Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

november 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Dráma 40/29. rész – Démon

2012.11.06. 15:50 12nyil

 

Kérdezünk

 

Elmebaj és megszállottság – Démonok a neurózisban – Három esetleírás –
Miért nem folytatok szabadító szolgálatot? – Szabadítás a gyóntatószékben –
Mit tudnak az angyalok? – Gyilkos tinédzserek – A megszállottság és a halálos bűn

Áttekintettük az emberi testre és pszichére gyakorolt démoni befolyás fokozatait. Tegyük föl most a kérdést: milyen kapcsolat van az emberi psziché megbetegedései és a démoni befolyás között?

Világosan kell látni, hogy az idegrendszer, a központi idegrendszer is, testi szerv, amely éppúgy meghibásodhat funkcióiban vagy állományában, mint a tüdő vagy a vese. Az agy zavarai zavart idézhetnek elő a gondolkodásban, beszédben, viselkedésben, anélkül, hogy ez szükségszerűen közvetlen démoni befolyást jelentene. Másrészt azonban a pszichiátriai jellegű megbetegedés nem is zárja ki a démoni jelenlétet. Járhat a kettő együtt. Sőt, valamilyen kapcsolat, megfelelés is megállapítható a kettő között. Az idegrendszeri problémák utat készíthetnek a démoni behatoláshoz, a démoni befolyás okozta zavarok pedig pszichiátriai formában rögzülhetnek.

Elvileg tehát lehetséges a) megszállottság elmebaj nélkül, b) elmebaj megszállottság nélkül, c) megszállottsággal párosuló elmebaj. A teljes megszállottság (birtokbavétel, possessio) valószínűleg szükségképpen magával hozza az elmebaj diagnózisát is, hiszen az eredeti személyiség ilyenkor annyira háttérbe szorul, hogy a logikus gondolkodás ki van zárva. Az időszakosan megnyilvánuló megszállottság (elnyomás, oppressio) azonban meghagyhatja a normális agyfunkciók képességét.

Mindig mérlegelni kell, nem pusztán elmebajjal van-e dolgunk. Az exorcizmus szertartáskönyve fölhívja az exorcista figyelmét, hogy „ne egykönnyen véljen démontól megszállottnak valakit, aki valamilyen betegségben, különösen pszichikai jellegűben, szenved” (Prænotanda 14.). Indokolt esetben lehetőség szerint igénybe kell venni a lelki dolgok iránt érzékkel bíró orvos vagy pszichiáter segítségét is (uo. 17.).

Hasonló a helyzet az enyhébb démoni behatolás és a neurotikus megbetegedés viszonyával. A múltkor említett, Carlnak nevezett fiatalember önkielégítési kényszere pszichiátriailag leírható kényszerneurózisként is. Az a tény, hogy a szabadulás csak fokozatosan következett be, arra utal, hogy a démon már kiépítette támaszpontját a pszichében, vagyis a kényszerneurózis kialakulóban volt. Ugyanakkor, mivel a szabadulás mégis viszonylag hamar megtörtént, állíthatjuk, hogy súlyos kényszerneurózisról valószínűleg nem volt szó, mert az sokkal makacsabbul viselkedett volna.

Gyakori az ilyen kapcsolat az aggályos lelkiismeretűeknél. Magas igényszintű, szorongásra hajlamos személyiségeknél igen könnyen kialakulnak olyan indokolatlan félelmek, hogy ártatlan dolgokkal halálos bűnt követtek el, nem jól gyóntak, el fognak kárhozni. Ezek mögött – közelebbről vagy távolabbról – ott szerepel a pszichés gyöngeséget kihasználó démoni hatalom, a félelem és az elvetettség lelke. Az aggályosnak szüksége van a démont távol tartó természetfölötti eszközökre (imádságra, szentgyónásra, szentáldozásra – nem exorcizmusra), de szüksége van a pszichés funkciókat helyes mederbe terelő, világos, határozott és tekintéllyel történő tanácsadásra is, amire alkalmas gyóntató a legilletékesebb személy. A kényszerneurózis súlyosabb eseteiben elkerülhetetlen lehet az orvosi beavatkozás is.

A pszichikai és szellemi ártalmak viszonyának szemléltetésére három esetet írok le személyes tapasztalatomból. Mindháromnak szereplője 20 és 30 év közötti, itt fiktív néven említett személy.

Tányát azzal hozták el hozzám, hogy imádkozzam szabadulásért, mert démoni támadások áldozata. Színesen leírta nekem, hogyan támadják meg a démonok, milyen ívben röpülnek, hogy néznek ki. Mivel nem vagyok szakember, nem mondhattam ki diagnózist, de az volt a benyomásom, hogy skizofrén kényszerképzetekkel van dolgom. Nem vállaltam az imádkozást, hanem felszólítottam a hozzátartozókat, hogy forduljanak pszichiáterhez. Egyáltalán nem tartottam kizártnak a démoni befolyást, de felelőtlenség lett volna tisztán lelki szinten kezelni egy nyilvánvalóan orvosi problémát. Azt a rendkívüli karizmát pedig, amely egy elmebetegséget imával képes meggyógyítani, még soha nem tapasztaltam magamon, és igazán elbizakodottság lett volna feltételezni, hogy most hirtelen fel fog lépni. „Senki se gondoljon magáról kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki” (Róm 12,3).

Tivadar múltja sötét volt, tekintete szintén. Ő is leírta, hogyan marcangolják a démonok, egyik a beleit, másik a szívét. De ez valahogy hitelesen hangzott. Tivadar nem látszott elmebetegnek. Imádság közben, miután hajlandó volt ellene mondani a sátánnak és Jézus Krisztust befogadni életébe, a démonok elhagyták, a bántalmazás megszűnt, a fiú megkönnyebbült, arca felderült. Keresztény életet kezdett.

Tamara is kínzó képzetekkel bajlódott. Gondolkodása tiszta volt, mégis szemmel láthatóak voltak rajta a pszichopátia jelei. Mivel azonban az orvosi kezelést nem utasította vissza, helyesen vagy helytelenül hajlandó voltam kérésére imádkozni vele. Úgy ítéltem meg, hogy problémái részben démoni eredetűek, és így az imádság – ha nem is egy csapásra, de fokozatosan, lépésről lépésre – elő fogja segíteni állapotának javulását. Mivel két alkalom után elmaradt és nem jött többet, beavatkozásom valószínűleg nem járt eredménnyel.

Ez a tapasztalat megerősített abban, hogy öndiagnosztizáló szabadulás-kérőkkel a gyóntatószéken kívül ne foglalkozzam; ezek egyszerűen képtelenek megfogadni a tanácsokat, és imádkozóról imádkozóra vándorolnak, lelki szenzációt keresve. Márpedig állandó lelkivezető nélkül még az egészséges ember se boldogul a lelki életben. Az ilyen labilis lelkek számára, mint korábban is említettem, a szentgyónáson és az orvosi segítségen kívül egy laza, kevés követelményt támasztó keresztény közösség a megoldás, amely szeretettel elfogadja és imádsággal veszi körül őket. Személyemre nézve itt szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy semmiféle, gyóntatástól független, lelkigondozói vagy szabadító praxist nem folytatok. Ha valaki lelki életet él, gyakran kell gyónnia; ez alkalom arra is, hogy ellene mondjon az őt esetleg befolyásuk alatt tartó ártó szellemi hatalmaknak, a gyóntató számára pedig arra alkalom, hogy a feloldozás szavaiban békét kérjen a gyónó számára a gonosz lelkektől is. („Isten, a mi irgalmas Atyánk ... bocsásson meg neked és adja meg a békét.”) Amennyiben indokoltnak érzem, és nem tartok attól, hogy a gyónót fölöslegesen megrémítem, rövid külön szabadító imát is szoktam mondani a feloldozás előtt, saját szavaimmal. Akik mindenáron exorcizmust szeretnének, azoknak ez persze nem elég, de a szenzációhajhászokat nem vagyok hajlandó kiszolgálni. Az exorcizmus szentelményére nincs felhatalmazásom, szabadító imát pedig minden hívő végezhet önmagáért.

Ez a tartózkodó magatartásom kritikát válthat ki: mintha nem volnék hajlandó segíteni olyan testvéreken, akik valóban komolyan szenvednek. A helyzet azonban nem az, hogy nem vagyok rá hajlandó, hanem az, hogy nem vagyok rá képes. Tisztelettel nézek Vianney Szent János vagy Smith Wigglesworth teljesítményeire, de nem mindenkinek adja ugyanazokat a karizmákat az Úr. A démonoktól nem félek, de a beteg psziché gyógyításához szükséges karizmatikus erővel nem rendelkezem. Ezért ajánlom a laza követelményű közösségek szeretteljes befolyását a terápia közegeként. Így nem egycsapásra, de fokozatosan bekövetkezhet mind a gyógyulás, mind pedig (ha a gyakori gyónás megvalósul) a szabadulás. „A gyónás sokkalta hatásosabb az ördögűzésnél” – írja Don Amorth. Azt végzetes hibának tartanám, ha a pszichés szintű problémákat összekeverném a pneumatikus szintűekkel, és egy pszichiátriai problémát szabadító imával akarnék meggyógyítani. Továbbá: mindenkinek ismernie kell határait, és azt, hogy Isten mire küldte. Emlékszem Agnes Sanford egy mondására: „Minden lehetséges Istennek, de nem minden lehetséges Ágnesnek.” Emlékszem arra az esetre is, amit Don Amorth beszél el: Szent Padre Pio üzent mesterének, Candido Amandini exorcistának, hogy egy bizonyos fiatalember exorcizálásával nem érdemes tovább foglalkoznia, mert úgysem fog eredményt elérni. Úgy is lett. A valóság összetett. A Jézusban kapott megváltás minden problémát megold, de nem okvetlenül a földi életben.

Ez azonban messzemenően nem azt jelenti, hogy félnünk kell. Ha Jézushoz tartozunk, nem szabad attól tartanunk, hogy úton-útfélen démonok ugranak a nyakunkba, vagy hogy, mint egyesek megélik, kutató tekintetük állandóan átröntgenez bennünket. Egy keresztény közösségben fölmerült az a kérdés, ismerik-e a démonok gondolatainkat. A teológusok, meglehetősen egyhangúlag, nemlegesen válaszolnak. De ha pontosabban meg akarjuk érteni a dolgot, nem kerülhetünk el egy némileg elvont eszmefuttatást. Az alább mondottak Aquinói Szent Tamás tanításának újragondolt és lehetőleg mai nyelven történő megfogalmazásai.

Az angyal, tiszta szellem lévén, szellemileg fogadja be azt, amit megismer. Így szükségképpen ismeri önmagát, hiszen önmagában szükségképpen jelen van, éspedig szellemileg, hiszen szellem. (Ez egészen más önismeret, mind az emberi szellemé, amely reflexióval történik.) A többi angyalokat eszmei jellegükben (rationes) ismeri meg, amely relációban áll saját lényével (minden eszme minden eszmével összefügg valamiképpen), és így a teremtés tényénél fogva jelen van benne; mint Szent Tamás mondja, „Isten Igéje minden szellemi teremtménybe belevéste minden dolog valamennyi eszméjét, mind a testiekét, mind a szellemiekét.”

Istent ismeri az angyal, természetes képességénél fogva, saját teremtett angyali lényegén keresztül, mint annak teremtőjét és ősmintáját; a szent angyal pedig, aki a próbát megállta és most látja az Atya arcát, Isten természetfölötti ajándékánál fogva ismeri Istent közvetlenül és önmagában is, „színről színre”.

Az anyagi dolgokat az angyal ismét eszmei mivoltukban ismeri. Saját lényege, mint mondtuk, relációban áll minden teremtett dolog eszméjével. „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban, nem anyagi mivoltában, hanem eszméjében. (Emlékezzünk a gondolatmenetre, amely a teremtésben talált eszmékből következtetett az angyalok létezésére!) Ez az eszmei ismeret azonban nemcsak elvont és általános, hanem kiterjed a dolgok konkrét valóságára, mert úgy ismeri azokat, amint a Teremtőt tükrözik, tehát egyedi voltukban, egyúttal azonban tisztán szellemi és nem érzéki módon. (Nem absztrakcióval, nem diszkurzíve, nem következtetve.)

Mindebből következik, hogy az angyalok ugyanezen a módon ismernek bennünket, embereket is, sajátosan összetett, testi-szellemi mivoltunkban. „Ismerni” és „kimerítően ismerni” azonban nem ugyanaz. Kimerítően csak Isten ismer mindent, akinek „semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (Zsid 4,13). Amit az angyal sem ismerhet meg az emberből, az „a szív gondolatainak”, az emberi szellemnek sajátos területe, a szabadság birodalma. Ez nincs készen adva az ember eszmei mivoltával, hanem kreatív önmeghatározás, amelyet kívülálló teremtmény csak következményeiből lehet képes fölismerni. „Ki ismeri az emberek közül az ember benső dolgait, ha nem az ember lelke, amely benne van?” (1Kor 2,11). Nagyon is ismerheti azonban az angyal az emberi szellem és test határterületét, a pszichikai világot, amelyben az embert befolyásoló képzetek és motivációk mozognak, és ebből felismerheti az ember döntéseinek várható irányát. Sem az angyalok, sem a démonok nem tudnak rólunk mindent, lényünk legmélye nem fedetlen előttük; de azért jóval többet tudhatnak rólunk, mint a legrátermettebb pszichológus tudna, ha álló nap tanulmányozna bennünket. „Látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is” (1Kor 4,9).

Egyfelől tehát nyugodtak lehetünk, a démonok kíváncsi tekintete nem röntgenez át bennünket bensőnk legmélyéig. Másfelől nem szabad beleesnünk abba a naiv hibába, hogy az angyalokat és a démonokat úgy kezeljük, mintha testi lények volnának, és pusztán az érzékelésből merítenék adataikat. Ez Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c., egyébként kitűnő könyvének egyik szemléleti tévedése.

Hozzá kell még tennünk, hogy amit az angyal elvben ismerhet, azt sem mind szemléli egyszerre ténylegesen. Az angyalok sem egyformák, szellemi teljesítőképességük más és más, és ettől függően tudnak több vagy kevesebb eszmét együtt szemlélni (szellemi értelemben), átfogóbb és mélyebb, vagy korlátozottabb és felületesebb módon. De intellektuális teljesítményüket mindenképpen messze az emberé fölé kell helyeznünk.

A szent angyalok, akik Istent színről színre látják, természetfölötti módon további ismereteket kaphatnak Istentől, amelyek természetes megismerőképességüket meghaladják: pl. Gábriel hírül adja Máriának a megtestesülés misztériumát, amelyet Isten nyilatkoztatott ki. Az ilyen közlések teljesen Isten szabad tetszésétől függenek.

Ennyit az angyali megismerésről. Most tegyünk föl egy további kérdést, éspedig azt, mi a kapcsolat a megszállottság és a bűn között. 1998-ban történt Budapesten az a szomorú bűnügyi eset, amikor két tizenéves lány szexuális ajánlattal elhagyott helyre csalt egy fiatal taxisofőrt, majd egyikük hátulról leütötte egy vízzel töltött üveggel, és a földön fekvő férfit bakancsukkal halálra rugdalták. Az áldozat az életéért könyörgött, de a gyerekkort alig meghaladott gyilkosok, akik a kocsit akarták megszerezni, nem kegyelmeztek. A haldoklót az avarral eltakarták, és elhajtottak az autóval. Rövidesen igazoltatták őket, rendőrkézre kerültek, és megtalálták az időközben kiszenvedett áldozatot is. Amikor a bíróság elmarasztalta a fiatalkorú tetteseket, az egyik elítélt anyja állítólag kijelentette a szerencsétlen áldozatról: „Csak azt kapta, amit megérdemelt.”

„Nagyon megdöbbentett az eset” – írja az üggyel kapcsolatosan egy keresztény közösségvezető. – „Gondolom, nem túlzok, ha kijelentem, hogy mind az elkövetők, mind a nyilatkozat szerint a családjuk is az ördög befolyása alatt vannak. Kérdésem, hogy lehet-e ezt megszállottságnak nevezni? Vagy az csak akkor indokolt, ha pszichés zavar vagy bizarr jelenségek is társulnak hozzá? Más szóval, lehet-e pszichésen teljesen normális a megszállott? A fent leírt eset nekem azt sugallja, hogy igen.”

Két kérdést kell megkülönböztetni. Az egyik: lehet-e démontól megszállott az, aki pszichésen teljesen normális? Erre határozottan igenlő választ kell adnunk. Tartós démoni megszállás minden bizonnyal előidéz előbb-utóbb pszichikai elváltozásokat is (aligha lehet ép ésszel sokáig kibírni!), de a démoni megszállás és a pszichikai megbetegedés két különböző dolog, amely elválasztható egymástól. Fennállhat egyik a másik nélkül, vagy a kettő együtt.

A másik kérdés: a két boldogtalan lány és a torz személyiségfejlődésükért felelős családok nyilvánvalóan a sátán hatalma alatt vannak – de lehet-e ezt a fajta sátáni uralmat démoni megszállottságnak nevezni?

Ahogy megkülönböztettük a megszállottságot a pszichiátriai megbetegedéstől, ugyanúgy meg kell különböztetnünk a megszállottságot a bűntől is. A megfontolt gyilkosság halálos bűn, és a gyilkosság helyeslése vagy védelmezése is az. De a halálos bűn, bár a sátán uralmának éppen a lényegét képezi, nem jelenti azt, hogy az ember pszichéje közvetlen démoni elnyomás alatt áll. Azt jelenti, hogy az emberi lélek legmélye, a „pneuma”, „szellem”, ahol az emberi szabadság fészkel, ellene mondott Istennek, és ezzel a személy a sátán birodalmába lépett át. Ez nem mindig történik közvetlen démoni ösztönzésre, bár a távolabbi démoni ösztönzés nem kétséges. Még kevésbé szükséges hozzá, hogy a démon behatoljon a pszichébe. Az ember önmagától képes arra az értékperverzióra, ami a bűn lényegét alkotja, azzal, hogy egy véges értéket tesz a Végtelen helyébe, egy teremtményt Isten helyébe.

Azt kell tehát mondanunk, hogy a halálos bűn, a démoni megszállottság és az elmebetegség a sátán hatalmának három különböző formája. Van köztük összefüggés, de nem szükségképpen járnak együtt. Fennállhat a három közül az egyik önmagában, fennállhat bármelyik kettő együtt, és fennállhat együtt mind a három is. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a megszállottak okvetlenül gonoszok, jellemükben is ördögiek. Ezt a tévhitet sutba kell dobni, tisztalelkű, ártatlan emberek is kerülhetnek démoni megszállás alá.

Ugyanakkor biztos az is, hogy a bűn, a megszállottság és az elmebetegség között könnyen kialakul kapcsolat. Nehezen képzelhető el például, hogy egy tinédzser lány, aki bakanccsal szétrugdalta egy ember koponyáját, démoni befolyás nélkül maradjon. A gyilkosság lelke behatol pszichéjébe. Ha a folyamatot meg nem akasztja valami, ez a behatolás könnyen megszállottsággá fejlődhet, ez pedig előbb-utóbb elméje épségét is megronthatja. Mindezzel természetesen semmit sem állítok a tényleges tettesekről, akiket nem ismerek.

A bocsánatos bűn is, főképpen ha ugyanazon a területen gyakran ismétlődik, könnyen kaput nyithat a démoni behatolásnak. De nem azonos vele. A bűn a szabadság területén van, a behatolás és megszállás pedig a testre, vagy a lélek és a test érintkezési felületére, a pszichére vonatkozik. A szabadság az ember pneumatikus vonása, benne az ember a határtalanra nyílik meg, minden fizikai és pszichikai korlátja ellenére. Ha az emberi szellem kiszabadul a bűn fogságából, akkor nyitott a határtalanra, nyitott Istenre, nyitott a végtelen szeretetre. A bűnbánat szentsége fontosabb az ördögűzés szentélményénél.

Forrás: http://www.hagiosz.net/?q=kerdezunk

 

 

 

 

 

SZELLEMIRTÁS, DÉMONŰZÉS

MERJE BEVÁLLALNI HOGY TÚLVILÁGI ERŐ ZAKLATJA! MI BEVÁLLALJUK HOGY E HATÁSOKAT MEGSZÜNTETJÜK!

 

Legyünk ezért óvatosak a magyar nyelvnek azzal a kifejezésével, hogy „valakiben démon van”. Nem arról van szó, hogy rossz a kifejezés, hiszen a szellemről mindig csak az anyagi világból merített analógiákkal tudunk beszélni. De az ember fantáziáját ez nem kívánatos képekkel terhelheti, és ijedezést válthat ki, különösen, ha szabadjára engedjük képzelőerőnket és így beszélünk: „Démonok vannak benned, és most a szájadon keresztül ki fognak jönni belőled.” Van benne realitás is; tapasztalati tény, hogy a démonok eltávozását gyakran kíséri csuklás, öklendezés, hányás; de fölösleges a fantáziát megterhelni olyan képekkel, amelyek a démont mint valami óriási denevérszárnyú galandférget ábrázolják, amely ott van az ember belsejében. Talán szerencsésebb azt mondani valakiről: „démoni befolyás alatt áll”. Az exorcizmus egyházi szertartáskönyve gyakran nevezi így a démontól megszállottat: vexatus, „a háborgatott személy”. Ez igen szerencsés, óvatos, tapintatos kifejezés. Nem rajongok az „ördöngös” szóért sem, amit Amorth atya könyvének fordítója előszeretettel alkalmaz; jobb a „démonizált” kifejezés.

A démoni befolyás természetesen különböző fokú lehet, és egyáltalán nem mindegy, milyen fokozatról van szó, mennyire tartja hatalmában a gonosz lélek a megtámadott személyt. Jézus hatalma azonban bármelyik szinten győztesen tud beavatkozni. A démonok kiűzésének elbeszélése annak a győztes szabadságharcnak bemutatásához tartozik, amelyet Isten országa a sátán rémuralma ellen vív.

A gonosz lelkek befolyásának ilyen megszüntetését magyarul ördögűzésnek, latinul exorcizmusnak nevezzük. A katolikus Egyházban az exorcizmus szentelmény, amelynek végzése külön püspöki engedéllyel rendelkező áldozópapoknak van fenntartva. Ezért, a félreértések elkerülésére, amikor egyszerű imádságot végzünk a háborgatott személy szabadulásáért, nem exorcizmusról, hanem szabadító imáról szoktunk beszélni. Ilyen van az Úr imájában is: „Szabadíts meg a gonosztól.”

A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem megközelíthető a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá. Legfőbb célja ezért az, hogy halálos bűnbe vigyen bennünket, amely Isten elveszítéséhez, örök kárhozathoz vezet. De igyekszik egyéb módokon is ártani; ott támad, ahol csak tud.

A bűnön kívül a sátán és a démonok minden egyéb befolyása kizárólag a testre vagy/és a pszichére terjedhet ki.

Fokozata szerint hármas lehet:

1.) a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbálja megszerezni: ez a démoni támadás (circumsessio);

2.) a démon már valamilyen hatalmat gyakorol az ember fölött, de az ember személyisége még nem szorul háttérbe: ez a démoni behatolás (obreptio);

3.) a démon olyan erős hatalmat gyakorol az ember fölött, hogy az ember személyisége háttérbe szorul a démoni személyiség mögött: ez a démoni megszállás (obsessio).

Mindhárom fokozatnak két változata van:

1.) A démoni támadás lehet

a) fizikai, amely a zaklatástól a bántalmazásig terjedhet;

b) pszichikai, ami lehet kísértés a rosszra, vagy ellenállás a jónak.

2.) A démoni behatolás lehet

a) fizikai: a démon fáradtságot, tüneteket, betegséget idézhet elő a testben;

b) pszichikai: a démon a psziché valamely területén olyan erős kísértést/ellenállást okoz, amely a befolyásolt személy ellenállóképességét/teljesítőképességét korlátozza, de csak annyira, hogy annak saját személyisége még érvényesül.

3.) A démoni megszállás mindig pszichikai jellegű, és a pszichén keresztül befolyásolja a testet is. Lehet

a) elnyomás (oppressio), amelyben a megszállott személy és a megszálló démon személyisége felváltva érvényesül (rohamok);

b) birtokbavétel (possessio), amikor az eredeti személyiség állandó jelleggel háttérbe szorul a démoni személyiség mögött.

Világosan meg kell mondani, hogy sem általánosan elfogadott, sem teljesen egyértelmű terminológia nincsen. A fentitől eltérő szóhasználatok is forgalomban vannak, és ugyanaz a kifejezés néha különböző jelentéseket hordoz. Nem is lehetséges teljesen következetes és szabatos terminológiát alkotni, hiszen a különböző típusú démoni befolyások bizonyos fokig átfedhetik egymást. Feltűnhet továbbá az olvasónak, hogy nem használom a felosztásban a démoni kötelék, megkötözöttség kifejezést, amely Lk 13,16-ból származik, és sokszor szerepel az irodalomban. Ez igen erőteljes és alkalmas szó, de a behatolás és a megszállás valamennyi formájára erőltetés nélkül alkalmazható, ezért önkényesség volna egyetlen típusra lefoglalni. (Egyedül a puszta támadás az, ami még nem nevezhető köteléknek.)

Amikor a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbál hatalomhoz jutni fölötte, démoni támadásról (circumsessio, „ostrom”) beszélünk. Ez lehet 1./ fizikai, 2./ pszichikai. A démoni támadás fizikai formája ismét lehet a/ zaklatás, amellyel a démon bosszantja és fenyegeti az embert, de nem okoz neki tényleges ártalmat, b/ bántalmazás, amellyel a démon fizikai ártalmat okoz az embernek.

 

A démoni támadás másik fizikai formája a bántalmazás. Ilyenkor a démon nem csupán bosszantja és fenyegeti az embert, hanem tényleges fizikai ártalmat okoz neki.

Mindenkit óva intek az e tárgykörbe vágó képzelődéstől. Ha baleset ér bennünket, valahol természetesen ott van mögötte az emberiség Megrontója, de ez nem azt jelenti, hogy közvetlen démoni behatásról van szó. A démonok által okozott betegségekről máshol szólunk. Nem tartozik ide a megszállottak erőszakoskodása sem; ilyenkor sem közvetlenül a démon, hanem a megszállott ember verekszik, bár a démon kényszeríti rá. Kivételes kegyelmekkel kitüntetett misztikusok esetében azonban Isten próbatételként nem egyszer megengedi, hogy a gonosz lelkek is kivételes eszközökkel gyötörjék választottait; ilyenkor előfordulhat, hogy fizikailag is kínozzák. A svájci Flüe-i Szent Miklós (1417-1487), mielőtt még remete lett, egy alkalommal a Bergmattban lévő Melch-völgyben dolgozott egyik fiával. A fiú az állatokat látta el, apja ezalatt a tövisbokrokat akarta kiirtani a réten. Ekkor démon jelent meg, aki Miklóst egy nagy tövisbozóton át mély árokba taszította, ahol eszméletlenül hevert; a véletlen lezuhanás ki volt zárva, mert az árok mintegy harminc lépésnyire volt a helytől, ahol Miklós dolgozott. A fiú fölcipelte eszméletlen apját hegyi szállásuk tüze mellé, és ott Miklós idővel magához tért. Nem volt elkeseredve, bár nagyon összetörte magát. „Jól van hát, Isten nevében – mondotta. – De csúnyán elbánt velem az ördög! Hanem úgy látszik, Isten akarta ezt megengedni”.

Később, remete korában, megtörtént „Bruder Klaus”-szal, hogy démoni erők rázták és szinte összedöntötték házikóját; máskor iszonyú alakban jelent meg neki egy démon, és hajánál fogva vonszolta ki a házból. Klaus bizalma és aszkétai elszántsága e megpróbáltatások közepette rendíthetetlen maradt. Az alvilág rendkívüli rohamai azonban az ő személyében rendkívüli kegyelmekkel elhalmozott férfit értek. Ő az egyetlen, akiről azt olvastam, hogy már anyja méhében látomása volt, és egyike azoknak, akik teljes böjtben éltek, a szó szoros értelmében minden táplálkozás nélkül, kivéve a szent Eucharisztiát.

Már foglalkoztunk Remete Szent Antal és Kölni Boldog Krisztina élményeivel. Sienai Szent Katalin és Xavéri Szent Ferenc szenttéavatási pörében is olvasunk a démonok részéről történt fizikai bántalmazásokról; Avilai Szent Teréz részletesen tárgyalja ezeket önéletrajzában. Videofilmen láttam interjút olyan kapucinus szerzetessel, aki egy kolostorban élt Szent Padre Pióval, és beszámolt róla, milyen csúnyán összevert állapotban látta őt a démonok éjszakai támadása után. Ezeknek az eseteknek a hitelességéhez a legcsekélyebb kétség sem fér, jóllehet hangsúlyozni kell rendkívüli és ritka voltukat. Szintén a ritka esetek közé tartozik, amikor a démon nem az ember testét, hanem tulajdonát támadja meg fizikailag. Egyszer egy olasz pap segédkezett egy exorcizmusban, ahol a démonizált személy ruhái váratlanul kigyulladtak, anélkül, hogy őt magát súlyosabb sérülés érte volna. Néhány nap múltán, Nápolyból Rómába indulva, ez a pap különös fényeket látott kocsija körül. Kiállt egy parkolóba, s akkor hirtelen kigyulladt az autó. A pap kivette a kulcsot, kiugrott és elfutott. Néhány ember gyűlt az égő kocsi köré, akik így kiáltottak: „Valaki van a kocsiban!” „De hiszen egyedül voltam benne” – bizonygatta a pap. Egyszercsak beindult az égő autó motorja. A kocsi, mint egy mozgó máglya, megindult a benzinkút felé, és erős kénszag terjengett a levegőben. A pap már ismerte ezt a szagot az exorcizmusból. Imádkozni kezdett. A kocsi megállt, és egyhelyben lángolt tovább, amíg teljesen ki nem égett. Don Gabriele Amorth római exorcista hangsúlyozza, hogy ez is egészen kivételes eset volt.

Forrás: http://exorcist.hupont.hu/18/a-demoni-befolyas

 

 

 

 

Depresszió, magány, gyász, félelem és egyéb démonok…


„Az elme szörnyetegei sokkal rosszabbak azoknál, amelyek valóban léteznek. A félelem, kétség és gyűlölet több embert pusztít el, mint a fenevadak.” Christopher Paolini

Drága barátom! Soha sem bocsátom meg Neked, amit tettél és magamnak sem, hogy hagytam!


Mostanában sokat gondolok a nővérem férjére. Nyolc éve követett el öngyilkosságot. Nem ez volt az első próbálkozása, de ez lett az utolsó. A nővérem a pincéjükben talált rá a holttestére. Egy vastag csőhöz kötötte fel magát és miután a korábban bevett nagy mennyiségű altató szétterjedt a szervezetében, szépen lassan megfulladt. Egyedül, rettegve, a saját elméje által emelt börtön foglyaként végzett magával hátra hagyva egy meggyötört feleséget és két zavarodott kislányt. Skizofrén volt. Mindenki próbált valamit tenni érte, de sajnos nem sikerült.

Legalább egyedül vágott neki az ismeretlennek…

Igen, sokat gondolok rá mostanában! Szomorú emléklét felidézték a Tényőn történt tragikus események. Azóta is próbálom megérteni, hogy mi vesz rá egy embert, egy szülőt, hogy ártson saját gyermekeinek és szeretett feleségének.
De nem tudom megérteni! És nem is kell megértenem!
Nem kell megértenem, de megakadályoznom - megakadályoznunk igen! Esélyt kell adnunk mindenkinek, hogy elmondhassa a problémáit, megossza velünk a gondjait, elsírja szerette elvesztése fölötti bánatát! Nem szabad megengednünk, hogy egy társunkon annyira elhatalmasodjon a kétségbeesés, a magány és az elesettség érzése, hogy önmaga vagy családja ellen forduljon.


Az elmúlt években nem ez volt az egyetlen ilyen szomorú esemény az életemben. Sajnos végzetes hibát követtem el, mert nem figyeltem eléggé a közelgő tragédia árulkodó jeleire, melynek következtében elveszítettem egy nagyon jó barátomat. Nem feltételeztem Róla, hogy képes önkezével véget vetni az életének. Soha sem mesélt a sötét gondolatairól, mindig kedves és szeretnivaló volt. Egyedül élt. Naponta beszéltünk, néha többször is.
Egyik reggel hiába álltam a kapuja előtt...nem jött többé!
A testére egy parkban találtak rá, gyógyszert vett be. Az én kedves barátom amilyen csendben élt, olyan csendben ment el hatalmas űrt és mardosó bűntudatot hagyva örökül!
Minden évben november elsején kimegyek a temetőbe és gyertyát gyújtok az emlékére.

Érte már csak ennyit tehetek!

De van, akiért még nem késő küzdeni! Soha sem sejthetjük, hogy egy embertársunkat milyen gondolatok gyötörnek. Mindannyian mások vagyunk, más az értékrendünk, másképp dolgozzuk fel a nehézségeket és megrázkódtatásokat. Jó lenne, ha ez a cikk felhívná mindenki figyelmét a láthatatlan veszélyre, a néma sikolyokra és a szavak nélküli segélykiáltásokra! Figyeljünk oda jobban egymásra, halljuk meg a kétségbeesés hangját, mert a tragikus következmények súlyát egy életen át cipelni fogjuk!

Ha úgy érzitek, hogy kisiklott az életetek, vagy jó lenne egy nyitott fül, akkor én és még nagyon sokan rajtam kívül itt vagyunk! Azt szeretném, ha leírnátok, ha megosztanátok velem és a többiekkel mindennapi gondjaitokat, félelmeiteket, mielőtt bármi ostobaságot gondolnátok vagy elkövetnétek! Adjatok esélyt magatoknak jobbá tenni a jövőt - és nekem jóvátenni a jóvátehetetlent!

„Vannak, akik besétálnak az életünkbe, nyomot hagynak a szívünkben, tovább lépnek, és mi örökre megváltozunk.”

A cikket írta: manul, 2010-05-05 16:07

Forrás: http://www.hoxa.hu/?p1=cikk&p2=3933

 

 

 

 

Szerbek lélekelemzése – Psziché csaták után

Ha  Sigmund  Freud  a  normális  emberek  abnormitásairól  értekező  művének A mindennapi élet pszichopatológiája címet adta, úgy egy szerb szerző a legjobban teszi, ha eleve a nem mindennapi élet pszichopatológiájáról értekezik - véli Zarko Trebjesanin szerb pszichiáter. A szerbek - mondja - oly korban és helyen élnek, amikor és ahol gyakran minden fordítva van, és nem a többséget lepi meg az egyén abnormitása, hanem az egyénnek kell megdöbbennie a tömegek olykori hisztériája láttán.

„Mi, Szerbia, illetve Jugoszlávia pszichológusai és pszichiáterei is közelről láthattuk az uralkodó ideológia és társadalmi rendszer bukását, az állam felbomlását, a nacionalista őrjöngést, a tömeggyilkosságot, a szadista tivornyát, a menekültek menetoszlopait, a szerencsétlenné tett gyerekeket” - közli Zarko Trebjesanin szerb pszichoanalitikus, minek az eredményével kell neki és kollégáinak szakmailag szembesülniük az elmúlt évtized jugoszláviai történései nyomán. Persze némi tudományos cinizmussal akár még örülhetne is, mert mint írja: „ami a tanulmányozandó anyagot illeti, az sajnos bőségesen adódik”.

Mi több, a történelmi előzmények alapján úgy tűnik, nem is először. Hiszen már a Vukováron született, de 1921-től haláláig, 1981-ig Belgrádban színházi rendezőként is működő Hugo Klajn is specialistának számított a hosszú háborús megpróbáltatásokat túlélők lelki problémáinak megismerésében. Klajn ugyanis analitikusként valóban nem mindennapi témán dolgozhatott: 1945-ben arra kapott megbízást egyes partizánparancsnokoktól, hogy gyógyítsa ki társaikat egy, a háború alatt szerzett különös lelki betegségből, amelyet maguk a partizánok harci rohamnak, az orvosok az első ilyen tömeges rohamot kiváltó 1943-as kozarai offenzíva nyomán kozarai pszichózisnak, mások partizánbetegségnek neveztek.

„Az ebben szenvedők - összegezte Klajn -, mintha démon szállta volna meg őket, hirtelen valamiféle transzba esnek, és gesztusokkal, mimikával, szóval és kiáltásokkal bemutatják, egyszersmind újraélik a valóságos csatával járó tömeges érzelmi vihart. Mindezt olyan átélten, hogy a harcos nemcsak a saját tetteit, de áldozatának haláltusáját (fulladását, hörgését, összeroskadását) is bemutatja. A hisztériás roham hosszúsága néhány perctől néhány óra hosszáig terjedhet, s épp olyan váratlanul ér véget, ahogyan elkezdődött. A beteg nem is tudja, mi történt vele: rendszerint nem is emlékszik a fiktív csatára.”

De nemcsak az egyébként internacionalizmust hirdető kommunista ideológiával, hanem a kommunista és nem kommunista nacionalizmussal is meggyűlt a baja a szerb analitikusoknak. A korábban idézett Trebjesanin - a mai szerb lélekelemzők doyenje - A nem mindennapi élet pszichopatológiája című, a Thalassa pszichoanalitikai folyóiratban immár magyarul is olvasható cikkében annyiban követi az ott szintén olvasható Klajnt, hogy egyszer s mindenkorra le kíván számolni a „harcias szerb jellem” mítoszával. Trebjesanin - a valóság konkrét elemzéséből kiindulva - mindegyre olyan megállapításokra jut, hogy „a szerbséget inkább jellemzi a szervilizmus, mint a hősiesség, inkább az önkéntes alávetés, az apátia és a depresszió, mint a lendület, az elszántság és a mindenáron való harci kedv, szemben mindazzal, amit a hagyományos szerb ideológia mindig is láttatni szeretett volna”.

A pszichoanalitikus a közkeletű szerb „harciassággal” szemben inkább „nagy hallgatásról” beszél. Mint írja: „Ha valaki megtámad valakit, és fejbe veri, az erre általában felordít, miután szembeszáll a támadóval - ez mindenki számára érthető, előre látható, »természetesnek« mondható, célszerű reakció, amely összhangban áll az életben maradás biológiai törvényeivel. Ha azonban a megütött, megtámadott ember bizonyos esetekben nem reagál, hanem lesunyt fejjel hallgat, akkor ez nem »egészséges«, hanem talányos, érthetetlen, abnormális reakció, amely mélyebb pszichológiai magyarázatot kíván.” Trebjesanin úgy véli, egyet biztosan talált: egy 1991-es felmérés során arra a kérdésre, hogy „ki vagyok én?”, Szerbiában a fiatalok túlnyomó többsége elegendő meghatározásnak tartotta, ha így mutatkozott be: „szerb vagyok”. Vagyis - értelmezték nyomban az adatokat Trebjesaninék - „a nemzeti identitás felfalta a személyest”.

A szerbek között az elmúlt évtizedekben csak egyvalaki maradt személy: a vezér. A személyt felfaló nemzet azonban - írja a szerb pszichiáter - csupán torzult személyiségű vezetőjében manifesztálódhat, legalábbis az „alattvalói személyiség” számára. Ez a jelenség - a szóban forgó fogalom leírója, a náci Németországból az USA-ba emigrált Erich Fromm, baloldali társadalomfilozófusként is nyilvántartott pszichoanalitikus szerint - oly módon szabályozza az emberek gondolkodását és érzelmeit, hogy azt hiszik, mintegy ők kívánnak akként cselekedni, ahogyan voltaképpen „muszáj” nekik. Fromm szerint ez jellemezte a nácizmus korabeli német értelmiség nagy részét is, és ezt a gondolatot felidézve firtatják sokan a szerb értelmiség felelősségét a közelmúlt, illetve a jelen történéseiben is.

Sigmund Freud 1924-ben megjelent, A mindennapi élet pszichopatológiája című művében azt fejtegette, hogy nemcsak neurotikusok, elmebetegek s bármi módon „nem normálisok” lelkének az elemzése alkalmas terület a pszichoanalízis számára, hanem a normálisnak tekintett emberek úgynevezett mindennapi életének is megvan a maga pszichopatológiája. Freud szerint az abszolút normális emberrel is bőven előfordul, hogy elfelejt valamit, elszólja magát, vagy eltéveszt egy-egy - egyébként nagyon is jól ismert - szót. Ez volna a „mindennapi élet pszichopatológiája”.

Nos, az elmúlt évek jugoszláviai élete aligha volt mindennaposnak tekinthető. Nem csoda hát, ha az ezzel foglalkozók ennek megfelelően kívánták vizsgálni a lelki következményeket. „Ezeket kutatva többnyire abból indulnak ki, hogy a vezető politikus személyisége bizonyos mértékben minden társadalomban hatással van az eseményekre, mégpedig annál nagyobb hatással, minél kevésbé demokratikus az adott ország. Jugoszláviával, illetve Szerbiával kapcsolatban például a lélekelemzők nem hagyhatják figyelmen kívül a politikai porondról a közelmúltban hirtelen eltűnt, ám sok tekintetben még a színen hagyott Szlobodan Milosevics politikai kórképét, mivel az szorosan összefügg az általa vezetett társadaloméval. Trebjesanin szerint „Milosevicset elsősorban merevség, aszketizmus, büszkeség, önimádat, hatalomimádat, cinizmus, érzelmi ridegség, paranoid vonások jellemzik”. A jugoszláv exelnök szerinte „a rideg nárcisz típusához áll a legközelebb, az autoritatív és a nekrofil karakter erős mellékzöngéjével”. Az először szintén Erich Fromm által leírt „nekrofil” (halálkedvelő) karakter arról ismerszik fel, hogy halkan beszél, szereti a sötét színeket, sohasem nevet, nincs humorérzéke, hideg tekintete van, és gyűlöl mindent, ami spontán. Nos, Trebjesanin szerint ez illik Milosevicsre, és ez volt, amit leképezett a szerb társadalom...

A jugoszlávok, illetve szerbek patologikus vonásai persze a „nem mindennaposan” kalandos történelemben mások és mások voltak. Hugo Klajn kutatásai alapján Zarko Trebjesanin úgy fogalmaz, hogy „minden háborúnak megvan a sajátos neurózisformája. Az első világháborúban a mozgósított jugoszláv katonáknál a hisztériás reszketés dominált, a második világháború partizánjainál pedig a nagy offenzívát dramatizáló hisztériás roham. A mai véres etnikai háborúban pedig a leggyakoribb betegség a depresszió, amit szorongás, tehetetlenség-, valamint értéktelenségérzet, bűntudat és identitászavar kísér.”

Arra a kérdésre pedig, kinek mi a felelőssége a „nacionalista tivornyákban”, illetve hogyan lesz a szavakból gyilkos indulat, majd tett, a szerb pszichoanalitikusok válasza megoszló - így részben reménykedő. Eszerint Szerbiában kétféle gondolat és magatartás él egymás mellett: egy militáns és egy úgynevezett kritikus attitűd. Azon, hogy melyik mozgatta Jugoszláviát az elmúlt években, aligha lesz vita. Arról viszont, hogy melyik vezette a forradalmat, és vezeti  az  országot  majd  tovább,  bizonyára még sok szó esik majd.

(HVG, Szellem rovat, 2000. november 18.)

Forrás: http://www.gerlo.hu/gerloczy/harciduh.html

 

 

 

5. Céljainkat, álmainkat ahhoz igazítsuk, ahogyan az élet változik. Sok fájdalmat tud okozni, ha van egy nagy álmunk, majd, ha aztán mégsem úgy működik, ahogyan elterveztük, dühösek leszünk: már inkább egy másik utat választanánk. Ha szeretnénk megszelídíteni a bennünk lakó démonokat és a legtöbbet kihozni életünkből, nem szabad egy bizonyos álomhoz ragaszkodnunk: nyitottnak kell lennünk, lehet, hogy egy még jobb út áll előttünk, melyet követve ugyanolyan boldogok leszünk. Az élet kiszámíthatatlan, de számos lehetőséget tartogat, hogy álmainkat valóra váltsuk. Csak ne felejtsük el, hogy olykor pozitív előrelépést követel tőlünk, hogy álmunkhoz igazodjunk, vagy újakat álmodjunk – teljesen helyénvaló, hogy meggondoljuk magunkat vagy több álmunk is legyen.

Forrás: http://selfskills.hu/10-dolog-amit-akkor-is-tegyel-meg-ha-biralnak-erte/

 

 

 

 

 

Vörös démon lett Anitából – Én is szép vagyok

2012. 05. 31. - 10:00

Új hajat, új színeket és 10 évet kapott ajándékba Anita, aki alig ismerte fel magát a tükörben.

Lakatos Márk és az Én is szép vagyok csapata ismét remekelt!

 

Forrás: http://www.nlcafe.hu/en_is_szep_vagyok/20120531/en-is-szep-vagyok-a-11-adas-werkfilm/

 

 

 

 

Csábító démont varázsoltak belőle!

Íme, a magyar színésznő látványos átalakulása

Vásári Mónika a VAMP című musicalben egy vámpírt alakít

Forrás: http://www.femina.hu/hazai_sztar/kepes_cikkek/vasari_monika_vamp_a_vampirmusical?img=2#kepescikk

 

 

 

 

Maxwell-démon vagy házimanó

Egy régebbi írásomat olvasva a minap újra el kellett ezen a dolgon gondolkoznom.

James Clerk Maxwell (1831-1879) skót fizikus nevéhez fűződik a hipotézist, miszerint ha gázt tartalmazó két tartály összekötő nyílásába olyan lényt - démont - tudnánk helyezni, amely az egyik irányba csak a lassúbb molekulákat, a másik irányba pedig csak a gyorsabbakat engedné át, akkor az egyik tartály felmelegedne, a másik pedog lehűlne, akár gőzgépet is működtethetnénk általa. Tudományosabb megfogalmazásban: a termodinamika második főtételének ellentmondva munkavégzés nélkül csökkenthetnénk a rendszer entrópiáját, semmiből keletkező energiához jutnánk. Azaz megvalósulna a perpetuum mobile, az örökmozgó.

Forrás: http://bdk.blogter.hu/62066/maxwell-demon_vagy_hazimano

 

 

A témák változatosak: a hétköznapi élet, a környezet, hitvilág, kapcsolatok. Megjelennek az érzések: kötődések, félelmek, és a történelem folyamán eljött egyszer az az idő, amikor az ember rájött, ha ábrázolja, amitől fél, (pl. démon), könnyebb ezzel az ábrázolással szembenézni, ezt legyőzni, mint a belül levő, alaktalan rettegést.

Forrás: http://www.patikamagazin.hu/nyomtat.php?cikk=16824

 

 

A nó ősi zenés-táncos drámaformákból, ill. a szentélyek és templomok előtti tereken a 12-13. századtól előadott különféle ünnepi játékokból fejlődött ki. A XIV. században nyerte el önálló műfaji jellegzetességeit, s egészen a Tokugava-korszakig (1603-1867) folyamatosan csiszolták e formát. Végül a szamurájok számára rendezett alkalmi szertartásos drámává alakult, amelyet mindig hivatásos színészek adtak elő, mintegy békét, a társadalmi elit tagjainak hosszú életkort és jólétet kérő imaként. A nemesi otthonokon kívül rendezett nóelőadásokat a köznép is megtekinthette. Miután a Meidzsi-restauráció (1868) megdöntötte a feudális rendet, a nó léte is veszélybe került, bár néhány neves előadónak sikerült fenntartania a hagyományt. A II. világháború után a művelt ifjúság élénken kezdett érdeklődni a műfaj iránt, s ez a nó újjáéledéséhez vezetett.

A nónak öt típusa van: a kami vagy vaki típusú nódarabok egy sintó szentély szent történetét, az istenek cselekedeteit elevenítik meg; a sura mono főszereplői harcosok; a kacura mono („asszony” vagy „parókás”) darab főhőse nő; a negyedik típus tartalma szerint kétféle játékra osztható: a kortárs környezetben játszódó gendai mono („jelen idejű darab”) témája realisztikus, nem a legendák vagy a természetfölötti erők világáról szól, a kjódzso mono („őrült nő” típus) pedig olyan asszonyt mutat be, aki szerelme vagy gyermeke elvesztése miatt sodródik őrületbe; végül a kiri vagy kicsiku („végső” vagy „démon”) típusú darabban ördögök, különös vadállatok és természetfölötti lények szerepelnek.

Forrás: http://szineszkepzes.ucoz.hu/index/zeami_motokijo/0-193

 

 

 

PSZICHODRÁMA VALÓDI DÉMONOKKAL

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Janusz Głowacki: Good night, Jerzy

Ezt a könyvet két író hozta össze: az egyik az amerikai parnasszuson produkálta magát, ahol mindent megnyert, majd leállni nem tudó pókerjátékosként annak rendje-módja szerint el is vesztett mindent, a másik pedig majd' húsz évvel a dicső írótárs nyomorúságos halála után töpreng azon, mit kezdhetünk ezzel a vérfagyasztó történettel, ha kellő távolságtartással kezeljük; nem a félig már elfelejtett szenzációkat akarjuk felidézni, hanem megpróbálunk minél alaposabban elmélyedni ebben az elképesztő zsidó–amerikai–lengyel pszichodrámában.
Janusz Glowacki 1983-ban került New Yorkba, ahol a létminimumról indulva igen szép drámaírói karriert futott be. Jól ismerte Kosinskit, tanúja volt az utolsó nyolc év hihetetlen fordulatainak, az 1988-as felkavaró lengyelországi látogatásnak, a plágiumügynek és az öngyilkosságnak. Nem akart konkurálni a gyors tempóban piacra dobott életrajzokkal, adott időt az emlékezetnek, volt türelme kivárni, hogy megtalálja a szépirodalmi feldolgozás ehhez az anyaghoz legjobban illő módját.
Głowacki nem a Lengyelországban húzóágazatnak számító tényirodalomban gondolkodott, nem akarta elmesélni az egész történetet, ehelyett kiválasztott bizonyos kulcsjeleneteket, és azok köré épített fontos epizódokat. Létrehozta a regény sajátos változatát, amelyben keveredik a forgatókönyv, az életrajz, a napló és az esszé – az utóbbi az elbeszélői reflexiónak köszönhető. A narrátor a szerző alteregójának tekinthető, a regényben forgatókönyvet ír Kosinski életéről. A történet nagyrészt New Yorkban játszódik, de vannak lengyelországi jelenetek is, a cselekmény egyik szála pedig a csecsenek ellen háborúskodó Oroszországba vezet. A filmterv megvalósítása egy New Yorkban élő német, Klaus feladata lenne, aki sokáig rajongott Kosinskiért, de a regény végén már az életét tönkretevő szörnyetegnek látja (ez persze nem csoda, mert Moszkvából kimentett festőnő feleségén, Másán a teljes szado-mazo eszköztárát kipróbálja a mester).
Kosinski így a készülő forgatókönyv hőse és egy bálvány, aki belép Klaus és Mása életébe. A regény legjobb jelenetei a fiktív forgatókönyv legizgalmasabb részei. Ennek köszönhetően szabadon mozoghatunk Kosinski életében: többször megjelenik gyerekként (hiszen akkor kezdődött a szerepjátszás, akkor kezdett más néven, más identitással élni, távol a szülővárosától és a családjától, paraszti környezetben, katolikus családban), láthatjuk egy jelenetben az ötvenes évek Łódzát és a húsz év körüli fotóst, szóba kerülnek az amerikai írói pályakezdés nehézségei. A regény jelen ideje a nyolcvanas évek második felében kezdődik: Mása és Klaus még a dicsősége teljében ismeri meg Kosinskit, majd tanúi lehetnek a bukásának. A regényben sok nagyon erős jelenet van, Kosinski a maga teátrális egyéniségével elképesztően manipulálja az embereket, amit mások vakmerő kalandként élnek meg a társaságában; az néha csak fizetett statiszták bohóckodása. Ahogy az egyik szereplő megjegyzi: Kosinski életében minden hazugság, de a démonok, amelyek elpusztítják, valódiak.
Láthatjuk, hogyan épül fel a szédületes karrier: Amerikában nyilván senki sem tudta, hogy Łódz és Moszkva két nagyon más világ. Bár Kosinski sosem járt a Szovjetunióban, könnyen el tudta hitetni, hogy az anyja moszkvai . konzervatóriumot végzett, ő pedig a Lomonoszov Egyetemen tanult, vonattal utazgatott az országban, majd amerikai propagandakeretből, hathatós segítséggel két könyvet is kiadott erről. Szóba kerül az is, hogy a Festett madár fordítók vagy szerkesztők műve (van olyan jelenet, amelyben Kosinski eljátssza a szerkesztőjének, hogy mit kell megírnia helyette). Elie Wiesel e mű megjelenése után nyilvánítja a holokauszt tanújának (a tömegek számára ez a regény az egyik legfontosabb történelmi forrás), néhány évvel később már a Nobel-díjra esélyes öt író között van, de García Márquez valahogy elhalássza az orra elől a díjat.
A bonyolult regényszerkezet lehetővé teszi, hogy Głowacki különbözőképpen, akár esszéisztikusan is írjon Kosinskiról. Emlékezetes az a rész, amelyben a New York-i drámaszemináriumáról ír, majd a hősére vonatkoztatja az Oidipusz– elemzését, akinek szintén már rég eldőlt a sorsa, de a tragédia csak hosszú idő elteltével teljesedik ki (a regény egyik orosz szereplője pedig a Három nővér-beilleszkedik szépen).
A szerző nemrég arról beszélt egy interjúban, hogy annak idején kicsit tartott attól a bizonyos szemináriumtól, de Jan Kott megnyugtatta: az amerikaiak mindenkihez bizalommal fordulnak, csak akkor kezdenek gyanakodni, hogy valami nincs rendben, ha fél évig hülyeségeket beszél (nem úgy, mint Varsóban, ahol legalább fél évig kell rendkívülit produkálni ahhoz, hogy azt gondolják az emberről, hátha nem is hülye). Egy másik észrevétel szerint Amerika olyan, mint egy elmegyógyintézet, ahol elég, ha az ember kitalálja, ki akar lenni, és már azzá is vált. A történet akár így is értelmezhető: bizonyos közegekben bárki lehet a mindenre elszánt misztifikátorból, de nem lehet a végtelenségig visszaélni mások bizalmával. Minél sikeresebb a hazugság, annál elviselhetetlenebb az igazság órája.

(Pálfalvi Lajos, Könyvjelző, 2012. március)

 

A titokzatos Jerzy Kosinski – főleg A festett madár című regényének köszönhetően – óriási sikereket ért el Amerikában. Az amerikai PEN elnöke volt, igazi híresség. Egy lengyel író, egy „új Conrad", aki angol nyelven alkot felkavaró regényeket a holokausztról, az amerikai politikai élet abszurditásáról vagy épp az ember legmélyebb szexuális vágyairól... S aztán egyszer csak minden elkezd összeomlani, Kosinskit plágiummal és sokszoros hazugsággal vádolják – s végül 1991-ben öngyilkosságot követ el. Kosinski csalásainak, hazugságainak történetét már több életrajzban megírták, azt is, hogy A festett madár, a második világháború alatt gyerekfejjel átélt borzalmakról szóló regénye, melyet hiteles önéletrajzi történetként adott elő, valójában színtisztán képzeletének szüleménye. Głowacki regénye egy különlegesen tehetséges és ellentmondásos alkotó személyiségének mozgatórugóit, sikerének, majd bukásának rejtett okait próbálja megragadni. S közben ugyanolyan beleérzéssel szól magáról az íróról, mint a nőkről, akiket önző és szadomazochista tébolyában tönkretett.

Forrás: http://www.europakiado.hu/index.php?l=e&s=115&id=783

 

 

 

 

Jacob Levi Moreno munkásságának vázlata


Jacob Levi Moreno 1889-ben, Bukarestben született egy kereskedő család első gyermekeként, később még 5 testvére születik. 1895-ben a család Bécsbe költözik, ahol Moreno mintegy harminc évig él. A család ugyan Berlinbe, majd Chemnitzbe kerül (1905, 1906), ő az osztrák fővárosban marad. 1909-ben kezdi meg tanulmányait a Bécsi Egyetem filozófia szakán, de egy év múlva vált és végleg az orvosi fakultást választja. Az ifjú haladó értelmiség meghatározó egyéniségévé válik. Szakmai érdeklődése a pszichiátria szempontjából is meghatározó helyen él: a születő tudományos pszichoterápia Bécse is ez: itt alkot Freud, Adler, majd Frankl is. 1917-ben szerez orvosi diplomát, de szinte polihisztorként ismerik: verseket ír, irodalmi újságot szerkeszt ( Démon, 1918), megalapítja a Stegreiftheatert (Rögtönzések Színháza). Foglalkozik gyerekekkel, fiatalokkal, prostituáltakkal, menekültekkel, háziorvosként is dolgozik (Bad Vöslau).

1925-ben New Yorkba megy, ahol pszichiáterként megalkotja és továbbfejleszti a pszichodrámát, s összekapcsolja azt a szintén általa kidolgozott szociometriával, a csoport emocionális mélystrukturájának megragadására alkalmas módszerrel. A kettő kölcsönhatásban történő diagnosztikus és terápiás alkalmazását tekinti csoportpszichoterápiának, ( ezt a fogalmat is ő definiálja 1932-ben).

1936-ban Beaconban, a New York városától mintegy negyven kilométerre fekvő, csendes községben megalapitja pszichiátriai magánszanatóriumát, az ahhoz kapcsolódó terápiás színházzal (Beacon Hill Sanitarium). Itt fôképp pszichotikus páciensek pszichodráma terápiájával foglalkozik.


Ugyanakkor elméleti munkát végez, aktivan publikál, több folyóiratot is utjára indít ("Sociometry", késôbb "Sociatry", "Group Psychotherapy", "Group Psychotherapy and Psychodrama"). A pszichodráma mai formája itt, Beaconben alakult ki a terápiás gyakorlat és a folyamatosan fejlődő elmélet alapján. Ugyanakkor a szanatórium keretében beindult a pszichodráma képzés is, s a világ távoli pontjairól is érkeztek -hónapokra vagy évekre- szakemberek, hogy Morenotól tanulhassanak.


Később Moreno megalapítja az "American Society of Group Psychotherapy and Psychodrama"-t, később az "International Association of Group Psychotherapy"-t, amelyek ma is a csoportpszichoterápia legfontosabb szakmai képviseletei. Moreno 1974-ben bekövetkezett halála után művét a ma is élő és tanító Zerka Moreno, valamint tanítványai folytatták: mindegyik földrészen elterjesztve a pszichodrámát. Érdekes tény, hogy a nagy mester földi maradványainak végső helye mégsem Amerika lett: az Osztrák Irodalmi (!) Társaság megbecsülése jeléül a bécsi temetőkertben díszsírhelyet ajánlott fel, nagy irodalmárok nyughelye mellett. Bécsben, ahol Moreno a pszichodrámát megálmodta... A bécsi sírkövön német nyelven ez a felirat áll: "J.L.Moreno..., aki örömöt és nevetést vitt a pszichiátriába.".

Forrás: http://www.morenocentrum.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=22&Itemid=58

 

 

 

 

 

Szerephumor

Rejtő Jenő humorának egyik forrása, hogy művei szereplői nem az olvasó szerepelvárásainak megfelelően viselkednek és nem a drámai forgatókönyvtől elvárt szerepekbe kerülnek. Az alábbiakban Pepita Ofélia finoman szólva nem a női szerepekhez kapcsolódó sztereotípiákat hozza (akárcsak Leila, az arab démon A három testőr Afrikában c. műben) és Wagner úr hirtelen átkerül egy egyszerű pszichoszomatikus szerepbe (az alvóéba).

- Különös dolgok történnek manapság az ön belső zsebében - tűnődött Pepita Ofélia, és felemelte Wagner urat, mert az, mint valami hóember, szép lassan a padlóig csökkent, a futballbíróné kabinja mentén. - Ön talán részeg?

- Ezt kikérem magamnak! - kiáltotta erélyesen Wagner úr, és gőgös, könnyed pózban kinyújtotta karját, és tenyerével a kabinhoz dőlt. Ettől vállig belezuhant a kajütablakba. A közelről suttogó kórboncnokot és a futballbírónét orron-szájon találva, átsuhant Wagner úr keze az arcaik között. Ő maga rajtaütésszerűen elaludt, mialatt a karja lengedezve belógott hozzájuk, és Rüger doktor mintegy figyelmeztetőleg tenyeréhez érintette a szivarját. Wagner úr nagyot ordított, és kirántotta a kezét, de máris mosolygott, amikor észrevette, hogy szivarja lett.

Rejtő Jenő, A megkerült cirkáló.

Forrás: http://pantharei.blog.hu/2010/06/21/fogalmak_a_szerep

 

 

 

POÓS ZOLTÁN: INZULTUSOK

- a szlovákiai Gurigongo Symposium produkciója -

Az Inzultusok „sötét és démoni” dráma. A legváratlanabb pillanatokban előtörő értelmetlen agressziók, inzultusok miértjére keresi a választ. Válasz pedig nincs, mert a mindennapok során feltörő spontán agresszió irracionális. A negyvenes évek amerikai noir krimijeinek világa keveredik itt Frank Miller képregény univerzumával és a szocreál budapesti panorámával.

A pesti térfigyelő kamerák agresszív eseményeket rögzítenek, melyek olyanok, mintha megtörténtek volna, hiszen a felvételeken szinte minden kivehető, de nem jelentkeznek az áldozatok, a sértettek, és a helyszínelés során semmi nyomot nem találnak. Viszont minden felvételen látható egy titokzatos alak, akit Konrád felügyelő Ezadivatsrácnak nevez el. Ki ő?

A tinédzser agressziót megfékezni képtelen város Konrád felügyelőben, a filozofikus hajlamú zsaruban bízik, aki egy gyerekképű kurva nyomába ered. Miközben a sértett tinédzserek késeléseitől hangos a sajtó, eltűnik egy Bojána nevű szerb kézilabdázó is a Margit híd közelében. A kis kurva az ő hasonmása. A városban, ahol folyton esik az eső, nemcsak a partianarchista tinik „rázzák az utcát”, de egyre több minden és mindenki tűnik el nyomtalanul. Megszűnnek fogyasztási termékek, presszók, valamilyen erő kiretusál házakat, mintha soha nem is álltak volna ott.

Minden jel szerint biblikus energia feszíti szét a várost – miközben Konrád felügyelő a térfigyelő kamerák manipulált felvételeit „állítja élesebbre”, majd a szerelem nyomába ered.

Szereplők:

Konrád – főfelügyelő Tóth Gábor

Kappanyos őrmester Juhász László

Klaudia, a prostituált Kovács Nikolett

Ezadivatsrác Rozbroy Viktor

Bojana Nesic, a kézilabdás Gál Andrea

Linszki – főrendőr Panyi Zoltán

Fater – régi vágású zsaru Panyi Béla

Özge – emós fazon Panyi Gergő

Gyros-fiú – török fiatalember Matusek Attila

Újságíró 1 - ***

Újságíró 2 - ***

Újságíró 3 - ***

Mesélő, a felolvasás rendezője: Solténszky Tibor

Belépődíj: 500 Ft (Önkéntes jegyszedő kerestetik!) 


Forrás: http://www.nyitottmuhely.hu/taxonomy/term/88

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: pszichodráma félelem pszichológia démon gyülekezet psziché értelmes ébredés lélektani dráma

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr354893724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása