Illés jövendölése
„És szólt Thesbites Illés, a Gileád lakói közül, Akhábnak: Él az Úr, az Izrael Istene, a ki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lesz; hanem csak az én beszédem szerint.” (1Kir 17, 1.)
Barátunk eredményeképpen 3,5 évig nem esett eső.
Ezt azért mindenki észrevette.
Nem lehetett titokban tartani, hogy Illés a főszereplő.
Valahogy csak rájöttek.
A drámában a főszereplő a protagonista, mindenki hozzá igazodik, ahogyan itt Illéshez, akár akarja, akár nem.
Kevesebből több és van feltámadás
„És lett az Úrnak beszéde ő hozzá, mondván:
Kelj fel, és menj el Sareptába, a mely Szídonhoz tartozik, és légy ott; íme megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.
És felkelvén, elment Sareptába, és mikor a város kapujához érkezett, íme egy özvegyasszony volt ott, a ki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: Hozz, kérlek, egy kevés vizet nékem valami edényben, hogy igyam.
De mikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.
Az pedig monda: Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük, és azután meghaljunk.
Monda pedig néki Illés: Ne félj, menj el, cselekedjél a te beszéded szerint; de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss;
Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesedik addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére.
És ő elment, és az Illés beszéde szerint cselekedett, és evett mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként.
A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesbedett meg, az Úrnak beszéde szerint, a melyet szólott Illés által.” (1Kir 17, 8-16.)
„És lett ezek után, hogy megbetegedett a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy volt, annyira, hogy már a lélegzete is elállott.
Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened, Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?
És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, a melyben ő lakott, és az ő ágyára fektette.
Akkor kiáltott az Úrhoz, és monda: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, a kinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd?
És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz, mondván: Én Uram, Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé!
És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megéledt.
És felvévén Illés a gyermeket, alávitte őt a felházból a házba, és adta őt az ő anyjának, és monda Illés: Lássad, él a te fiad!
És monda az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon: igazság.” (1Kir 17, 17-24.)
„És kiáltott egy asszony a próféták fiainak feleségei közül Elizeushoz, és monda: A te szolgád, az én férjem meghalt; te tudod, hogy a te szolgád félte az Urat. Eljött pedig a hitelező, hogy elvigye mind a két gyermekemet, hogy néki szolgái legyenek.
Monda néki Elizeus: Mit cselekedjem veled? Mondd meg nékem, mi van a házadban? 
Monda az: A te szolgálóleányod házában nincs egyéb, csak egy korsó olaj.
Akkor monda: Menj el, kérj ott kinn minden te szomszédidtól üres edényeket, de ne keveset;
És menj be és zárkózzál be magad a te fiaiddal, és tölts az olajból mindenik edénybe, és a tele edényt állítsd félre.
És elment ő tőle, és bezárkózott az ő fiaival, azok hordták néki az edényeket, ő maga pedig csak töltögetett.
És mikor megtöltötte az edényeket, monda az ő fiának: Hozz ide még egy edényt. Felelt az: Nincs több edény; és akkor megállt az olaj.
És elment, és elmondta ezt az Isten emberének. Az pedig monda: Menj el, add el az olajt, és fizesd ki hiteleződet; te pedig és a te fiaid éljetek a maradékából.” (2Kir 4, 1-7.)
„És történt ebben az időben, hogy Elizeus Súnembe ment. Ott volt egy gazdag asszony, a ki tartóztatta őt, hogy nála egyék kenyeret. És lett, hogy valamikor csak arra járt, betért oda, hogy kenyeret egyék.
És monda az asszony a férjének: Íme úgy veszem észre, hogy az az Isten embere, a ki szüntelen erre jár által, szent ember;
Csináljunk, kérlek, egy kicsiny felházat, és tegyünk abba néki egy ágyat, asztalt, széket és gyertyatartót, hogy mikor hozzánk jön, hadd térjen oda.
És történt egy napon, hogy oda ment Elizeus, és megszállott a felházban, és megpihent ott.
És monda Géházinak, az ő szolgájának: Hívd ide azt a Súnemitát. Előhivatta azért azt, és eleibe állt.
Megmondta pedig neki: Mondd meg neki: Íme nagy szorgalmatossággal szolgálsz nékünk, mit kívánsz, hogy cselekedjem veled? Nincs-e valami mondani valód a király előtt, vagy a sereg fővezére előtt? És monda az: Én az én nemzetségem között békességgel lakom.
Monda Elizeus: Mit lehetne tehát érette tennünk? Felelt Géházi: Nincs fia és a férje vén ember.
És monda: Hívd ide! És a mikor oda hívta, megállott az ajtóban.
És monda Elizeus: Esztendő ilyenkorra fiút fogsz ölelni. És monda az: Ne, édes uram, Isten embere, ne mondj képtelen dolgot a te szolgálóleányodnak!
És teherbe esett az asszony és fiat szült abban az időben, a melyet megmondott volt Elizeus.
De mikor megnőtt a gyermek, történt, hogy egy napon kiment az ő atyjához, az aratókhoz,
És monda az ő atyjának: Jaj fejem, jaj fejem! És monda az ő atyja a szolgának: Vidd el őt az anyjához.
Ki mikor felvette őt, vitte az ő anyjához, és ő az ölében tartotta délig, és akkor meghalt.
És felment az asszony, és az Isten emberének ágyára tette őt, és az ajtót bezárván kijött onnét.
És előhivatta az ő férjét és monda: Kérlek, küldj ide nékem egyet a szolgák közül és egy szamarat, hadd menjek el hamar az Isten emberéhez, és mindjárt megjövök.
És ő monda: Miért mégy ő hozzá, ma nincs sem újhold, sem szombat? Felelt az: Csak hagyd rám!
És megnyergelte a szamarat, és monda a szolgának: Hajtsd és siess, ne késelj engem a menésben, hanem ha mondom néked.
És elmenvén, juta az Isten emberéhez a Kármel hegyére. És mikor meglátta őt az Isten embere távolról, monda Géházinak, az ő szolgájának: Íme a Súnemita ez!
Fuss, kérlek, eleibe, és kérdezd meg tőle, ha békességben van-e mind ő, mind az ő férje, mind az ő gyermeke? Monda az: Békességben!
Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a hegyre, átölelte az ő lábait; de Géházi oda ment, hogy elűzze őt, az Isten embere azonban így szólt: Hagyj békét néki, mert megkeseredett az ő szíve, és az Úr eltitkolta tőlem, és nem jelentette meg nékem.
És monda az: Vajon én kértem-e fiat az én uramtól? Nemde nem mondom-e néked: Ne csalj meg engemet?
És monda Elizeus Géházinak: Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj néki, és annak is, a ki köszön néked, ne felelj, és az én pálcámat tedd a gyermek arczára.
De a gyermeknek anyja monda: Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged. Felkelt azért és követé őt.
Géházi pedig már előttük elment volt, és a pálcát a gyermek arczára fektette, de nem szólott és nem is eszmélt rá a gyermek. Azért visszatért eleibe, és megmondta néki, mondván: Nem támadt fel a gyermek.
És bement Elizeus a házba, és íme a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán.
És bement, és bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak.
És az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tette, szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedett a gyermek teste.
Azután felállott, és egyszer alá és fel járt a házban, majd újra felment és reáborult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitotta szemeit a gyermek.
Ő pedig szólította Géházit, és monda: Hívd ide a Súnemitát. És oda hívottá azt. És mikor oda ment, monda: Vedd a te fiadat.” (2Kir 4, 8-36.)
Istennél van helye a duplázásnak:
Először Illés megszaporította az olajt (1Kir 17, 8-16.),
majd feltámasztott egy gyermeket (1Kir 17, 17-24.).
Másodszor Elizeus megszaporította az olajt, (2Kir 4, 1-7)
majd feltámasztott egy gyermeket (2Kir 4, 8-36.).
Illés a Kármel hegyén
„Most azért küldj el, gyűjtsd hozzám az egész Izraelt a Kármel hegyre, és a Bál négyszázötven prófétáját, és az Aserának négyszáz prófétáját, a kik a Jézabel asztaláról élnek.
És elküldött Akháb mind az egész Izrael fiaihoz, és egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel hegyre.
És odamenvén Illés az egész sokasághoz, monda: Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Bál, kövessétek azt. És nem felelt néki a nép csak egy szót sem.
Akkor monda Illés a népnek: Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül; míg a Bál prófétái négyszázötvenen vannak;
Adjatok azért nékünk két tulkot, és ők válaszszák magoknak az egyik tulkot, a melyet vagdaljanak darabokra, és rakják a fákra; de tüzet ne tegyenek alája; én pedig a másikat készítem el, a melyet a fákra rakok, de tüzet én sem teszek alája.
Akkor hívjátok segítségül a ti isteneknek nevét, és én is segítségül hívom az Úrnak nevét; és a mely isten tűz által felel, az az Isten. És felelvén az egész sokaság, monda: Jó lesz!
És monda Illés a Bál prófétáinak: Válasszátok el magatoknak az egyik tulkot, és készítsétek el ti először; mert ti többen vagytok, és hívjátok segítségül a ti isteneknek nevét, de tüzet ne tegyetek alája.
És vették a tulkot, a melyet nékik adott, és azt elkészítették, és segítségül hívták a Bálnak nevét reggeltől fogva délig, mondván: Bál! Hallgass meg minket! De nem jött szó, sem felelet. És ott sántikáltak az oltár körül, a melyet készítettek.
Mikor pedig már dél lett, elkezdte őket gúnyolni Illés, azt mondván: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán aluszik, és felserken.
És elkezdtek hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magokat, míg csak ki nem csordult a vérük.
Mikor pedig a dél elmúlt, prófétálni kezdtek egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgattatás.
Akkor monda Illés az egész sokaságnak: Jöjjetek én hozzám. És hozzá ment az egész sokaság, és megépítette az Úr oltárát, a mely leromboltatott volt.
És vőn Illés tizenkét követ, a Jákob fiai nemzetségeinek száma szerint, a kiknek az Isten azt mondta: Izrael legyen a te neved;
És oltárt épített a kövekből az Úr nevében, és egy árkot húzott az oltár körül, a melybe két véka vetni való mag férne.
És oda készítette a fát, és felvagdalta a tulkot, és felrakta azt a fára;
És monda: Töltsetek meg négy vedret vízzel, és öntsétek az égőáldozatra és a fára. Monda ismét: Tegyétek ezt még egyszer! És másodszor is azt tevék. Monda még is: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is azt művelték;
Úgy, hogy a víz lecsurgott az oltárról, és még az árok is tele lett vízzel.
És a mikor eljött az esteli áldozás ideje, oda lépett Illés próféta, és monda: Óh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy az Isten az Izraelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem.
Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!

Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, a mely az árokban volt.
Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és monda: Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!” (1Kir 18, 19-39.)
Illéstől sem állt távol a színpadi megjelenítés, amire elég sokan kíváncsiak voltak. A látványosság nincs távol itt sem Istentől. A helyzetet igyekezett Illés még jobban dramatizálni (megnehezíteni) azáltal, hogy 3-szor is leöntette az áldozatot vízzel, holott:
- nem volt víz a közelben
- szárazság volt, és a víz a legféltettebb kincsek közé tartozott.
Itt jön a duplikált párja a történetnek:
„És Jéhu összegyűjtötte az egész népet, és mondta nekik: Akháb kevéssé szolgálta Bált; Jéhu sokkal jobban akarja szolgálni.
Most azért hívjátok hozzám a Bál minden prófétáit, minden papját és minden szolgáját; senki el ne maradjon; mert nagy áldozatot akarok tenni a Bálnak; valaki elmarad, meg kell halni annak. Jéhu pedig ezt álnokságból cselekedte, hogy elveszítse a Bál tisztelőit.
És monda Jéhu: Szenteljetek ünnepet Bálnak. És kikiáltották.
És szétküldött Jéhu egész Izraelbe, és eljöttek mind a Bál tisztelői, és senki el nem maradt a ki el nem jött volna, és bementek a Bál templomába, és megtelt a Bál temploma minden zugában.
Akkor monda a ruhatárnoknak: Hozz ruhákat ki a Bál minden tisztelőinek. És hozott nékik ruhákat.
És bement Jéhu és Jonadáb, a Rekháb fia a Bál templomába, és monda a Bál tisztelőinek: Tudakozzátok meg és lássátok meg, hogy valamiképpen ne legyen itt veletek az Úr szolgái közül valaki, hanem csak a Bál tisztelői.
És mikor bementek, hogy ajándékokkal és égőáldozatokkal áldozzanak, Jéhu oda állított kívül nyolcvan embert, a kiknek azt mondta: A ki egyet elszalaszt azok közül, a kiket én kezetekbe adok, annak meg kell érette halni.
Mikor pedig elvégezték az égőáldozatot, monda Jéhu a vitézeknek és hadnagyoknak: Menjetek be, vágjátok le őket, csak egy is közülük meg ne meneküljön! És levágták őket fegyver élével, és elhányták az ő holttestüket a vitézek és a hadnagyok. Azután elmentek a Bál templomának városába,
És kihordván a Bál templomának bálványait, megégették azokat.
És lerontották a Bál képét is templomostól együtt, és azt árnyékszékké tették mind e mai napig.
Így veszté ki Jéhu a Bált Izraelből.” (2Kir 10, 18-28.)
Ki volt Jéhu?
Nos, őt Elizeus egyik tanítványa kente fel királlyá.
De ki volt Elizeus?
Őt meg maga Illés kente fel prófétává.
Itt a használati utasítás, amit erre vonatkozóan Illés kapott a Hóreben:
„És mondta az Úr neki: Menj el, térj vissza a te utadon a pusztán át Damaszkuszba, és mikor oda jutsz, kenjed királlyá Hazáelt Siriában;
És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királlyá Izraelben, és Elizeust, az Abelméholabeli Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe.
És lesz, hogy a ki megmenekül Hazáel fegyverétől, azt Jéhu öli meg, és a ki megmenekül a Jéhu fegyverétől, azt Elizeus öli meg.” (1Kir 19, 15-17.)
Jön az eső, futás!
„Akkor monda Illés Akhábnak: Eredj fel, egyél és igyál, mert nagy esőnek zúgása hallszik.
És felment Akháb, hogy egyen és igyon. Illés pedig felment a Kármel hegy tetejére, és leborult a földre, és az ő orcáját az ő két térde közé tette;
És monda az ő szolgájának: Menj fel, és nézz a tenger felé. És felment, és arrafelé nézett, és monda: Nincsen semmi. És monda Illés: Menj vissza hétszer.
És lett hetedúttal, monda a szolga: Íme egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből. Akkor monda: Menj fel, mondd meg Akhábnak: Fogj be és menj le, hogy meg ne késeljen az eső.
És lett azonközben, hogy besötétedett az ég a fellegektől és a széltől, és nagy eső lett. Akháb pedig szekérre ült és elment Jezréelbe.
És lett az Úr keze Illésen, és felövezvén az ő derekát, még Akháb előtt futott el Jezréel felé.” (1Kir 18, 41-45.)
Az eső feltétele volt, hogy mind a király,
mind a próféta eljussanak Jezréelbe.
A király befogatott,
Illés pedig futott.
Azt is mondhatnánk, hogy Illés személye itt egyfajta duplázása lett a királynak.
Isten szól hozzá
„És ő felkelt, és evett és ivott; és ment annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.
És bement ott egy barlangba, és ott hála. És íme lett az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit teszel itt Illés?
Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izrael fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.
És monda: Jöjj ki és állj meg ezen a hegyen, az Úr előtt. És íme ott az Úr volt elmenendő. És az Úr előtt ment nagy erős szél, a mely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem.
És a földindulás után tűz jött, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott.
És mikor Illés ezt hallotta, befedte az ő arcát palástjával, és kimenvén, megállt a barlang ajtajában, és íme szózat lett ő hozzá, a mely ezt mondta: Mit teszel itt Illés?” (1Kir 19, 8-13.)
A dráma eszköztárában lévő belső hang nagyon hasonlít az Illéshez szólt csendes, szelíd hanghoz, mely a Szent Szellem hangja volt. Amikor kiment a barlangból, akkor már az Atya szólt hozzá hangos szózattal. Ha nem hallotta volna meg a csendes, szelíd hangot, akkor nem tudta volna megtenni azt, ami ott és akkor volt a helyes – kimennie a barlangból.
A drámában a csoporttagok ún. belső hangot tudnak adni, illetve felerősíteni a meglévőt, amely segíthet a protagonistának, hogy hogyan is kellene abban a játékban cselekednie.
Látványos búcsújelenet
„Ötven férfiú pedig a próféták fiai közül utánuk menvén, velük szemben messze megálltak, mikor ők ketten a Jordán mellett megállottak.
És fogta Illés az ő palástját, és összehajtva azt, megütötte azzal a vizet; és az kétfelé vált; úgy hogy mind a ketten szárazon mentek át rajta.
És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a te benned való léleknek kettős mértéke én rajtam.
És ő monda: Nehéz dolgot kértél; mégis, ha majd meglátsz engem, mikor tőled elragadtatom, meglesz, a mit kérsz: ha pedig meg nem látsz, nem lesz meg.
És lett, a mikor mentek és menvén beszélgettek, íme egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól. És felment Illés a szélvészben az égbe.
Elizeus pedig ezt látván, kiáltott: Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai! És nem látta őt többé. És vette a maga ruháit, és két részre szakasztotta azokat,
És felemelte az Illés palástját, a mely róla leesett, és visszatért, és megállott a Jordán partján.
És vette az Illés palástját, a mely róla leesett, és azzal megütötte a vizet, és monda: Hol van az Úr, az Illés Istene? És mikor ő is megütötte a vizet, kétfelé vált az; és általment Elizeus.
És mikor látták őt a próféták fiai, a kik átellenben Jérikhónál voltak, mondának: Az Illés lelke megnyugodott Elizeuson. És eleibe mentek néki, és meghajtották magokat ő előtte a földig.” (2Kir 2, 7-15.)
Az utolsó felvonásban sem csalódunk Illés látványosságában
1. Kettéválasztja a folyót.
2. Egy tüzes szekéren „húzza el a csíkot”, és lelép.
3. Bár Illés bemutatója véget ért, de megvan az utód, – Elizeus –, aki ugyanúgy – Illés palástjával választja ketté a folyót.
4. Közönség is van, 50-en nézik az eseményeket a folyó túlpartjáról.
Ahogyan Illés felvezette Elizeust, ő is felvezet egy újabb személyt.
„Azután visszament Elizeus Gilgálba.
Jött pedig egy férfi Bál Sálisából, és hozott az Isten emberének első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret, és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában; de ő monda: Add a népnek, hadd egyenek.
Felelt az ő szolgája: Minek adjam ezt száz embernek?
Ő pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek és még marad is.
És ő eleikbe adta, és ettek, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint.” (2Kir 4, 38/a és 42-44.)
Az újabb főszereplő (protagonista) pedig nem más, mint a Názáreti Jézus, aki kétszer is csinált kenyérszaporítást (és halat is vele együtt).
Tehát Elizeus kenete = 2*(Illés kenete)
Názáreti Jézus kenete = 2*(Elizeus kenete)
Ez persze ennél összetettebb (Jézus nem 100 embernek szaporította meg az ételét), de a lényeg a duplázás duplázása.





Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, a ki igazgyöngyöket keres;
Történt pedig, hogy a fáraó lánya éppen akkor fürdött a folyóban, és épp arra sodorta a víz a kis bölcsőt. Ez azért is volt csoda, mert nem valószínű, hogy pont ott fürdött volna a hercegnő, ahová a víz kitesz mindenfajta hordalékot. 
Mózes egy 10felvonásos darabot ad elő, melynek első három felvonása mindenkit érint.
„Akkor énekelte Mózes és az Izrael fiai ezt az éneket az Úrnak, és szóltak mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.
Isten szólt Mózeshez, hogy jöjjön fel a hegyre, és hozzon magával 2 db kőtáblát.
És monda a Fáraó Józsefnek: Álmot láttam, és nincs, aki megmagyarázza azt: Én pedig azt hallottam rólad beszélni, hogy ha meghallod az álmot, meg is magyarázod azt.

Abban az órában emberi kéznek ujjai tűntek fel, és írtak a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézte azt a kézfejet, a mely írt.
És ment a kétszarvú koshoz, a melyet láttam állani a folyam előtt; és feléje futott erejének indulatában.
„Mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, a ki 
„Azért ilyen reménységben nagy nyíltsággal szólunk;
„És megparancsolta Saul az ő szolgáinak: Beszéljetek Dáviddal titokban, mondván: Íme a király jóindulattal van irántad, és szolgái is mind szeretnek téged, légy azért veje a királynak.