100 új gyülekezet

IV. Béla római katolikus volt.

A tatár seregek Batu kán vezetésével 1236-ban indultak Európa meghódítására.

A magyarok értesültek erejükről és kegyetlenkedéseikről, mégsem vették komolyan a veszedelmet.

Ráadásul a tatárok kémeinek kiáltották ki a kunokat, és meggyilkolták a vezérüket, Kötönyt.

A haragos kunok elhagyták az országot, és feldúlták az útjukba eső falvakat.

Távozásukkal éppen akkor veszítettünk jelentős haderőt, mikor a tatárok betörtek az országba.

A döntő ütközetet 1241. április 11-én vívták a csapatok a muhi pusztán.

A magyarok súlyos vereséget szenvedtek. Elesett a király öccse, Kálmán és vele együtt a főúri osztály színe-java. IV. Béla csak hűséges emberei önfeláldozásának köszönhetően tudott elmenekülni. A tatárok megöltek mindenkit, aki az útjukba került, a falvakat kirabolták, lerombolták. Úgy tűnt, vége van a magyaroknak, az ország örökre megsemmisül. Ekkor azonban valóságos csoda történt! 1242 márciusában meghalt Ögödej, a mongolok nagy kánja, és Batu kán seregeivel együtt hazasietett, hogy részt vehessen a kánválasztáson. Az ország így menekült meg a teljes pusztulástól.

Forrás: http://www.mimicsoda.hu/print.php?id=26

A görög-katolikusok is hisznek a csodákban.

Vajon a jeruzsálemi katolikusok ne hinnének?

De igen.

Csak nagyon ritkák a csodák, és amikor már sokáig húzódik egy-egy csoda eljövetele, akkor nehéz megmagyarázni, hogy miért?

Így a hívek bezárkóznak, megkeserednek vagy akár a Közösséget is elhagyhatják a meg nem történt – bár számukra nagyon várt – csodák miatt.

Tudott enni.

„Akkor Sámuel megfogta Sault és az ő szolgáját, és bevezette őket az étkező helyre; és nékik adta a főhelyet a meghívottak között, kik mintegy harminczan valának.

És monda Sámuel a szakácsnak: Hozd elő azt a darabot, melyet odaadtam néked, és a melyről azt mondám, hogy tartsd magadnál.

Akkor a szakács felhozta a czombot és a mi rajta volt, és Saul elé tevé. És ő monda: Ímhol a megmaradt rész, vedd magad elé és egyél, mert erre az időre tétetett az el számodra, mikor mondám: Meghívtam a népet. Evék azért Saul azon a napon Sámuellel.” (1Sám 9, 22-24.)

Találkozott a prófétai szolgálattal.

„Mikor pedig lemenének a város végére, Sámuel monda Saulnak: Mondd meg a szolgának, hogy menjen előre előttünk - és előre ment -, te pedig most állj meg, hogy megmondjam néked az Istennek beszédét.

Akkor elővevé Sámuel az olajos szelenczét, és az ő fejére tölté, és megcsókolá őt, és monda: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé kent fel az Úr téged az ő öröksége felett?

Mikor azért te most elmégy tőlem, találkozni fogsz két emberrel a Rákhel sírja mellett, Benjámin határában, Selsáhnál, a kik azt mondják néked: Megtalálták a szamarakat, melyeknek keresésére indultál vala; és ímé, a te atyád felhagyott már a szamarakkal, és miattatok aggódik, mondván: Mit tegyek a fiamért?

És mikor onnan tovább mégy, és a Thábor tölgyfájához jutsz, három ember fog téged ott találni, kik Béthelbe mennek fel Istenhez; az egyik három gödölyét visz, a másik visz három egész kenyeret, és a harmadik visz egy tömlő bort.

És azok békességesen köszöntenek téged, és két kenyeret adnak néked; te pedig vedd el azokat kezökből.

Azután eljutsz az Isten hegyére, hol a Filiszteusok előőrsei vannak.

Mikor pedig bemégy oda a városba, a próféták seregével fogsz találkozni, kik a hegyről jőnek le, előttök lant, dob, síp és hárfa lesz, és ők magok prófétálnak.

Akkor az Úrnak lelke reád fog szállani, és velök együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz.

Mikor pedig mind e jelek beteljesednek rajtad, tedd meg magadért mind azt, a mi csak kezed ügyébe esik, mert az Isten veled van.” (1Sám 9, 27.)

Isten megengedte Saulnak, hogy felemelkedjen, és támogatta őt ebben.

Viselkedése a hit embereivel

Sámuel – idővel már semmissé lett a próféta tekintélye előtte.

„Akkor monda Saul: Hozzátok ide az égőáldozatot és a hálaáldozatokat. És égőáldozatot tőn.

És mikor elvégezte az égőáldozatot; ímé megérkezék Sámuel, és Saul eleibe ment, hogy köszöntse őt.

És monda Sámuel: Mit cselekedtél?! Saul pedig felele: Mikor láttam, hogy a nép elszélede mellőlem, és te nem jöttél el a meghagyott időre, a Filiszteusok pedig összegyűlének már Mikmásban,

Azt mondám: Mindjárt reám törnek a Filiszteusok Gilgálban, és én az Úrnak színe előtt még nem imádkozám; bátorságot vevék azért magamnak és megáldozám az égőáldozatot.

Akkor monda Sámuel Saulnak: Esztelenül cselekedtél; nem tartottad meg az Úrnak, a te Istenednek parancsolatját, melyet parancsolt néked, pedig most mindörökre megerősítette volna az Úr a te királyságodat Izráel felett.” (1Sám 13, 9-13.)

„És monda Sámuel Saulnak: Engem küldött el az Úr, hogy királylyá kenjelek fel téged az ő népe, az Izráel felett; most azért figyelj az Úr beszédének szavára.

Így szól a Seregek Ura: Megemlékeztem arról, a mit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta néki, mikor feljöve Égyiptomból.

Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemőt; mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat.” (1Sám 15, 1-3.)

 „És Agágot, az Amálekiták királyát elfogta élve, a népet pedig mind kardélre hányatá.

Saul és a nép azonban megkímélte Agágot és a juhoknak, barmoknak és másodszülötteknek javát; a bárányokat és mindazt, a mi jó vala, nem akarták azokat elpusztítani, hanem a mi megvetett és értéktelen dolog volt, mindazt elpusztíták.” (1Sám 15, 8-9.)

Jonatán – megátkozás, magával rántotta őt is a bukáskor.

„És Izráel népe igen elepedett vala azon a napon, mert Saul esküvel kényszeríté a népet, mondván:

Átkozott az, a ki kenyeret eszik estvéig, míg bosszút állok ellenségeimen, azért az egész nép semmit sem evék.” (1Sám 14, 24.)

„Akkor monda Saul Jonathánnak: Mondd meg nékem, mit cselekedtél? Jonathán pedig elbeszélte néki, és monda: A pálcza végével, mely kezembe vala, ízlelék egy keveset a mézből; itt vagyok, haljak meg!

És Saul monda: Úgy cselekedjék az Úr most és ezután is, hogy meg kell halnod Jonathán.

A nép azonban monda Saulnak: Jonathán haljon-é meg, a ki ezt a nagy szabadulást szerezte Izráelben? Távol legyen! Él az Úr, hogy egyetlen hajszála sem esik le fejéről a földre, mert Istennek segedelmével cselekedte ezt ma. Megváltá azért a nép Jonathánt, és nem hala meg.” (1Sám 14, 43-45.)

„És megütközének a Filiszteusok Izráellel, és elfutottak Izráel férfiai a Filiszteusok elől, és elhullának a seb miatt a Gilboa hegységén.

A Filiszteusok pedig utólérték Sault és az ő fiait, és megölték a Filiszteusok Jonathánt, Abinádábot és Málkisuát, a Saul fiait.” (1Sám 31, 1-2.)

„És történt másnap, mikor a Filiszteusok kimentek, hogy kirabolják az elesetteket, megtalálták Sault és az ő három fiát, a kik a Gilboa hegyén esének el.” (1Sám 31, 8.)

Dávid – meg akarta őt ölni többször is, de csak elüldöznie sikerült.

„Saul pedig monda: Mondjátok meg Dávidnak: Nem kiván a király más jegyajándékot, hanem csak száz Filiszteus előbőrét, hogy bosszút állj a király ellenségein; mert Saul a Filiszteusok keze által akará Dávidot elpusztítani.” (1Sám 18, 25.) 

„Az Istentől küldött gonosz lélek azonban megszállta Sault, mikor házában ült és dárdája kezében vala; Dávid pedig pengeté a hárfát kezével.

Akkor Saul a dárdával Dávidot a falhoz akará szegezni, de félrehajolt Saul elől, és a dárda a falba verődött. Dávid pedig elszalada, és elmenekült azon éjjel.

És követeket külde Saul a Dávid házához, hogy reá lessenek és reggel megöljék őt. De tudtára adá Dávidnak Mikál, az ő felesége, mondván: Ha meg nem mented életedet ez éjjel, holnap megölnek.” (1Sám 19, 9-11.)

„És szóla Saul fiának, Jonathánnak, és a többi szolgáinak, hogy öljék meg Dávidot; de Jonathán, a Saul fia nagyon szereté őt.

Megmondá azért Jonathán Dávidnak, mondván: Az én atyám, Saul azon van, hogy téged megöljön, azért vigyázz magadra reggel; titkos helyen tartózkodjál és rejtsd el magad.” (1Sám 19, 1-2.)

Kisebbség

„Lőn pedig nagy éhség Dávidnak idejében három egész esztendeig egymás után, és megkeresé e miatt Dávid az Urat, és monda az Úr: Saulért és az ő vérszopó háznépéért van ez: mivelhogy megölte a Gibeonitákat.

Hivatá azért a király a Gibeonitákat és szóla nékik: (A Gibeoniták pedig nem az Izráel fiai közül valók valának, hanem az Emoreusok maradékából, a kiknek az Izráel fiai megesküdtek vala; Saul mindazáltal alkalmat keresett vala, hogy azokat levágassa az Izráel és Júda nemzetsége iránti buzgalmából).” (2Sám 21, 1-2.)

Akimélek pap és egész családja – megölette őket.

„Akkor monda a király Doégnak: Fordulj nékik te, és rohanj a papokra. És ellenük fordula az Edomita Doég, és ő rohana a papokra. És azon a napon nyolczvanöt embert ölt meg, a kik gyolcs efódot viselének.” (1Sám 22, 18.)

Nób város lakosai – teljes kiirtás.

„És Nóbot is, a papok városát fegyvernek élével vágatá le, mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt; az ökröt és szamarat és bárányt, fegyvernek élével.” (1Sám 22, 19.)

Abjátár pap – elmenekült a népirtás elől.

„Akhitób fiának, Akhiméleknek egy fia azonban, a kit Abjáthárnak hívtak, elmenekült, és Dávid után futott.” (1Sám 22, 20.)

1. Örömhír mondók

„Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, a ki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, a ki ezt mondja Sionnak:

 Uralkodik a te Istened!” (Ésa 52, 7.)

„Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek? A miképen meg van írva:

Mely szépek a békesség hirdetőknek lábai, a kik jókat hirdetnek!” (Rm 10, 15.)

2. Magvető példázata

„És sokat beszéle nékik példázatokban, mondván: Ímé kiméne a magvető vetni,

És a mikor ő vet vala, némely mag az útfélre esék; és eljövén a madarak, elkapdosák azt.

Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala; és hamar kikele, mivelhogy nem vala mélyen a földben.

De mikor a nap felkelt, elsüle; és mivelhogy gyökere nem vala, elszáradott.

Némely pedig a tövisek közé esék, és a tövisek felnevekedvén, megfojták azt.

Némely pedig a jó földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harmincz annyit.

A kinek van füle a hallásra, hallja.” (Mt 13, 3-9.)

„Ti halljátok meg azért a magvető példázatát.

Ha valaki hallja az ígét a mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz és elkapja azt, a mi annak szívébe vettetett vala. Ez az, a mely az útfélre esett.

A mely pedig a köves helyre esett, ez az, a ki hallja az ígét, és mindjárt örömmel fogadja;

De nincs gyökere benne, hanem csak ideig való; mihelyt pedig nyomorgatás vagy üldözés támad az íge miatt, azonnal megbotránkozik.

A mely pedig a tövisek közé esett, ez az, a ki hallja az ígét, de e világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága elfojtja az ígét, és gyümölcsöt nem terem.

A mely pedig a jó földbe esett, ez az, a ki hallja és érti az ígét; a ki gyümölcsöt is terem, és terem némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harmincz annyit.

Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett;

De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne.

Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is.

A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly?

Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat?

Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok.

Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.” (Mt 13, 18-30.)

„És sokat tanítja vala őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában:

Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni.

És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt.

Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben.

Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.

Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt.

Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit.

És monda nékik: A kinek van füle a hallásra, hallja.

Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a tizenkettővel együtt a példázat felől.

Ő pedig monda nékik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek,

Hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak.

És monda nékik: Nem értitek ezt a példázatot? Akkor mimódon értitek meg majd a többi példázatot?

A magvető az ígét hinti.

Az útfélen valók pedig azok, a kiknek hintik az ígét, de mihelyest hallják, azonnal eljő a Sátán és elragadja a szívökbe vetett ígét.

És hasonlóképen a köves helyre vetettek azok, a kik mihelyst hallják az ígét, mindjárt örömmel fogadják,

De nincsen ő bennük gyökere, hanem ideig valók; azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az íge miatt, azonnal megbotránkoznak.

A tövisek közé vetettek pedig azok, a kik az ígét hallják,

De a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az ígét, és gyümölcstelen lesz.

A jó földbe vetettek pedig azok, a kik hallják az ígét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.” (Mk 4, 2.)

3. Békésség saruja

„Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.

És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével” (Ef 6, 13. 15.)

4. Piramis

Jó doldok

És rossz dolgok.

Jó dolog hirdetni az evangéliumot.

Rossz dolog, ha nem akarnak megtérni.

Jó dolog, ha nemcsak evangélisták evangélizálnak.

Rossz dolog, ha az evangélisták már alig evangélizálnak.

Jó dolog, ha az emberek szívébe (jó föld) jut be az örömhír (gabonamag).

Rossz dolog, ha a megtérők közül csak kevesen szánják az életüket Istennek.

Jó dolog, ha a megtérők beépülnek a gyülekezetbe, elkezdenek élni egy keresztény életpályát.

Rossz dolog, ha a megtérők csak azért kellenek, hogy pótolják azokat, akik elhagyják a Közösséget.

Az írás megemlít több olyan személyt is, akik később szimbólikus személyekké. Szimbólumokká, ikonokká váltak.

1. Bálám

Bárák hívta Bálámot, hogy átkozza meg Izraelt.

 „Én népem! Emlékezzél csak: mit koholt Bálák, Moábnak királya, és mit felelt néki Bálám, a Beor fia?” (Mik 6, 5/a.)

„Jaj nékik! mert a Kain útján indultak el, és a Bálám tévelygéseivel bérért szakadtak ki, és a Kóré ellenkezésével vesztek el.” (Júd 1, 11.)

 „De van valami kevés panaszom ellened, mert vannak ott nálad, a kik a Bálám tanítását tartják, a ki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak.” (Jel 2, 14.)

2. Jeroboám

 „Jeroboám pedig megépíté Síkemet az Efraim hegyén, és abban lakék; és onnét kimenvén, építé Pénuelt.

És monda Jeroboám az ő szívében: Majd visszatér ez ország a Dávid házához;

Ha felmegy a nép, hogy áldozatot tegyen Jeruzsálemben az Úrnak házában; e népnek szíve az ő urához, Roboámhoz, a Júda királyához hajol, és engem megölnek, és visszatérnek Roboámhoz, a Júda királyához.

Tanácsot tartván azért a király, csináltata két arany borjút, és monda nékik: Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek: Ímhol vannak a te isteneid, óh Izráel, a kik téged kihoztak Égyiptomnak földéből.

És az egyiket helyhezteté Béthelbe, a másikat pedig Dánba.

És e dolog nagy bűnnek lett az okozója, mert a nép felment az egyik elé egészen Dánig.

Azután felállítá a magas helyek templomát, és papokat szerze a nép aljából, a kik nem voltak a Lévi fiai közül.

És szerze Jeroboám egy ünnepet is a nyolczadik hónapban, a hónap tizenötödik napján, a Júdabeli ünnep módja szerint, és áldozék az oltáron. Hasonlóképen cselekedék Béthelben is, áldozván a borjúknak, a melyeket csinált vala, és szerze Béthelben papokat a magaslatokhoz, a melyeket csinált vala.

És áldozék azon az oltáron is, a melyet Béthelben állított fel, a nyolczadik hónap tizenötödik napján, abban a hónapban, a melyet az ő szívében gondolt vala; és ünnepet szerze az Izráel fiainak, és felméne az oltárra, hogy jóillatot szerezzen.” (1Kir 12, 21-33.)

„És ez a dolog lett az oka a Jeroboám háza vétkének, és a föld színéről való kiirtatásának és megsemmisíttetésének.” (1Kir 13, 34.)

„Azért ímé én veszedelmet hozok a Jeroboám házára, és kiirtom Jeroboámnak még az ebét is, és mind a berekesztettet, mind az elhagyottat Izráelben, és kihányom a Jeroboám háza maradékait, miképen a ganéjt kihányják, mígnem vége lesz.

A ki meghal a Jeroboám maradékai közül a városban, azt az ebek eszik meg; a ki pedig a mezőn hal meg, az égi madarak eszik meg; mert az Úr szólott.” (1Kir 14, 10-11.)

„És nem jutott többé erőhöz Jeroboám Abija idejében, hanem megveré őt az Úr, és meghala.” (2Krón 13, 20.)

„Íme én elvetem Baása maradékait, és az ő háza maradékait, és olyanná teszem a te házadat, mint Jeroboámnak, a Nébát fiának házát.” (1Kir 16, 3.)

„De Zimri, a mikor látta, hogy a várost bevették, bemenvén a királyi ház palotájába, tűzzel magára gyújtá a királyi házat, és meghala.

Az ő bűneiért, a melyekkel vétkezék, gonoszul cselekedvén az Úr szemei előtt; járván a Jeroboám útjában és az ő bűnében, a melyet cselekedett volt, vétekbe ejtvén az Izráelt.” (1Kir 16, 18-19.)

„De könyörgött Joákház az Úrnak, és meghallgatá őt az Úr; mert megtekintette az Izráel nyomorúságát, hogy mikép nyomorgatja őket Siria királya.

És az Isten szabadítót küldött Izráelnek, a ki megmentette őket a Siriabeliek hatalmától, hogy az Izráel fiai lakhassanak az ő sátoraikban, mint azelőtt.

De még sem távoztak el a Jeroboám házának bűneitől, a ki bűnbe ejté az Izráelt, hanem azokban jártak; sőt az Asera is helyén maradt Samariában;” (2Kir 13, 4-6.)

„Amásiának, Joásnak, a Júda királya fiának tizenötödik esztendejétől fogva uralkodott Jeroboám, Joásnak, az Izráel királyának fia Samariában, negyvenegy esztendeig.

És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, mert Jeroboámnak, a Nébát fiának semmi bűnétől el nem távozott, a ki bűnbe ejtette az Izráelt.” (2Kir 14, 23-24.)

„Azáriának, a Júda királyának harmincznyolczadik esztendejében kezdett uralkodni Zakariás, a Jeroboám fia Izráelen, Samariában hat hónapig.

És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, miképen az ő atyái cselekedtek volt. Nem hagyta el Jeroboámnak, a Nébát fiának bűneit, a ki vétekbe ejtette az Izráelt.” (2Kir 15, 8-9.)

3. Az egyiptomi mágusok

Ők voltak azok, akik a 10csapás első három csodáját utánozni tudták.

„Miképen pedig Jánnes és Jámbres ellene állottak Mózesnek, akképen ezek is ellene állanak az igazságnak; megromlott elméjű, a hitre nézve nem becsületes emberek.” (2Tim 3, 8.)

4. Jézabel

 „De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, a ki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.” (Jel 2, 20.)

Jézabelre mint szimbólumra csak egyszer történik hivatkozás, és csak egy adott egyházkorszakbeli vallásfelekezetben.

Pál apostol korában virágoztak az ókori olimpiák.

Néhány évtizeddel korábban vezették be, hogy ne csak az első helyezett kapjon díjat (győzelmi babérkoszorút), hanem a 2. és 3. helyezett is kapjon elismerést.

Maga Pál nem ad teljesen egyértelmű jelzést, hogy kell-e (tömeg)sport vagy sem?

a) Negatív kritika kora élsportolóira.

„Mert a test gyakorlásának kevés haszna van” (1Tim 4, 8/a)

b) Használta a birkózást (eredetiben inkább pankrációt) a spirituális világ konfliktusaira.

„Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6, 12.)

c) A hit harcát kifejezetten az olimpiai futással szimbolizálta.

„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül,

 félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt,

kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.” (Zsid 12, 1.)

Érdekes, ahogyan a korai eső idején (Pál életében) voltak olimpiák, a kései eső idején is vannak.

Ma is érthető ezért a futó szimbóluma.

Ahogyan néhány kimagasló személy tud csak rendkívüli eredményt elérni (a sportban), félő, hogy a hit harcában is csak kevesek tudnak elérni eredményeket.

A helyes magatartás a tömegsport lenne, de amíg a pál szerinti gondolkodásmód fontosabb, mint a Bárány 12 apostolának tevékenysége, addig az egyházban ez elérhetetlen.

Mert Pál szereplése olyan, mint az olimpiai bajnokoké.

Ő nyertes, még néhányan rajta kívül és ennyi.

A görög civilizáció gondolkodásmódja átjárta-átjárja az egyházakat, aminek az eredménye ugyanaz, mint a sportban:

Néhány nagy győztes, és sok-sok passzív szereplő, akik egyfajta tömegemberként vannak jelen az egyházban.

Jó lenne az egyházban, sőt a társadalomban is tömegsport kultúra, de ezt éppen a görög (páli) modell akadályozza.

Ha meg is alakulnak helyi közösségekhez tartozó sportcsapatok, kondicionáló tornaklubok, azok úgyis szükségszerűen megszűnnek.

Márpedig igencsak kellenek mozgást lebonyolító keresztény klubok nők és férfiak részére is.