1991 ősszel bevonultam katonának.
Amikor még nem lehetett kimenni az első hónapban, akkor meglátogattak a családtagjaim.
Mindenki mondott valami híreket, a hugicám meg jelezte, hogy ő megy konferenciára, és kérdezte: te nem jössz?
Próbáltam megmagyarázni, hogy egyfajta speciális férfiszituációba kerültem, és egyszerűen nem mehetek.
De hát ő nem zavartatta magát, és ment valahová egy konferenciára, de már nem tudom hová.
Aztán letelt az első hónap, és már én is szabad tudtam lenni néhány hétvégén.
Úgyhogy nekem is nagyon mehetnékem támadt, én is szerettem volna vidéki konferenciákon részt venni.
Olyan jó volt kimozdulni otthonról!
Sőt a városból, a megyéből is.
És akkor elkezdődött a két éven keresztül tartó konferenciák korszaka.
Mentünk Debrecenbe, Egerbe, Szolnokra, Pécsre, Esztergomba…
Nagyon jó volt, mert:
- több napot is ott tudtunk tölteni,
- étteremben ebédeltünk,
- praktikus szálláslehetőségeket vehettünk igénybe a helyi gyülekezetek testvérek szervezése által,
- kicsit a tanítások igazodtak a helyi igényekhez,
- megismerkedhettünk más gyülekezetbeli testvérekkel.
Utána egy érdekes dolgot lehetett hallani az egyik prédikációban:
„A Szent Szellem vidéken jobban akar munkálkodni” – ez furcsa volt, és meg is jegyeztem ezt a mondatot.
De ez nem azt jelentette, hogy akkor még inkább több konferencia lesz vidéken, hanem még kevesebb lett.
Tulajdonképpen innentől kezdve csak ritkán volt Budapesten kívül egy-egy konferencia.
De akkor megyünk majd többet Budapestre!
Mennénk.
Ugyanis 1-2 évig a budapesti gyülekezet zárttá lett, így nem mehettünk.
Akkor majd hallgatni fogjuk a budapesti tanításokat hangfelvételről!
Nem, mert be is lett szüntetve a hanganyagok forgalmazása.
Mai gondolkodásommal azt mondanám, hogy egyfajta vasfüggöny ereszkedett le a gyülekezetek közé.
Aztán néha már meg lehetett rendelni 1-1 tanítást, később pedig már mehettünk is.
Vajon mi lett volna, ha folytatódnak akkor a vidéki konferenciák?
