Röviden és velősen:
Ha azt szeretnénk, hogy más népek valamilyen meg tudják különböztetni a sztyeppei népeket egymástól, akkor meg kell mutatnunk nekik a különbségeket.
A külső hasonlóságok időnként megdöbbentőek, például az ujgur és török zászló csak színében tér el egymástól, máskor óriásiak, például a hitélet területén.
A sztyeppei népek között előfordul szinte minden vallás: sámán és táltos hívők, buddhisták (lámaisták), prozeliták (zsidóságba betértek), keresztények (nesztoriánusoktól kezdve a római/görög katolikusokon, ortodoxokon és protestánsokon át az evangéliumi és pünkösdi hívőkig).
A hunok és magyarok között biztos, hogy sok külső hasonlóság volt, de az Árpád-házi uralkodók sosem akartak olyan hatalmas birodalmat kiépíteni, inkább jól védhető, biztosabb uralmat akartak.
Adni kell lehetőséget arra, hogy mások (és mi magunk!) szétválaszthassuk ezeket a népeket.
De ha ez nem cél, akkor nem csoda, ha azt gondolják rólunk, hogy nem is volt tatárjárás, csak egyik magyar nép harcolt a másik ellen, és Mohács is hasonlóról szólt.
Ez a mentalitás jellemző volt a görögökre: mindegyik nép szkíta, a perzsákra: mindegyik nép szaka, kínaiakra: mindegyik nép jüan…
Ha vannak hasonló – vagy közös – gyökereink, de nem teszünk hangsúlyt a különbségekre, akkor nem biztos, hogy meg fogják érteni, hogy a magyarok miért harcoltak, és hogyan értek el sikereket például az iszlám oszmán birodalom ellen.
Sztyeppék nomádjai – A bolgár nép története a kialakulástól a bolgár honfoglalásig
A kelet-európai nemzetek régészetének legérzékenyebb pontját mindig is a saját múltjuk kutatása jelentette. Nem volt ez másként a bolgárok esetében sem, ahol a helyzetet tovább bonyolította, hogy nehezen tudták az aktuálpolitikától függetlenül vizsgálni, hogyan lett egy sztyeppei török népességből az ezredfordulóra keresztény szláv állam. Rövid írásomban e folyamat előzményeit mutatom be.
A bolgár népnév első említése Chorénéi Mózestől származik, aki az Örményország története című munkájában azt írja róluk, hogy már a Kr. e. 2. század közepétől a Kaukázus északi részén éltek. Ezt az adatot a kutatók többsége nem fogadja el, az első hiteles tudósítást Antióchiai Jánosnak tulajdonítják, aki a 480-as évvel kapcsolatban leírja, hogy a bolgárok, Bizánccal szövetségben, a gótok ellen vonultak. Ez alapján a kelet-európai régészek körében az a hivatalos álláspont terjedt el, hogy a nép európai megjelenését a hunok által kiváltott nagy IV-V. századi népmozgásokhoz lehet kötni.
Ahogy arra azonban többen is rámutattak, a hun államalakulat szövete mögött régészetileg szinte lehetetlen vállalkozás kimutatni a népesség pontos összetételét. Mihail Artamonov feltételezése szerint a bolgár nép eredetileg a nagy népvándorlások nyomán keveredett, török, iráni (késő szarmata) és ugor néptöredékekből jöhetett létre. Ezt támasztja alá a turkológusok érvelése, miszerint maga a népnév is a ’keveredik, kevert’ jelentésű türk ’bulγa’ szóból származik. Ugyanakkor, ahogy arra Walter Pohl is rámutatott, a bolgár etnogenezis korai szakaszában még nem számolhatunk egységes néppel, hanem inkább nagy tehetségű vezetőkkel rendelkező, önálló külpolitikát folytató törzsekkel. Ezek származására utal, hogy nevükben feltűnik a -gar, -gur utótag, mint például a kutrigurok, utigurok esetében is. Azonban a bizánci forrásokban nem mindig ezeken a nevükön szerepelnek, a korabeli szerzők rendszeresen használják ezek helyett a hun gyűjtőnevet.
A kutrigurok a Dontól nyugatra eső vidékeken rendezték be szállásaikat, az 550-es évektől kezdve rendszeres összetűzésbe keveredve Konstantinápollyal. Ezt ellensúlyozandó, 559-ben a bizánci adminisztráció a Don − Kubán vidékén élő utigurokat bujtotta fel a nyugati szomszédaik elleni összecsapásokra. A felborult erőviszonyok kiegyenlítésére jött létre a kutrigur-avar szövetség, ami az utigurokra nézve végzetesnek bizonyult. A sors iróniája, hogy mindkét törzs hasonló sorsra jutott, míg a veszteseket a nyugati türkök, addig a győzteseket félelmetes szövetségeseik tették vazallusaikká.
Tekinthető-e egyáltalán valamelyik régészeti kultúra e népek hagyatékának? Erre a kérdésre számos válasz született már. A jelenleg legszélesebb körben támogatott elmélet szerint az 1980-ban feltárt sírok után elnevezett ún. Sivashovka-csoport feleltethető meg a bolgár törzseknek. Rasho Rashev szerint ebbe a csoportba több mint 120 temetkezés sorolható. Ezek mind a temetkezési szokások, mind a leletanyag tekintetében jelentős eltérést mutatnak, csupán három olyan jellemvonás figyelhető meg, mely mindegyiknél azonos. Ezeket a halottakat szinte minden esetben korábbi, leggyakrabban bronz- és vaskori kurgánokba helyezték végső nyugalomra. Tájolásuk az esetek túlnyomó többségükben északi vagy keleti. A leletanyagban az ún. címerpajzs alakú övveretek jelentkeznek rendszeresen.
A temetkezési szokások némely jellemzőjében, az irányításokban, a gyakori padmalyos kialakításban, valamint a részleges lovas temetkezésekben – azaz a ló csupán egyes részeinek, a koponya és a lábvégeknek elhantolásában – az V. századi szarmata-hun tradíciók, az úgynevezett Pokrovsk-csoport jellegzetességei köszönnek vissza. Ezek a jellemzők csak alátámasztják a már fentebb említett kevert eredetről szóló elképzeléseket. Legutóbbi munkáiban Rashev is már török vezető réteggel rendelkező iráni alapnépességről beszél.
A temetkezési szokások változatossága kapcsán azonban joggal merülhet fel a kérdés, beszélhetünk-e egységes régészeti csoportról, vagy csupán egy kronológiai horizontról van szó? A csoport keltezése a jól datálható melléklettípusok, például pénzek, hiánya miatt egyelőre fölöttébb bizonytalan. Míg a bolgár, orosz és ukrán kutatók nagy része a Sivashovka-csoport temetkezéseit a VII. századra, az írott forrásokból ismert Magna Bulgaria időszakára teszi, addig a nyugati szakemberek, elsősorban Somogyi Péter nyomán, egy korábbi, VI. század végi – VII. század eleji keltezést tartanak elfogadhatónak. Ezt a problémát igyekezett áthidalni Oleksij Komar, aki a csoporton belül külön horizontokat állapított meg. Az ő rendszere alapján a legkorábbi, úgynevezett Suhanovo- és a Lihacsevka-horizontok tekinthetők a kutrigur-utigur időszak emlékének. Meg kell jegyezni, a sztyeppei régészet nehézségeit jól példázza, hogy a kutatónak mindösszesen csupán nyolc temetkezést sikerült e lelethorizonthoz kötnie.
Áttérve Magna Bulgaria kérdéskörére először tisztáznunk kell a történeti kereteket. Az írásos forrásokból jól ismert, hogy az avarok 568-ban telepedtek le a Kárpát-medencében, amivel jelentősen átrendeződött a kelet-európai sztyeppe politikai térképe. Kétpólusú rendszer alakult ki, a nyugati határán az Avar Kaganátus, keleten pedig a Nyugati Türk Kaganátus vált nagyhatalommá.
A kutrigurok az előbbiek befolyási övezetébe kerülve, gyakran viseltek hadat Bizánc ellen. A változás csak 626 után következett be, amikor az avar udvar, egy sikertelen konstantinápolyi ostrom nyomán jelentősen meggyengült. Ez okozhatta, hogy a 631/632-es évben a kutrigurok megpróbálták átvenni a hatalmat a kaganátuson belül. Bár törekvésük nem járt sikerrel, lázadásuknak köszönhetően függetlenedhettek. Ezzel egy időben, a Nyugati Türk Kaganátus belső problémáit kihasználva, keleti bolgár törzseknek is sikerült lerázniuk magukról a türk igát. Kuvrat egyesítette az immáron függetlenné vált törzseket, és létrehozta azt az államot, melyet a későbbi források Magna Bulgaria néven neveznek. Törekvését a konstantinápolyi udvar is segítette, amihez az is hozzájárulhatott, hogy a források alapján kiskorában ő maga is ott nevelkedett, sőt meg is lett keresztelve. Az állam azonban nem volt hosszú életű, Kuvrat halála után azt a kazárok elsöpörték.
A keleti szakirodalom egyik legfontosabb kérdése az onogur állam lokalizálása. Ezzel kapcsolatban egymás mellett létezik egy „kis” és egy „nagy” Magna Bulgariáról szóló elképzelés. Míg az előbbi szerint a birodalom csupán az Észak-Kaukázus és a Kubán vidékére, addig az utóbbi alapján az Azovi-tenger keleti partvidékétől egészen a Dnyeperig terjedt ki. Nikolaj Jakovlevich Merpert egy köztes megoldást javasolt, miszerint a határok az Azovi-tenger partvidékét követték, és a hatalmi centrum a Tamany-félszigeten helyezkedett el. Magyar részről Róna-Tas András foglalkozott behatóan a kérdéskörrel. Véleménye szerint Magna Bulgaria a Fekete-tenger északi partvidékén helyezkedett el, és a központja a Dnyeper medencéjébe lokalizálható, amit a Malaja Pereshchepina-i leletegyüttes előkerülése is alátámaszt.
Kuvrat bolgár államának egyik legjelentősebb régészeti hagyatékaként sokáig a Malaja Pereshchepina-i leletegyüttest tartották számon. Az 1912-ben előkerült lelet 800 tárgya között több mint 20 kg arany-, és 50 kg ezüsttárgy található. A megtalálók elbeszélése és az itt előkerült görög monogramos gyűrűk alapján Joachim Werner 1984-ben publikált kutatásai óta a leletegyüttest mint Kuvrat sírját említik. Legújabban doktori disszertációjában Komar foglalkozott a témával, aki a korábbi kutatás eredményeit követve a leletek három fő csoportját különböztette meg: a helyi „barbár”, a bizánci és a szasszanida eredetű készítményeket.
Alapos tipokronológiai elemzése kimutatta, hogy a leletek egy része Kuvrat halálának feltételezett időpontjánál későbbre keltezhető, így a leletegyüttest, melyet ő kincsleletként értelmez, szerinte nem köthetjük Magna Bulgariához. Ezt az is megerősíti, hogy a hasonló gazdagságú korabeli leletek (az úgynevezett Kelegej-típusú leletegyüttesek) kivétel nélkül a Dnyeper mentén találhatók, és nem valószínű, hogy a vezető réteg temetkezési helyei a birodalom feltételezett határterületén helyezkednek el. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy éppen ezen érvelés miatt nem fogadhatjuk el Komar véleményét, miszerint a Kelegej-típusú leletegyütteseket a kazárokhoz köthetnénk. Hogy ki volt a páratlan gazdagságú Malaja Pereshcsepina-i kincs gazdája? A kutatás mai állása alapján még nem tisztázhatjuk megnyugtatóan.
Kuvrat halála után hamarosan Magna Bulgaria is összeomlott, fiai és népeik vagy kazár fennhatóság alá kerültek, vagy elmenekültek. Egyikük, Aszparuh népével nyugatra, a hajdani Scythia Minor tartományba (ma Románia és Bulgária keleti, tengerparti része) vándorolt, és 680-681 táján a Dunát átlépve azon a területen telepedett le, ami a mai Bulgária északkeleti részének felel meg. A régészeti emlékanyag tanúsága szerint a bolgárok, a szláv törzsekkel való keveredés ellenére még több évszázadon át megőrizték keleti eredetük bizonyítékait.
Kunkovács László : Kőemberek. A sztyeppei népek ősi hagyatéka
Sztyeppei népek sorozat: A besenyők (részlet)
(erre majd később visszatérek). A perzsa Örményországban élő kangarok természetesen nem vettek részt a besenyő etnogenezisben.http://toriblog.blog.hu/2009/12/03/steppei_nepek_sorozat_a_besenyok
Sztyeppei népek sorozat: a jászok (részlet)
2010.03.29. 18:00
Hasonlóan a többi (nép)vándorló törzshöz és néphez, a jászok sem akként vándoroltak, hogy fogta magát a teljes "állomány", s odébbállt, hanem úgy, hogy túlnépesedés, ill. egy - hasonló okok miatt - érkező, s magának életteret kereső másik népcsoport által legyőzötten egy részük alávetette magát és maradt, más részüket pedig megugrasztotta az érkező (harmadik részük pedig "ott esett el a harc mezején"). Ezek odébbálltak, hogy ők is újabb életteret keressenek és találjanak, hozzájárulva ezzel újabb népek etnogeneziséhez. S mindezt nem egyszerre, hanem időben elosztva, szakaszosan. Ezért van az, hogy egy nyelvcsaládhoz tartozó, de nyelvében mégis elkülönülő, hasonló, vagy azonos kultúrájú törzsek, nemzetségek génállománya innen a jelenből nézve oly kis mértékű eltéréseket mutat, hogy az egyszeri 'szemlélődő' nem is érti. A Kárpát-medencéről szokták mondani, hogy egy nagy olvasztókemence. Mit szóljon akkor a sztyeppe, a maga színkeverő palettájával.
http://toriblog.blog.hu/2010/03/29/sztyeppei_nepek_sorozat_a_jaszok
Ilyen volt: “A sztyeppe régió nyugati védőbástyája, a Kárpát-medence. Keleti honfoglalások a Kárpát-medencében”
Az előadáson készült fotókat megtekintheti a képre kattintva
A Miskolci Városi Könyvtár és Információs Központ Szabó Lőrinc Könyvtárában 2011. április 19-én, kedden lezajlott a Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Miskolc múltját bemutató helytörténeti előadássorozat harmadik része, Makoldi Miklós régész, a Herman Ottó Múzeum munkatársának előadásában, “A sztyeppe régió nyugati védőbástyája, a Kárpát-medence. Keleti honfoglalások a Kárpát-medencében” címmel.
Makoldi Miklós előadásában összefoglalta a népvándorlás korában a Kárpát-medencétől Belső-Ázsiáig terjedő sztyeppe régió lovas nomád népeinek történetét, régészeti hagyatékát. Ismertette a szkíták, szarmaták, hunok, avarok, magyarok közös jellemzőjét, hogy mind belső Ázsiából indultak Nyugat felé és mindannyian megtelepedtek a Kárpát-medencében, mely a kor kereskedelmi és diplomáciai központjának számított. Ez a terület azonban nomadizmusra már nem volt alkalmas, ezért életmódjuk letelepedettebbé vált. Ezek a lovas nomád népek 2000 évig uralmuk alatt tartották a sztyeppét és kultúráik közös vonásai megalkották a sztyeppei civilizációt melynek a Kárpát-medence is része, annak védőbástyája lett.
Makoldi Miklós beszámolt a korszak kutatásának állásáról, a legújabb oroszországi leletekről, lelőhelyekről, melyek új megvilágításba helyezhetik a sztyeppei népek és a görög-római civilizáció viszonyát.
A rendezvénysorozat következő előadását Dr. Pusztai Tamás régész, a Herman Ottó Múzeum igazgatója tartja “A Miskolc-tapolcai bencés apátság régészeti kutatása” címmel 2011. május 23-án, hétfőn.
Kurucz Ádám
.jpg) |
 |
A szkíták az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovas nomád nép volt. Az i. e. 7. századtól – amikor a valószínűleg rokon, általuk elűzött kimmerek helyére települtek – a Fekete-tengertől északra a Duna és a Don közötti sztyeppe volt a szállásterületük, amit az i. e. 3. században az ugyancsak rokon szarmaták foglaltak el tőlük. A Donon túl mellettük a sztyeppén a szarmaták, a Kaszpi-tengeren túl pedig a szakák, szogdok és más turáni népek éltek az ő idejükben.
A „szkíták" nevet a történelem során sok népre ráaggatták. Már Hérodotosz megállapítja, hogy a görögök minden sztyeppei népet „szkítáknak", a perzsák pedig ugyanezeket mind „szakák"-nak hívják. A perzsák ugyanekkor tudták, hogy különféle szakák vannak, ők négy csoportjukat különböztették meg, ezek közül a sakā tayary paradraya („szakák, akik a tengeren túl élnek") a Fekete-tenger északi partján élő szkíták.
Kr. e. 7. század végén a szkíták elfoglalták az kelet-európai sztyeppvidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kr. e. 6. század folyamán az ugyancsak iráni eredetű szarmata és szauromata törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítve hatalmukat.
A vaskor (ie. VI. sz.) idején Penc területén is megtelepszenek a szkíták. A Kárpát-medencében először itt élő lovas nomád nép ez. Edényeiket már korongon készítik. Pencen a Hosszúvölgyben kisebb vasolvasztójuk volt. A fémfeldolgozó műhely maradványai közt találtak egy 6,5 cm hosszú fújtatócsövet is. A Felsőpenci utca helyén és a Bok-hegy oldalában telepük, valahol a közelben pedig temetőjük volt. Pencről származik az egyik legkiemelkedőbb leletük egy szkíta kard. Patay Pál régész találta meg az 1958-ban végzett ásatása során. A penci múzeumban most ennek másolata látható.
A jellegzetesen szkíta fegyverformák közé tartoznak a rövid vastőrök, kardok. Közöttük olyan darabok is vannak, amelyek agancsból faragott, vagy bronzból öntött markolatának végét szkíta állatstílusban ragadozó madár-, illetve sasfejalakúra alakították.
http://muzeum.penc.hu/penc-muzeum-mutargyak-menu/24-penc-muzeum-mutargyak-szkita-kard-20130203
| Lovasok a sztyeppe peremén | ||||||||||||
|
||||||||||||
Életfa, csodaszarvas, turul (részlet)
Szkíták és mai örökségük
Március végén nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeumban az a nagyszabású nemzetközi kiállítás, amely páratlan gazdagságú kincsanyag felsorakoztatásával mutatja be egy ősi, iráni eredetű sztyeppei nép, a szkíták történetét, műveltségét. [...]
http://hetek.hu/hit_es_ertekek/200904/eletfa_csodaszarvas_turul
http://www.emberekaranyban.hu/tamogatoink
Avar vértet teszteltek Szegeden
2011. július 4. 15:47 MTI
Csaknem kéttucatnyi, középkori páncélt viselő katonai hagyományőrző küzdött meg egymással az újszegedi Partfürdőn; a rendezvényen az is kiderült, milyen védelmet nyújtott a támadások ellen a sztyeppei népek lamellás vértje.
A harcosok a bemutatkozások után párviadalokon és csatajelenetekben mérték össze ügyességüket. A küzdelmek az első "halálos sebig" tartottak, az élezetlen fegyvereknek és az akár negyven kilót is nyomó vértnek köszönhetően néhány kék foltnál azonban senki sem szerzett komolyabb sérülést. A résztvevők erejének és ügyességének összemérése mellett a szervezők a kísérleti régészet módszereivel arra is választ kerestek, milyen védelmet nyújtott a támadások ellen a sztyeppei népek lamellás vértje.
Magyar András, a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársa az 1930-as években Kunszentmárton közelében előkerült leletegyüttes alapján elkészítette egy 5-6. századi, avar kori lamellás vért rekonstrukcióját. A két milliméteres vastagságú fémlemezekből készült, összefűzött és bőrre erősített vért jól vizsgázott: a bábun - amely az emberi testhez hasonlóan függőleges és vízszintes tengelyéhez képest is el tudott fordulni - csupán apróbb sérülések keletkeztek, annak ellenére, hogy több lándzsás lovasrohamon is átesett, s nyílvesszők is záporoztak rá.
http://mult-kor.hu/cikk.php?id=33461
A magyarok zarándokhelye lenne a déli hunok fővárosa
2013. június 17. 09:53 MTI
Kínában azt szeretnék, ha az északnyugat-kínai Senhszi tartományban lévő Tungvancseng település, a déli hunok 1600 évvel ezelőtt alapított fővárosa a magyarok zarándokhelyévé válna - közölte az MTI-vel Obrusánszky Borbála történész, keletkutató, aki részt vett a kerek évforduló alkalmából rendezett szakmai konferencián Csinpienben.
A nyolcvan résztvevővel megrendezett tanácskozáson az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Belgium, Dél-Korea, Japán és Tajvan képviselői mellett főleg helyi kínai, valamint belső-mongóliai kutatók voltak jelen. A magyarokat érezhetően megkülönböztetett figyelemmel fogadták, és többen a hunok rokonaiként üdvözölték - mondta Obrusánszky Borbála, akinek a kínai kutatók jelezték, szívesen kapcsolódnának be az északi hunok vándorlásának kutatásába, mivel forrásaik ezen a területen korlátozottak.
A magyar orientalista az egykor helyben is alkalmazott építőáldozatokról, azok belső-ázsiai, európai összehasonlításáról tartott előadást, míg Oláh András Béla a Budapesti Corvinus Egyetem tájépítészeti karának munkatársa szintén helyi vonatkozású témát választott, a lösz-építészetről beszélt. Az egyik este programja Daubner Görgy A hunok titkos története című, 45 perces, Kínában készült dokumentumfilmjének vetítése volt. A film nagy sikert aratott, kópiáit sokan szívesen vásárolták volna meg.
Az előadások között voltak történeti forráselemzések, a hunok életmódjáról, természeti környezetükről szólók, de volt, aki a szomszédokhoz fűződő viszonyukról beszélt, vagy régészeti leletek bemutatására vállalkozott. A térség turisztikai hasznosításának elképzeléseit szintén megosztották a szakmai közönséggel. A Tahszia hun királyság fővárosát Helian Popo (381-425) hun vezér építtette, csaknem húszezer négyzetkilométeres területen. A történészek szerint 431 körül a városban és környékén mintegy negyvenezer hun nomád és han pásztor élt. Feljegyzésekből arra következtetni, hogy a nomád birodalom felbomlásával indult meg az északi (vagy fekete) hunok vándorlása. A déliek lassan beolvadtak a környező népekbe.
Tungvancsengben található a hun kultúra világon egyedülálló módon fennmaradt építészeti öröksége. Kao Csan, a helyi műemlékvédelmi hivatal vezetője elmondta, az ősi település rekonstrukcióját 2011-ben kezdték meg, és a munka még nem fejeződött be; több helyütt egyelőre csak átmeneti, állagmegóvó beavatkozásra került sor és - mivel meg kívánják pályázni az UNESCO világörökségi címét - kisebb infrastrukturális beruházásokra. Elmondta azt is, hogy az ősi város alapjában és alatta évszázadok geológiai folyamatainak következtében üregek keletkeztek, amelyek nehezítik a munkát. A feltárás során utcákat és elkülönülő lakóhelyek kiképzését is megfigyelték. A löszfennsíkon található várrom, a még álló városfalaknak tetsző falak megmentését a szakember sürgetőnek nevezte.
Arra a felvetésre, hogy állítólag a környék piacain régi pénzeket, házilag kibányászott tárgyi emlékeket lehetett kapni, Csan elmondta, hogy ez az 1990-es évek közepén fordult elő, s akkor sem a városmaradványon belüli területet rabolták illetéktelenek, hanem a környékbeli sírkamrákat. Hozzátette, a manapság fellelhető piaci "régiségek" hamisítványok. A területet amúgy 2012-ben lezárták, a romoktól százméteres távolságra kerítést húztak és háborítatlanságukra járőrök figyelnek.
http://mult-kor.hu/cikk.php?id=39030
A sztyeppe
Miután az első két sztyeppei népekkel foglalkozó poszt meglehetősen népszerű lett, és a folytatást is követeli a nép, szükségesnek érzem azt, hogy szülessen egy poszt arról is, hogy mi is az a sztyeppe, és a Föld mely részeiről is beszélünk. Szóval ez inkább egy földrajzi poszt lesz, legalábbis részben.
A sztyeppe alapvetően egy adott éghajlati és biogeográfiai (ezt életföldrajzinak fordítanám leginkább) sajátosságokkal rendelkező övezet, de földrajzilag meglehetősen különböző régiók összessége. Leginkább úgy lehetne egységesen megfogni a dolgot, hogy a sztyeppe az a terület, ahol a száraz kontinentális éghajlat miatt nincsenek erdőségek, csak a gyepszinten van növényzet. Ezen a téren is vannak eltérések persze, amiben egységes mindez, hogy a növénytermesztés az újkor előtti színvonalon a sztyeppeövezetben nem igazán volt lehetséges (vannak kivételek persze, de nagy általánosságban igaz ez), így az ott élők leginkább legeltető állattenyésztéssel foglalkoztak. Történeti szemszögből vizsgálva persze a sztyeppe nem csak egy földrajzi fogalom. A sztyeppeövezet ugyanis mindig hatással volt a vele szomszédos területeken élők életére - leginkább azért, mert a mostoha körülmények miatt a sztyeppeövezet lakossága hajlamos volt túlnépesedni, és az ilyesmi nem szokott jó hatással lenni a szomszédos területekre sem.
 |
| Itt egy nagyobb térkép, kattintásra még nagyobb lesz. |
A Kárpát-medence
Nyugatról kelet felé haladva az első terület, amely itt szóba jöhet, a magyar Alföld. Itt most meg is fogom cáfolni magam. A Kárpát-medencében nem volt sztyeppe, az Alföld mostani viszonylagos szárazsága már a folyószabályzások következménye. És ezt most itt megint meg fogom cáfolni, történetileg ugyanis tényleg van értelme az Alföldet idesorolni, mert sok esetben a Kárpát-medence volt a végállomása a nomád népeknek. De földrajzilag az Alföld nagyon más volt: egy mocsaras, ligeterdős vidék, amely ugyanakkor szintén jó feltételeket kínált a legeltető állattenyésztéshez.
A kelet-európai sztyeppe
 |
| A sztyeppe Ukrajnában ma. |
A sztyeppe európai része egyébként általánosságban inkább csak egy nyugati nyúlvány volt, inkább a sztyeppén vándorló népek végállomása, mint az a terület, ahonnan a sztyeppei események kiindultak. Az európai sztyeppe tulajdonképpen a Kárpátok karéjától keletre kezdődő síkvidék, amely Havaselvétől, Moldvától az Urál folyóig tart keleti irányban, északon az erdőövezetig (itt tulajdonképpen nincs markáns földrajzi határa), délen pedig a Fekete-tengerig, és a Kaukázusig tart. Európai szemmel nézve ez a tipikus sztyeppe, füves vegetációval, száraz kontinentális éghajlattal, hideg téllel, forró nyarakkal. Emellett egy sík terület, amelybe változatosságot csak néhány nagyobb folyó hoz: a Duna és két mellékfolyója, a Prut és a Szeret legnyugatabbra, majd a Déli-Bug, a Dnyeszter, a Dnyeper, a Don, Donyec, a Volga, az Urál és az Emba. Komolyabb akadályt persze ezek sem jelentettek a mindenkori hódítóknak. Az előbb azt írtam, hogy az európai sztyeppe inkább végállomás volt. Ha a sztyeppe egészét nézzük, akkor ez mindenképpen igaz, de a szomszédos területek életére ettől függetlenül is nagy hatással tudtak lenni az itt élő népek - akik közül mára már nem sok maradt meg. Ettől függetlenül nem véletlen, hogy a népvándorlások iránya nyugat felé mutatott: az európai sztyeppe még mindig sokkal jobb körülményeket biztosított az állattartásra, mint a tőle keletre levő részek.
Nyugat-Ázsia
 |
| A kazah sztyeppe |
Amíg az európai sztyeppe földrajzilag és éghajlatilag viszonylag egységes (kelet fele folyamatosan szárazodik, de lényegében ennyi az összes különbség), addig a vele szomszédos nyugat-ázsiai sztyeppe sokkal változatosabb. Északi része nem különbözik sokban az európaitól, bár a domborzat a Kazah-hátság felé egyre élénkebbé válik. Dél felé viszont egyre sivatagosabb, és a kelet felé elvékonyodó sztyeppe félsivatagba, sivatagba megy át. A sztyeppe határai tehát északon a Nyugat-szibériai-alföld erdőövezete (az alföld déli sávja még a sztyeppe része), keleten a belső-ázsiai hegyvidékek (az Altáj, a Tien-san, stb.), nyugaton a Kaszpi-tenger, illetve az Urál folyó, és hegység (ez utóbbi azonban soha nem jelentett komolyabb földrajzi akadályt), a déli határon meg vitatkozhatunk. Földrajzilag itt eleve nincs értelme lehatárolni az övezetet, mivel domborzatilag, földtanilag eléggé eltérő területeken húzódik. A Turáni-alföld területének nagy része már sivatag, vagy félsivatag, ráadásul a Szir-darja folyótól délre levő területek már nem is a tipikus nomád vidék voltak (ameddig a türkök, majd a mongolok le nem gyalulták párszor). Történetileg azonban a Turáni-alföld ezer szállal kapcsolódott a sztyeppéhez. Földrajzilag tehát ez már nem sztyeppe, de történetileg összefüggő terület. Az ókorban a két nagy folyó, az Amu-darja, és a Szir-darja melléke még egyike volt a korabeli világ civilizált területeinek, de aztán a barbár támadások és pusztítások miatt megszűnt annak lenni. A sivatagok, félsivatagok viszont mindig jellemzően az arrafele nomadizáló törzsek területei voltak.
Belső- és Közép-Ázsia határa
 |
| A Tien-san |
A Turáni-alföldtől keletre magas hegységek zárják el az utat kelet felé, amelyeken csak néhány átjáró vezet át. Ezek magasabb hegységek a Pamír, a Tien-san, majd északon az Altáj, illetve ezek mellékhegységei. Habár földrajzilag ezek a hegységek nagyon mások, mint a szomszédos Turáni-alföld, lényegében ugyanolyan feltételeket kínálnak a legeltetésre, így nem véletlen, hogy a történelem folyamán ezeken a hegyvidékeken is sok nomád nép megfordult. Átjáró azonban csak kettő van a hegyeken: az Ili folyó völgye, és az Irtis völgye északabbra. Belső-Ázsiából általában ezen a két átjárón keresztül érkezett a legtöbb nomád nép Közép-Ázsiába.
Belső-Ázsia
 |
| A mongol sztyeppe északon |
Amennyire nem homogén terület Közép-Ázsia, annyira igaz ez Belső-Ázsiára is. A területet a nagy hegyvidékek szabdalják több részre. Délen a Tien-san, és a Kunlun között a Tarim folyó medencéje található. Ennek a nagy része sivatag, egyedül a hegyekről lefutó folyók melléke, és a Tarim mente lakható - nem éppen nomadizálásra alkalmas terület, kivéve a peremhegyvidékeket. A Tarim-medencében elég sok kis városállam létezett, amelyek azonban rendre a nomádok fennhatósága alá kerültek. A Selyemút egyik ága is errefele haladt. Ettől északabbra, a Tien-san, és az Altáj között van Dzsungária, amely inkább félsivatagos, így legeltetésre alkalmasabb terület. Nagyjából Dzsungária volt itt az átjáróház, mert bár magasabb hágók a Tarim-medence felé is léteztek, de ezek egy komplett hadsereg számára sokkal nagyobb kihívást jelentettek, mint az Ili vagy az Irtis völgye. Dzsungáriától keletre már a Góbi-sivatagban vagyunk, ettől délre a Kunlunon túl Tibet, északra pedig a mongol sztyeppövezetbe megy át a sivatag. Keleten a Góbi egészen Kína határáig tart: a Huang He (Sárga-folyó) nagy kanyaráig, és a Hingan-hegységig. Ez a terület az, amelyik a sztyeppei nomádok fő kibocsátója volt, merthogy talán itt voltak a legmostohábban az életfeltételek - így ez népesedett túl leghamarabb. Amennyiben a törzseket sikeresen egyesítette (= leverte, és uralma alá kényszerítette) egy másik, akkor két irányba kizúdult az itteni nomád népesség nagy része, megborítva a dominót nyugat felé, illetve nekiestek Kínának is.
 |
| Jurták és autók ma, a mongol sztyeppén |
Kelet-Ázsia
A sztyeppe nem ért véget Mongóliában, hanem attól keletre is volt még egy szakasza Mandzsúriában. Ez inkább az európai véghez hasonló szerepet töltött be, itt már lényegesen jobb körülmények között lehetett legeltetni, így az itteni törzsek (hacsak nem Kínát boldogították, mint pl. a mandzsuk) jellemzően a tőlük nyugatra élők áldozataivá szoktak volt válni. A dominó egy esetleges túlnépesedéskor tehát keletre is dőlhetett.
Mint a fenti összefoglalóból is látszik, a sztyeppeövezet több, mint 10 ezer kilométeren keresztül húzódott Európán, és Ázsián keresztül, és a mongolokat leszámítva lényegében soha senki nem volt képes egyesíteni a teljes területet.
Források
Tekintve, hogy a sztyeppe több civilizált területtel is érintkezett, több forrásból is vannak ismereteink az ottani történésekről, habár a sztyeppei népektől saját írott forrás csak a legritkább esetben maradt fent. A sztyeppe keleti végének eseményeiről kínai források tudósítanak, a közép-ázsiaiakról perzsa, majd arab források, a sztyeppe nyugati végének történéseiről pedig görög, majd római, végül orosz, bizánci és magyar források.
Tehát nagyjából ez az a terület, amelyről szó van, ha a sztyeppei népek történetéről beszélünk. A legtöbb nép ráadásul igen nagy területet járt be, mint azt az előző két posztban a besenyők és úzok kapcsán láthattuk.
2012. november 21. (szerda) 15:05
Tudástár: a pártusok nyomában
Szólj hozzá!
Címkék: történelem hunok avarok besenyők sztyeppe értelmes ébredés Budapest XXIV
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
