Illés jövendölése
„És szólt Thesbites Illés, a Gileád lakói közül, Akhábnak: Él az Úr, az Izrael Istene, a ki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lesz; hanem csak az én beszédem szerint.” (1Kir 17, 1.)
Barátunk eredményeképpen 3,5 évig nem esett eső.
Ezt azért mindenki észrevette.
Nem lehetett titokban tartani, hogy Illés a főszereplő.
Valahogy csak rájöttek.
A drámában a főszereplő a protagonista, mindenki hozzá igazodik, ahogyan itt Illéshez, akár akarja, akár nem.
Kevesebből több és van feltámadás
„És lett az Úrnak beszéde ő hozzá, mondván:
Kelj fel, és menj el Sareptába, a mely Szídonhoz tartozik, és légy ott; íme megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.
És felkelvén, elment Sareptába, és mikor a város kapujához érkezett, íme egy özvegyasszony volt ott, a ki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: Hozz, kérlek, egy kevés vizet nékem valami edényben, hogy igyam.
De mikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.
Az pedig monda: Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük, és azután meghaljunk.
Monda pedig néki Illés: Ne félj, menj el, cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss;
Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesedik addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére.
És ő elment, és az Illés beszéde szerint cselekedett, és evett mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként.
A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesbedett meg, az Úrnak beszéde szerint, a melyet szólott Illés által.” (1Kir 17, 8-16.)
„És lett ezek után, hogy megbetegedett a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy volt, annyira, hogy már a lélegzete is elállott.
Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened, Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?
És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, a melyben ő lakott, és az ő ágyára fektette.
Akkor kiáltott az Úrhoz, és monda: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, a kinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd?
És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz, mondván: Én Uram, Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé!
És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megéledt.
És felvévén Illés a gyermeket, alávitte őt a felházból a házba, és adta őt az ő anyjának, és monda Illés: Lássad, él a te fiad!
És monda az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon: igazság.” (1Kir 17, 17-24.)
„És kiáltott egy asszony a próféták fiainak feleségei közül Elizeushoz, és monda: A te szolgád, az én férjem meghalt; te tudod, hogy a te szolgád félte az Urat. Eljött pedig a hitelező, hogy elvigye mind a két gyermekemet, hogy néki szolgái legyenek.
Monda néki Elizeus: Mit cselekedjem veled? Mondd meg nékem, mi van a házadban?
Monda az: A te szolgálóleányod házában nincs egyéb, csak egy korsó olaj.
Akkor monda: Menj el, kérj ott kinn minden te szomszédidtól üres edényeket, de ne keveset;
És menj be és zárkózzál be magad a te fiaiddal, és tölts az olajból mindenik edénybe, és a tele edényt állítsd félre.
És elment ő tőle, és bezárkózott az ő fiaival, azok hordták néki az edényeket, ő maga pedig csak töltögetett.
És mikor megtöltötte az edényeket, monda az ő fiának: Hozz ide még egy edényt. Felelt az: Nincs több edény; és akkor megállt az olaj.
És elment, és elmondta ezt az Isten emberének. Az pedig monda: Menj el, add el az olajt, és fizesd ki hiteleződet; te pedig és a te fiaid éljetek a maradékából.” (2Kir 4, 1-7.)
„És történt ebben az időben, hogy Elizeus Súnembe ment. Ott volt egy gazdag asszony, a ki tartóztatta őt, hogy nála egyék kenyeret. És lett, hogy valamikor csak arra járt, betért oda, hogy kenyeret egyék.
És monda az asszony a férjének: Íme úgy veszem észre, hogy az az Isten embere, a ki szüntelen erre jár által, szent ember;
Csináljunk, kérlek, egy kicsiny felházat, és tegyünk abba néki egy ágyat, asztalt, széket és gyertyatartót, hogy mikor hozzánk jön, hadd térjen oda.
És történt egy napon, hogy oda ment Elizeus, és megszállott a felházban, és megpihent ott.
És monda Géházinak, az ő szolgájának: Hívd ide azt a Súnemitát. Előhivatta azért azt, és eleibe állt.
Megmondta pedig neki: Mondd meg neki: Íme nagy szorgalmatossággal szolgálsz nékünk, mit kívánsz, hogy cselekedjem veled? Nincs-e valami mondani valód a király előtt, vagy a sereg fővezére előtt? És monda az: Én az én nemzetségem között békességgel lakom.
Monda Elizeus: Mit lehetne tehát érette tennünk? Felelt Géházi: Nincs fia és a férje vén ember.
És monda: Hívd ide! És a mikor oda hívta, megállott az ajtóban.
És monda Elizeus: Esztendő ilyenkorra fiút fogsz ölelni. És monda az: Ne, édes uram, Isten embere, ne mondj képtelen dolgot a te szolgálóleányodnak!
És teherbe esett az asszony és fiat szült abban az időben, a melyet megmondott volt Elizeus.
De mikor megnőtt a gyermek, történt, hogy egy napon kiment az ő atyjához, az aratókhoz,
És monda az ő atyjának: Jaj fejem, jaj fejem! És monda az ő atyja a szolgának: Vidd el őt az anyjához.
Ki mikor felvette őt, vitte az ő anyjához, és ő az ölében tartotta délig, és akkor meghalt.
És felment az asszony, és az Isten emberének ágyára tette őt, és az ajtót bezárván kijött onnét.
És előhivatta az ő férjét és monda: Kérlek, küldj ide nékem egyet a szolgák közül és egy szamarat, hadd menjek el hamar az Isten emberéhez, és mindjárt megjövök.
És ő monda: Miért mégy ő hozzá, ma nincs sem újhold, sem szombat? Felelt az: Csak hagyd rám!
És megnyergelte a szamarat, és monda a szolgának: Hajtsd és siess, ne késelj engem a menésben, hanem ha mondom néked.
És elmenvén, juta az Isten emberéhez a Kármel hegyére. És mikor meglátta őt az Isten embere távolról, monda Géházinak, az ő szolgájának: Íme a Súnemita ez!
Fuss, kérlek, eleibe, és kérdezd meg tőle, ha békességben van-e mind ő, mind az ő férje, mind az ő gyermeke? Monda az: Békességben!
Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a hegyre, átölelte az ő lábait; de Géházi oda ment, hogy elűzze őt, az Isten embere azonban így szólt: Hagyj békét néki, mert megkeseredett az ő szíve, és az Úr eltitkolta tőlem, és nem jelentette meg nékem.
És monda az: Vajon én kértem-e fiat az én uramtól? Nemde nem mondom-e néked: Ne csalj meg engemet?
És monda Elizeus Géházinak: Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj néki, és annak is, a ki köszön néked, ne felelj, és az én pálcámat tedd a gyermek arczára.
De a gyermeknek anyja monda: Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged. Felkelt azért és követé őt.
Géházi pedig már előttük elment volt, és a pálcát a gyermek arczára fektette, de nem szólott és nem is eszmélt rá a gyermek. Azért visszatért eleibe, és megmondta néki, mondván: Nem támadt fel a gyermek.
És bement Elizeus a házba, és íme a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán.
És bement, és bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak.
És az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tette, szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedett a gyermek teste.
Azután felállott, és egyszer alá és fel járt a házban, majd újra felment és reáborult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitotta szemeit a gyermek.
Ő pedig szólította Géházit, és monda: Hívd ide a Súnemitát. És oda hívottá azt. És mikor oda ment, monda: Vedd a te fiadat.” (2Kir 4, 8-36.)
Istennél van helye a duplázásnak:
Először Illés megszaporította az olajt (1Kir 17, 8-16.),
majd feltámasztott egy gyermeket (1Kir 17, 17-24.).
Másodszor Elizeus megszaporította az olajt, (2Kir 4, 1-7)
majd feltámasztott egy gyermeket (2Kir 4, 8-36.).
Illés a Kármel hegyén
„Most azért küldj el, gyűjtsd hozzám az egész Izraelt a Kármel hegyre, és a Bál négyszázötven prófétáját, és az Aserának négyszáz prófétáját, a kik a Jézabel asztaláról élnek.
És elküldött Akháb mind az egész Izrael fiaihoz, és egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyre.
És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Bál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem.
Akkor monda Illés a népnek: Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül; míg a Bál prófétái négyszázötvenen vannak;
Adjatok azért nékünk két tulkot, és ők válaszszák magoknak az egyik tulkot, a melyet vagdaljanak darabokra, és rakják a fákra; de tüzet ne tegyenek alája; én pedig a másikat készítem el, a melyet a fákra rakok, de tüzet én sem teszek alája.
Akkor hívjátok segítségül a ti isteneknek nevét, és én is segítségül hívom az Úrnak nevét; és a mely isten tűz által felel, az az Isten. És felelvén az egész sokaság, monda: Jó lesz!
És monda Illés a Bál prófétáinak: Válasszátok el magatoknak az egyik tulkot, és készítsétek el ti először; mert ti többen vagytok, és hívjátok segítségül a ti isteneknek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.
És vették a tulkot, a melyet nékik adott, és azt elkészítették, és segítségül hívták a Bálnak nevét reggeltől fogva délig, mondván: Bál! Hallgass meg minket! De nem jött szó, sem felelet. És ott sántikáltak az oltár körül, a melyet készítettek.
Mikor pedig már dél lett, elkezdte őket gúnyolni Illés, azt mondván: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán aluszik, és felserken.
És elkezdtek hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magokat, míg csak ki nem csordult a vérük.
Mikor pedig a dél elmúlt, prófétálni kezdtek egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgattatás.
Akkor monda Illés az egész sokaságnak: Jöjjetek én hozzám. És hozzá ment az egész sokaság, és megépítette az Úr oltárát, a mely leromboltatott volt.
És vőn Illés tizenkét követ, a Jákob fiai nemzetségeinek száma szerint, a kiknek az Isten azt mondta: Izrael legyen a te neved;
És oltárt épített a kövekből az Úr nevében, és egy árkot húzott az oltár körül, a melybe két véka vetni való mag férne.
És oda készítette a fát, és felvagdalta a tulkot, és felrakta azt a fára;
És monda: Töltsetek meg négy vedret vízzel, és öntsétek az égőáldozatra és a fára. Monda ismét: Tegyétek ezt még egyszer! És másodszor is azt tevék. Monda még is: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is azt művelték;
Úgy, hogy a víz lecsurgott az oltárról, és még az árok is tele lett vízzel.
És a mikor eljött az esteli áldozás ideje, oda lépett Illés próféta, és monda: Óh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izraelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem.
Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!
Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, a mely az árokban volt.
Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és monda: Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!” (1Kir 18, 19-39.)
Illéstől sem állt távol a színpadi megjelenítés, amire elég sokan kíváncsiak voltak. A látványosság nincs távol itt sem Istentől. A helyzetet igyekezett Illés még jobban dramatizálni (megnehezíteni) azáltal, hogy 3-szor is leöntette az áldozatot vízzel, holott:
- nem volt víz a közelben
- szárazság volt, és a víz a legféltettebb kincsek közé tartozott.
Itt jön a duplikált párja a történetnek:
„És Jéhu összegyűjtötte az egész népet, és mondta nekik: Akháb kevéssé szolgálta Bált; Jéhu sokkal jobban akarja szolgálni.
Most azért hívjátok hozzám a Bál minden prófétáit, minden papját és minden szolgáját; senki el ne maradjon; mert nagy áldozatot akarok tenni a Bálnak; valaki elmarad, meg kell halni annak. Jéhu pedig ezt álnokságból cselekedte, hogy elveszítse a Bál tisztelőit.
És monda Jéhu: Szenteljetek ünnepet Bálnak. És kikiáltották.
És szétküldött Jéhu egész Izraelbe, és eljöttek mind a Bál tisztelői, és senki el nem maradt a ki el nem jött volna, és bementek a Bál templomába, és megtelt a Bál temploma minden zugában.
Akkor monda a ruhatárnoknak: Hozz ruhákat ki a Bál minden tisztelőinek. És hozott nékik ruhákat.
És bement Jéhu és Jonadáb, a Rekháb fia a Bál templomába, és monda a Bál tisztelőinek: Tudakozzátok meg és lássátok meg, hogy valamiképpen ne legyen itt veletek az Úr szolgái közül valaki, hanem csak a Bál tisztelői.
És mikor bementek, hogy ajándékokkal és égőáldozatokkal áldozzanak, Jéhu oda állított kívül nyolcvan embert, a kiknek azt mondta: A ki egyet elszalaszt azok közül, a kiket én kezetekbe adok, annak meg kell érette halni.
Mikor pedig elvégezték az égőáldozatot, monda Jéhu a vitézeknek és hadnagyoknak: Menjetek be, vágjátok le őket, csak egy is közülük meg ne meneküljön! És levágták őket fegyver élével, és elhányták az ő holttestüket a vitézek és a hadnagyok. Azután elmentek a Bál templomának városába,
És kihordván a Bál templomának bálványait, megégették azokat.
És lerontották a Bál képét is templomostól együtt, és azt árnyékszékké tették mind e mai napig.
Így veszté ki Jéhu a Bált Izraelből.” (2Kir 10, 18-28.)
Ki volt Jéhu?
Nos, őt Elizeus egyik tanítványa kente fel királlyá.
De ki volt Elizeus?
Őt meg maga Illés kente fel prófétává.
Itt a használati utasítás, amit erre vonatkozóan Illés kapott a Hóreben:
„És mondta az Úr neki: Menj el, térj vissza a te utadon a pusztán át Damaszkuszba, és mikor oda jutsz, kenjed királlyá Hazáelt Siriában;
És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királlyá Izraelben, és Elizeust, az Abelméholabeli Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe.
És lesz, hogy a ki megmenekül Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és a ki megmenekül a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg.” (1Kir 19, 15-17.)
Jön az eső, futás!
„Akkor monda Illés Akhábnak: Eredj fel, egyél és igyál, mert nagy esőnek zúgása hallszik.
És felment Akháb, hogy egyen és igyon. Illés pedig felment a Kármel hegy tetejére, és leborult a földre, és az ő orcáját az ő két térde közé tette;
És monda az ő szolgájának: Menj fel, és nézz a tenger felé. És felment, és arrafelé nézett, és monda: Nincsen semmi. És monda Illés: Menj vissza hétszer.
És lett hetedúttal, monda a szolga: Íme egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből. Akkor monda: Menj fel, mondd meg Akhábnak: Fogj be és menj le, hogy meg ne késeljen az eső.
És lett azonközben, hogy besötétedett az ég a fellegektől és a széltől, és nagy eső lett. Akháb pedig szekérre ült és elment Jezréelbe.
És lett az Úr keze Illésen, és felövezvén az ő derekát, még Akháb előtt futott el Jezréel felé.” (1Kir 18, 41-45.)
Az eső feltétele volt, hogy mind a király,
mind a próféta eljussanak Jezréelbe.
A király befogatott,
Illés pedig futott.
Azt is mondhatnánk, hogy Illés személye itt egyfajta duplázása lett a királynak.
Isten szól hozzá
„És ő felkelt, és evett és ivott; és ment annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.
És bement ott egy barlangba, és ott hála. És íme lett az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit teszel itt Illés?
Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izrael fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.
És monda: Jöjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És íme ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt ment nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem.
És a földindulás után tűz jött, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott.
És mikor Illés ezt hallotta, befedte az ő arcát palástjával, és kimenvén, megállt a barlang ajtajában, és íme szózat lett ő hozzá, a mely ezt mondta: Mit teszel itt Illés?” (1Kir 19, 8-13.)
A dráma eszköztárában lévő belső hang nagyon hasonlít az Illéshez szólt csendes, szelíd hanghoz, mely a Szent Szellem hangja volt. Amikor kiment a barlangból, akkor már az Atya szólt hozzá hangos szózattal. Ha nem hallotta volna meg a csendes, szelíd hangot, akkor nem tudta volna megtenni azt, ami ott és akkor volt a helyes – kimennie a barlangból.
A drámában a csoporttagok ún. belső hangot tudnak adni, illetve felerősíteni a meglévőt, amely segíthet a protagonistának, hogy hogyan is kellene abban a játékban cselekednie.
Látványos búcsújelenet
„Ötven férfiú pedig a próféták fiai közül utánuk menvén, velük szemben messze megálltak, mikor ők ketten a Jordán mellett megállottak.
És fogta Illés az ő palástját, és összehajtva azt, megütötte azzal a vizet; és az kétfelé vált; úgy hogy mind a ketten szárazon mentek át rajta.
És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a te benned való léleknek kettős mértéke én rajtam.
És ő monda: Nehéz dolgot kértél; mégis, ha majd meglátsz engem, mikor tőled elragadtatom, meglesz, a mit kérsz: ha pedig meg nem látsz, nem lesz meg.
És lett, a mikor mentek és menvén beszélgettek, íme egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól. És felment Illés a szélvészben az égbe.
Elizeus pedig ezt látván, kiáltott: Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai! És nem látta őt többé. És vette a maga ruháit, és két részre szakasztotta azokat,
És felemelte az Illés palástját, a mely róla leesett, és visszatért, és megállott a Jordán partján.
És vette az Illés palástját, a mely róla leesett, és azzal megütötte a vizet, és monda: Hol van az Úr, az Illés Istene? És mikor ő is megütötte a vizet, kétfelé vált az; és általment Elizeus.
És mikor látták őt a próféták fiai, a kik átellenben Jérikhónál voltak, mondának: Az Illés lelke megnyugodott Elizeuson. És eleibe mentek néki, és meghajtották magokat ő előtte a földig.” (2Kir 2, 7-15.)
Az utolsó felvonásban sem csalódunk Illés látványosságában
1. Kettéválasztja a folyót.
2. Egy tüzes szekéren „húzza el a csíkot”, és lelép.
3. Bár Illés bemutatója véget ért, de megvan az utód, – Elizeus –, aki ugyanúgy – Illés palástjával választja ketté a folyót.
4. Közönség is van, 50-en nézik az eseményeket a folyó túlpartjáról.
Ahogyan Illés felvezette Elizeust, ő is felvezet egy újabb személyt.
„Azután visszament Elizeus Gilgálba.
Jött pedig egy férfi Bál Sálisából, és hozott az Isten emberének első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret, és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában; de ő monda: Add a népnek, hadd egyenek.
Felelt az ő szolgája: Minek adjam ezt száz embernek?
Ő pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek és még marad is.
És ő eleikbe adta, és ettek, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint.” (2Kir 4, 38/a és 42-44.)
Az újabb főszereplő (protagonista) pedig nem más, mint a Názáreti Jézus, aki kétszer is csinált kenyérszaporítást (és halat is vele együtt).
Tehát Elizeus kenete = 2*(Illés kenete)
Názáreti Jézus kenete = 2*(Elizeus kenete)
Ez persze ennél összetettebb (Jézus nem 100 embernek szaporította meg az ételét), de a lényeg a duplázás duplázása.