szégyenszemre kivezetik őket az étteremből. De nem így történt, tovább beszélgettek egészen addig, amíg Pat akarva-akaratlanul kimondta, amit már jó ideje lefojtott magában: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világ bűneiért, és az én bűneimért is.”

Ekkor jött rá, hogy semmilyen szellemi élménye sem volt eddig Istennel, és igazából most kezdte csak érezni Isten hatalmas szeretetét. A beszélgetés végén Vanderbreggen a Példabeszédek könyvéből idézett verseket, melyek attól kezdve Pat életében vezérelvvé váltak: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te utaidban megismerd Őt, akkor Ő igazgatja a te utaidat.”

Pat nekidőlt a célegyenesnek. Megtért, betöltekezett Szent Szellemmel. Felesége is követte, ő is befogadta Jézust a szívébe, és számos bizonyságot éltek át az Úr jóságáról.

Az első próbálkozás

Az első adás során a film beragadt a vetítőbe, a technikai berendezés kétszer is lefulladt. De mindezek ellenére az üzenet mindenki számára egyértelmű volt: „Azért vagyunk itt, hogy hirdessük: Jézus Krisztus Úr.”

Megalakul a CBN

Az üzenet megtette hatását. 1960. január 11-én megalakult a CBN, melynek bankszámláján ekkor már három dollár volt. Ez nem volt sok, ennek ellenére Pat mégis lelkes maradt, mivel nem a láthatókra nézett, hanem a láthatatlanokra.

A CBN nemcsak Virginia állam első keresztény televízióállomása lett, hanem az egész Egyesült Államoké. Megkezdődött Isten munkája a médiában is. Az első adásra 1961. október elsején került sor a WYAH-TV csatornán keresztül, melynek hatósugara csupán a város határáig terjedt. Egy-két helyi támogatótól származó szerény bevétel segítségével a CBN elkezdett félórás műsorokat sugározni minden este tizenkilenc és huszonkét óra között, majd az időintervallumot fokozatosan növelte tizenhét órától éjfélig.

Ugyan anyagi helyzetük nem volt valami rózsás, Pat Robertson mégsem volt hajlandó – szerencsére – beengedni a kereskedelmi reklámokat a műsorába. Így a közvetítés finanszírozásának ettől a lehetőségétől elzárkózott.

És megszületik a 700-as…

1963 őszén jött a nagy ötlet: a CBN egy olyan interaktív közvetítést indított el, mellyel nem titkolt szándéka az volt, hogy havonta hétezer dollárt gyűjtsön össze, ennyire volt ugyanis szükség a következő évi költségvetéshez. Pat őszintén elmondta a nézőknek, hogy a CBN költségeinek fedezését hétszáz ember havi tízdolláros anyagi hozzájárulásával képzelték el, és a közönség imatámogatását kérte. Bár ezzel a felhívással az anyagi körülmények még nem rendeződtek, de mindenképp előrelépést jelentett a televíziós szolgálat közösségi támogatásának kiépítésében.

Egy évvel később fordulópont következett a CBN történetében. Ekkor került sor egy olyan próbaadásra, amely a későbbi 700-as előfutára lett. A műsor hatásosnak bizonyult. A támogatók száma növekedett az előző évhez képest. Ugyanakkor a befolyt összeg nem volt elég ahhoz, hogy fedezze a CBN folyamatosan növekvő költségeit. Ekkor valami szokatlan dolog történt. A műsor közvetítésének utolsó perceiben a Szentlélek nagy erővel kiáradt a nézőközönségre, és ennek rögtön megmutatkoztak a gyümölcsei.

A következő napokban telefonhívások özöne árasztotta el a CBN-t: anyagi támogatásokat ajánlottak fel, megállás nélkül kérték az imákat gyógyulásért, szabadulásért. Ezt látva, Pat kiegészítette a közvetítést egy olyan interaktív fórummal, melyen keresztül telefonon imát, illetve szolgálatot lehetett igényelni. A műsort 700-as Klubnak nevezte el, annak reményében, hogy bázisa az a nézői réteg lesz, amely már ismeri a CBN korábbi interaktív közvetítéseit. Ezt követően a műsor egyre inkább terjeszkedett, más televízióállomások is elkezdték sugározni.

De a küldetés még korántsem ért ezzel véget Pat Robertson számára.

1977-ben megalapította Virginia Beachben a Regent Egyetemet, mely magyar fordításban „Helytartó Egyetem”-et jelent. Isten helytartóját, a Szent Szellemet értjük ezalatt, vagyis a Regent Egyetem annyi, mint Szent Szellem Egyetem. Az egyetem a CBN közelében található, és másoddiplomás képzéssel foglalkozik.

Fontos megemlíteni, hogy Pat az 1988-as amerikai elnökválasztáson versenybe szállt a republikánus jelöltségért. 1990-ben alapította az International Family Entertainment részvénytársaságot, melynek fő „üzlete” a Family Channel volt. 1997-ben a Fox hálózatnak eladták, majd később 2001-ben a Disney megszerezte, és ABC Family néven működteti tovább.

Pat ma már négy gyermek édesapja, és tizennégy unoka nagypapája.

Forrás: http://www.ujexodus.hu/index.php?cikk=688