1. Ábrahám majdnem feláldozza Izsákot
„És lett ezeknek utána, az Isten megkísértette Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S ő felelte: Ímhol vagyok.
És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondok néked.
Felkelt azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelte az ő szamarát, és maga mellé vette két szolgáját, és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkelt és elindult a helyre, melyet néki az Isten mondott.
Harmadnapon felemelte az ő szemeit Ábrahám, és látta a helyet messziről.
És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.
Vette azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltette az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vette a tüzet, és a kést, és mentek ketten együtt.
És szólt Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?
És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mentek ketten együtt.
Hogy pedig eljutottak arra a helyre, melyet Isten néki mondott, megépítette ott Ábrahám az oltárt, és reá rakta a fát, és megkötözte Izsákot, az ő fiát, és feltette az oltárra, a fa-rakás tetejére.
És kinyújtotta Ábrahám az ő kezét és vette a kést, hogy levágja az ő fiát.
Akkor kiáltott neki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felelte: Ímhol vagyok.
És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.” (1Móz 22, 1-12.)
Vannak, akik azt gondolják, hogy Isten emberáldozatot kívánt. Ábrahám tudta, hogy Istennek az akarta az, hogy Izsák éljen. Egyrészről, mert Isten az élet Istene, másrészt meg hát pont ő volt az ígéret, melyre 25 évig várt, hogy beteljesedjen.
Akkor mégis miért tette ezt Isten Ábrahámmal?
Azért, mert azt akarta, hogy a szívében már létrejöjjön a cselekvésre való érzés, indulat – de ennyi és nem több.
Ábrahám szavaiból jól látszik, hogy tudta – bár hogy pontosan hogyan, azt azért mégsem –, hogy Isten majd ad egy áldozati állatot, és ő és a fia vissza fognak térni.
2. Salamon kettévágat egy gyermeket
„Abban az időben jött a királyhoz két parázna asszony, és megálltak ő előtte.
És mondja az egyik asszony: Kérlek uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem őnála, abban a házban.
És harmadnappal az én szülésem után, ez az asszony is szült, és együtt voltunk, senki idegen nem volt velünk a házban, hanem csak mi ketten voltunk abban a házban.
És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia: mert ráfeküdt.
És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mellőlem, mert a te szolgálóleányod aludt, és azt maga mellé fektette, míg az ő meghalt fiát én mellém fektette.
Mikor pedig hajnalban felkeltem, hogy megszoptassam az én fiamat: íme, megholt; de reggel jól megnézegetvén, láttam, hogy az nem az én fiam, a kit én szültem.
Mondja pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, a ki él, a te fiad pedig az, a ki meghalt.
Amaz viszont monda: Nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él. És ekképpen versengettek a király előtt.
Akkor monda a király: Ez azt mondja: Ez az én fiam, a ki él, és a te fiad az, a ki meghalt; amaz meg ezt mondja:
Semmiképpen nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él.
És monda a király: Hozzatok nékem kardot! És mikor oda hozták a kardot a király elé,
Monda a király: Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.
Ekkor monda az az asszony, a kié volt az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok neki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondta: Se enyém, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
Akkor felelt a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.
És mikor hallotta az egész Izrael ezt az ítéletet, a melyet tett a király, félték a királynak orcáját, mert látták, hogy Isten bölcsessége van az ő szívében az ítélettételre.” (1Kir 3, 16-28.)
Nos Salamon először is hozatott egy kardot. Ezt aztán odatették őeléje.
Utána mondta csak azt, hogy – azzal a karddal – vágják ketté a gyermeket.
De a kard nála volt! Nem volt szabad csak úgy odanyúlkálni, ami a király előtt volt, csak külön parancsra.
Tehát bár a parancsot kiadta ugyan, de nem adott még engedélyt a kard elvételére!
Anélkül meg nem lehetett végrehajtani a korábban kiadott utasítást!
Tehát nem akarta kettévágatni a gyermeket – nem is tudták volna megtenni kard nélkül.
Egyébként meg minek kért volna kardot, ha nem azzal kellett volna az utasítást végrehajtani?
3. Dávid Nábál egész családját ki akarja irtani
„És meghallotta Dávid a pusztában, hogy Nábál a juhait nyírja.
Elküldött azért Dávid tíz ifjút, és monda Dávid az ifjaknak:
Menjetek fel Kármelbe, és mikor Nábálhoz érkeztek, köszöntsétek őt nevemben békességesen.
És így szóljatok: Légy békességben az életben, legyen békességben a te házad népe és legyen békességben mindened, a mid van!
Most hallottam, hogy juhaidat nyíratod. A te pásztoraid pedig velünk voltak, nem bántottuk őket, és semmijük sem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg Kármelben voltak.
Kérdezd meg szolgáidat, ők meg fogják mondani néked. Legyenek azért ez ifjak kedvesek előtted, mert alkalmas időben jöttünk. Adj, kérlek abból, a mi kezed közt van, szolgáidnak, és a te fiadnak, Dávidnak.
Elmentek azért a Dávid szolgái, és szóltak Nábálnak mind e beszédek szerint a Dávid nevében, és várakoztak.
Nábál pedig felelt a Dávid szolgáinak, és monda: Kicsoda Dávid és kicsoda Isainak fia? Mai napság sok olyan szolga van, a kik elszöknek uraiktól.
Vegyem azért kenyeremet és vizemet és az én levágott marhámat, a melyet nyíróimnak levágattam, hogy olyan embereknek adjam, a kikről azt sem tudom, hova valók?
Akkor megfordultak a Dávid szolgái az ő útjukra, és visszatértek; és mikor megérkeztek, értesítették őt mind e beszédek felől.
És monda Dávid az ő embereinek: Kösse fel mindenki kardját! És felkötötte mindenki a kardját, Dávid is felkötötte az ő kardját; és felment Dávid után mintegy négyszáz ember; kétszáz pedig ott maradt a poggyásznál.
Abigailt pedig, a Nábál feleségét értesítette a szolgák közül egy ifjú, mondván: Íme Dávid követeket küldött a pusztából, hogy köszöntsék a mi urunkat, de ő elűzte őket.
Azok az emberek pedig igen jók voltak mi hozzánk; és nem volt bántódásunk, és semmink nem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg velük jártunk, mikor a mezőn voltunk.
Olyanok voltak reánk nézve, mint a kőfal, mind éjjel, mind nappal, az alatt az egész idő alatt, míg velük voltak, mikor a juhokat őriztük.
Most azért értsd meg és lássad, hogy mit kelljen cselekedned, mert jelen van a veszedelem a mi urunk és az ő egész háza ellen, ő pedig oly kegyetlen ember, hogy senki sem szólhat néki.
Akkor Abigail sietve vett kétszáz kenyeret, két tömlő bort, öt juhot elkészítve, öt mérték pergelt búzát, száz kötés aszú szőlőt és kétszáz kötés száraz fügét, és a szamarakra rakta.
És monda az ő szolgáinak: Menjetek el előttem, íme én utánatok megyek; de férjének, Nábálnak nem mondta meg.
És történt, hogy amint a szamáron ment, és leereszkedett a hegynek egyik mellékösvényén: íme Dávid és az ő emberei lejöttek eleibe, és ő összetalálkozik velük.
Dávid pedig azt mondta: Bizony hiába őriztem ennek mindenét, a mije van a pusztában, hogy semmi híja nem lett mindannak, a mi az övé, mert ő a jó helyett rosszal fizet nékem.
Úgy cselekedjék az Isten Dávid ellenségeivel most és ezután is, hogy reggelig meg nem hagyok mindabból, a mi az övé, még egy ebet sem.
Mikor pedig meglátta Abigail Dávidot, sietve leszállott a szamárról, és arccal leborult Dávid előtt, és meghajtotta magát a földig.
És az ő lábaihoz borult, és monda: Óh uram! Én magam vagyok a bűnös, mindazáltal hadd beszéljen a te szolgálóleányod te előtted, és hallgasd meg szolgálóleányodnak szavait.
Kérlek, ne törődjék az én uram Nábállal, ezzel a kegyetlen emberrel, mert a milyen a neve, olyan ő maga is; bolond az ő neve és bolondság van benne. Én azonban, a te szolgálóleányod, nem láttam az én uramnak szolgáit, a kiket elküldtél.
Most pedig, óh uram! Él az Úr és él a te lelked, hogy az Úr akadályozott meg téged, hogy gyilkosságba ne essél, és ne saját kezeddel szerezz magadnak elégtételt. Most azért olyanok legyenek ellenségeid, mint Nábál, és valakik az én uramnak megrontására törekednek.
És most ezt az ajándékot, a melyet a te szolgálóleányod hozott az én uramnak, adják a vitézeknek, a kik az én uram körül forgolódnak.
Bocsásd meg azért a te szolgálóleányodnak vétkét; mert az én uramnak bizonyára maradandó házat épít az Úr, mert az Úrnak harcait harcolja az én uram, és gonoszság nem találtatik tebenned a te életedben.
És ha valaki feltámadna ellened, hogy téged üldözzön, és életed ellen törjön: az én uramnak lelke az élőknek csomójába lesz bekötve az Úrnál, a te Istenednél; ellenségeidnek lelkét pedig a parittyának öbléből fogja elhajítani.
És mikor az Úr megadja a jót az én uramnak mind a szerint, amint megmondta felőled, és téged fejedelmül rendel Izrael fölé:
Akkor, óh uram, nem lesz ez néked bántásodra és szívednek fájdalmára, hogy ok nélkül vért ontottál, és hogy az én uram saját maga szerzett magának elégtételt. Mikor azért jót tesz az Úr az én urammal: emlékezzél meg szolgálóleányodról.
És monda Dávid Abigailnak: Áldott legyen az Úr, Izraelnek Istene, a ki téged ma elém küldött!
És áldott legyen a te tanácsod, és áldott légy te magad is, hogy a mai napon megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba ne essem, és ne saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt!
Bizonyára él az Úr, az Izraelnek Istene, a ki megakadályozott engem, hogy veled gonoszul ne cselekedjem, mert ha te nem siettél, és nem jöttél volna elém, úgy Nábálnak nem maradt volna meg reggelre csak egyetlen ebe sem.” (1Sám 25, 4-34.)
Isten itt sem akarta a vérontást, de a harag, az indulat jogos volt. Ezt el is ismerte Abigél, aki biztos nem ment volna hozzá Dávidhoz, ha nem így lett volna.
4. Pál apostol is jelzi, hogy egy-egy érzelmi indulat lehet jogos
„Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon;” (Ef 4, 26.)
Pál nem azt mondja: Ne merj – még jogosan sem – haragudni, fojtsd magadba, az a te kereszted.
Elismeri, hogy ki kell élni a haragot, de meg kell tudni bocsájtani.
Ezt a dráma mintha-tér segítségével kívánja megoldani.
Ott szabad haragudni, ki lehet – sőt kell is – élni a jogos indulatokat, hogy később azok ne kössék le a belső erőforrásainkat.
