Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

április 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Dráma 40/05.rész – Dráma, mint élettörténet

2012.08.08. 14:09 12nyil

Dráma, mint élettörténet.

 

Ide tartoznak az önéletrajzok (bibliográfiák), memoárok (emlékiratok) és bármilyen egyéb visszaemlékezések.

 

 

Megkésett memoár

 2012. április 06. 10:23

Az Antall József életéről szóló dokumentumfilm-sorozatot péntektől tekinthetik meg az m2-n

Antall József (1932-1993)

"Ki ez a szikár, magas, mindig kifogástalan sötét öltönyt, mellényt, korrektül megkötött nyakkendőt viselő, ötvenes éveit taposó férfi, akit nyilvánosság előtt nemhogy nevetni, még elmosolyodni sem látott szinte senki? Ki ez a kimért szavú, pontosan fogalmazó politikus, akit a sodrából kihozni jószerint lehetetlen, akinek az indulata legfeljebb iróniában nyilvánul meg? Aki mintha kamaszkora óta erre a szerepre - a miniszterelnök, az új magyar demokrácia első miniszterelnökének szerepére készült volna? Tanúsíthatom: erre készült, s erre készítette elő a sorsa, gyermekkora óta." (Göncz Árpád)

1993. december 12-én halt meg Antall József, az új Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke. Életében alig tudhattunk valamit személyes sorsáról, emlékeiről és élményeiről, a hajdani gyermekkori környezetről és mindarról, ami meghatározta életét, pályáját, megszabta emberi tartását, politikusi hitét és hitelét. Ezúttal olyan megkésett memoárt hallhatnak, amelyik talán segít kiegészíteni azt a sokszor hamis és igaztalan képet, amely politikusi pályáját végigkísérte.

1. rész A gyökerek (április 6. 22:20) 

2. rész A készülődés (április 7. 22:25)

3. rész A politikus (április 8. 22:25)

Magyar dokumentumfilm,  2003

rendező: Dudás István
operatőr: Horváth Adrienne
riporter: Osskó Judit

Forrás: http://premier.mtv.hu/Hirek/2012/04/06/10/Megkesett_memoar.aspx

 

 

 

 

 

 

Noname memoárEgy alapvetően hülye családból származom. Az apám színbolond volt. Egy bankban dolgozott, de elkapták, ahogy A4-es papírokat lopott.

Öregapám az Észak-Dél elleni háborúban a Nyugatért harcolt. Amikor születtem az orvos kijött a váróterembe, és így szólt apámhoz:

- Amit tudtunk, mindent megtettünk, de mégis kinyomta magát.

Az anyám nem akart még szoptatni sem engem. Azt mondta, hogy csak mint barátot szeret.

Amikor keresztelni vittek a templomba, a pap így szólt:

- Most keresztelni hozták, vagy feláldozni?

Amikor még kisebb gyerek voltam, le akartak fényképezni, és egy reklámot csinálni fogamzásgátló tabletta propagálására.

Úgyhogy volt egypár élményem.

Mondhatnám, hogy a szüleim nem szerettek. A kádban általában hajszárítóval és rádióval játszottam. Egyszer emberrablók raboltak el, és elküldték apámnak az egyik ujjamat. Azt üzente vissza nekik, hogy neki több bizonyíték kell!

Gyerekként egy esetben elvesztem. Megláttam egy rendőrt, és megkértem őt, hogy segítsen megkeresni a családomat. Ezt mondtam:

- Gondolja, biztos úr, hogy valaha is megtalálom őket?

Erre ő ezt válaszolta:

- Nem tudom, fiam. Van egy pár hely, ahová elbújhattak.

Amikor farsang van, a szülők úgy próbálják beöltöztetni a gyerekeiket, hogy úgy nézzenek ki, mint én. Tavaly az egyik gyerek megpróbálta letépni a pofámat.

Dolgoztam már állatkertben is. A vendégek azt kérdezték, hogy mennyit fogok még nőni.

Amikor apám szeretkezni akart, anyám mindig megmutatta neki a fényképemet. Az öregapám utolsó kívánsága az volt, hogy az ölébe ültethessen. Persze, hogy villamosszékben halt meg...

Forrás: http://www.vicclap.hu/vicc/1844/Noname_memoar.html

 

 

 

 

 

 

1988 májusa és 1990 májusa között szinte hihetetlen változások mentek végbe hazánkban, de tágabb környezetünkben, Közép-Kelet Európában is. Két esztendő, amely "megrengette a világot". E korszak egyik koronatanúja (nemegyszer közvetlen alakítója) az a magyar politikus, aki államtitkárként, majd külügyminiszterként része a magyar-koreai kapcsolatok rendezésének, aláírója a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulását megvalósító szerződésnek, főszereplője annak a drámának, amelynek szerencsés végkifejleteként elhagyhatják hazánkat a keletnémet menekültek, majd ledőlhet a berlini fal, sőt megtörténhet az, amire pár hónappal korábban senki sem számított: egyesül a két Németország. E szédítő történelmi vágta hiteles tanúja vall ebben a könyvben politikáról, emberekről, saját küzdelmeiről. Könyve mottója lehetne: Így láttam én. Horn Gyula ugyanis ügyel arra, hogy csak azokról az eseményekről, tanácskozásokról írjon, melyeken személyesen részt vett, a két sorsfordító esztendő olyan szereplőiről nyilatkozzék, akikkel közvetlen kapcsolatba került. Az újságolvasó állampolgár így is számtalan, eddig ismeretlen információhoz jut, bár nem ún. "szenzációhajhász" könyvet kap a kezébe. Mértéktartó a stílusa, akár önmaga és családja sorsáról szól a szerző. Akár az évtized legjelentősebb magyar és európai politikusait jellemzi.

Forrás: http://www.libri.hu/konyv/colopok.html

Olvasásra javasolt cikk: http://nol.hu/lap/hetvege/20100619-hianyzo_memoarok

 

 

 

 

Morita Akio: Made in Japan

Morita Akio a világ talán legismertebb elektrotechnikai cégének, a Sonynak az alapítója. Könyve azonban nem egyszerű cég- vagy klarrier történet: túlnő a Sonyn, és az aktuális gazdasági-társadalmi viszonyok szakértő elemzése által világmagyarázattá, egyfajta gazdasági filozófiai útmutatóvá válik.

 

Olvashatunk arról, hogy a második világháborút követő iszonyatos nyomorban néhány fiatal japán mérnök nagyot álmodott: csúcsminőséget előállító, saját profilján belül újító céget alapítottak, melyet kezdetben idegenül szemlélt a bürokratikus reflexekkel teleszőtt japán társadalom, ám a kitartás és a kreativitás meghozta gyümölcsét: azok a találmányok, melyek a Sony invenciója alapján jöttek létre, a nyolcvanas években már az egész világon ismertté váltak. Szalagos magnó, kazettás magnó, video, walkman- mindez része lett mindennapi életünknek, szórakozásainknak.

 

Érdekes Morita Akio vezetői filozófiája. Meggyőzően bizonyítja be, hogy nem éri meg a rosszul dolgozó alkalmazottat elbocsátani. Ezzel igazolja azokat, akik szerint az élethosszan tartó alkalmazás igenis jó dolog. Japánban a vállalat egy nagy család, s minden alkalmazott a család gyermeke. Az úgynevezett mobilitás, melynek elsődlegességét hirdeti az amerikai befolyás alatt álló nemzetközi piac, több kárt okoz, mint hasznot.

 

Némileg előrelátva, Morita kárhoztatja azokat a befektetőket, akik egy vállalat megvásárlását pusztán pénzügyi spekulációnak tekintik. A Sony megalapítója az értékalapú, teremtő szándékú, innováción alapuló kapitalizmus mellett teszi le a voksát.

 

Ajánljuk a Made in Japan című könyvet minden managernek, akinek azt tanították, hogy spekulálni, az olyan "menő" dolog. Nem, nem az. Inkább szánalmas. Az igazság a Sony oldalán van. Ők mindig mentek, mindig előre, elkötelezetten, kreatívan, s minden alkalmazott megőrizte szolidaritását a másik iránt.

Forrás: http://könyvet.ajánlok.hu/konyv/874-morita-akio-made-in-japan.html

 

 

Made in Japan – Morita Akio könyve

2010/06/03 — Vash

A II. világháború után Japán megsemmisült mind fizikai, mind lelki valójában. Mindent nulláról kellett kezdeniük. Japán népe tudta, hogy az elkövetkezendő évek lesznek a legnehezebbek eddigi történelmük alatt és az elkövetkezendő idő munkáiból már csak az unokáik fognak profitálni. Ezekkel a gondolatokkal fejükben kezdtek hozzá országuk újjáépítéséhez.

 

Ebben a légkörben cseperedett felnőtté Morita Akio, Japán egyik legjobb és legrégibb szaké pároló családjának 15. nemzedékében. (szójaszószt és misokrémet is gyártottak). Aiko, így már korán kitanulhatta apjától az üzlet és a kereskedelem minden praktikáját. Férfivá érvén az elektronika és kiváltképp a távközlés, rádiózás kezdte el érdekelni. Kutatómunkáit igaz beárnyékolta a világégés, de túlélte és pár barátjával úgy határoztak, hogy ők is tenni fognak a gazdaság újjáépítéséért. Ekkor még nem is sejtették, hogy amire készülnek, az nem hogy Japánnak, de az egész világnak hasznára válik.

Egy kis koszos lyukban a rádiók gyártását, majd mire észbe kaptak, már az amerikai piacnak szállították a legújabb fülhallgatós walkmanek és más egyéb elektronikai cikk Japánban elkészített 50%-át.
„… felmerült bennem a gondolat, hogy cégünknek világpolgárrá kell válnia, nekünk pedig jó polgárokká minden olyan országban, ahol üzleteket kötünk.”

Akita a sok szerencsének, a fogékonyságának és nem utolsó sorban az eszének hatalmas üzletté tette a céget, melynek a SONY nevet adták (A „Sony” neve két szó kombinációjából jött létre. Az egyik a latin „sonus” szó, amelyből az olyan szavak erednek, mint a „sound” és a „sonic”. A másik a „sonny boy”, amely akkortájt igen kedvelt szófordulat volt Japánban a szabad és úttörő szellemű fiatalok jelölésére. Ezeket a szavakat azért használták, hogy ezzel is kihangsúlyozzák: a „Sony” olyan fiatalok csoportja, akikben megvan a korlátok nélküli kreativitáshoz szükséges energia és szenvedély.). A könyv ennek az útnak a bejárásáról szól. Megismerhetjük Morita családját, az első lépéseit külhonban. Segít megértetni velünk a japán mentalitás működését és temérdek vicces sztorit ír le, ami a kulturális szakadékok miatt keverte őt fura helyzetekbe. Miből lett a Sony, merre tart, hogyan, kik és miért dolgoznak benne. Ezekre mind választ kapnak azok, akik elolvassák a könyvet!

“Legelőször is meg kell érteniük, mi a különbség az iskola és a vállalat között. Amikor iskolába mennek, tandíjat fizetnek az iskolának. Most ez a vállalat fizeti a tanulásukat, és amíg megtanulják a dolgokat, csak terhet jelentenek a vállalatnak.”

 

 

 

 

 

E könyv főszereplője azok közé a legendás alakok közé tartozik, akik voltak annyira bátrak és istenfélők, hogy engedelmeskedjenek a mennyei hívásnak és az Istentől kapott látásnak. Lester Sumrall az ezerkilencszáztízes években született az amerikai Délen, és tipikus vagányként élt, míg az Úr - korántsem megszokott módon - be nem avatkozott az életébe, és el nem hívta a szolgálatra a nagy gazdasági válság idején. Életregénye magával ragadó, lebilincselő történet.

Forrás: http://sorsfordito.addel.hu/detailproduct.php?productid=43197

 

 

Lester Sumrall neve elválaszthatatlanul összefonódott a huszadik századi pünkösdi-karizmatikus megújulási mozgalommal.

A semmiből indultak el, mégis Isten Szellemének segítségével megváltoztatták nemcsak a kereszténység arculatát, hanem a világot is.

Lester Sumrall életregénye annyira magával ragadó és lebilincselő történet, hogy az olvasó alig tudja letenni. Hősünk az ezerkilencszáztízes években született az amerikai Délen, és tipikus vagányként élt, míg az Úr – korántsem megszokott módon – be nem avatkozott az életébe, és el nem hívta a szolgálatra a nagy gazdasági válság idején.

Az ifjú prédikátor első keresztelése alkalmával kis híján a folyóba fullad, majd az egyik összejövetelét halálos kimenetelű leszámolás szakítja félbe. Ezek a kalandok is elhomályosulnak azonban a folytatás mellett, amelynek során Lestert hol a Távol-Keletre, hol az Andok hegyei közé, hol Új-Zélandra sodorja a Szent Szellem vezetése. Útját végig természetfölötti események kísérik, az általa hirdetett evangéliumot befogadókból pedig sorra születnek a máig is viruló gyülekezetetek.

Bízunk benne, hogy a hit eme nagy pionírjának élettörténete – a nagy sikerű első magyar kiadás után most ebben a megújult formában – a huszonegyedik század új nemzedékeit is tovább fogja inspirálni Isten hűséges szolgálatára.

Forrás: http://moly.hu/konyvek/lester-sumrall-eletem

 

 

 

 

 

ÉLETTÖRTÉNET – ÖNÉLETRAJZ

[…] A visszaemlékezések tudatosan átgondolt, kronológiai rendben megszerkesztett és előadott változata az élettörténet, vagy az írásba foglalt önéletrajz. Mindkét műfaj élményforrása azonos a mindennapi történetekével: a hétköznapi valóság epizódokba öntött, ciklusokba rendezett megjelenítése, mesélőjének (vagy írójának) személyes szempontjai szerint válogatva és személyes sorsával összekapcsolva. A ciklusok keretét általában a sorsfordulók – a hagyományos paraszti közösségek tagjai számára az életkorok változásai – adják meg. Egy-egy cikluson belül azonban nemcsak a személyes élmények, hanem az ehhez kapcsolódó, másoktól hallott vagy másokkal megesett igaz történetek is helyet kapnak. Minél tehetségesebb az élettörténetet előadó elbeszélő, annál dúsabb szövetű, általánosabb érvényű az életrajza. […]

Mielőtt e műfaj elemzésébe belefognánk, szólnunk kell az önéletrajzról mint az alkotó jellegű paraszti írásbeliség legfiatalabb műfajáról. Az írásbeliség a paraszti kultúrának – ha nem is népköltészeti szinten és igénnyel – már a 18. századtól szerves része volt, szerepe és jelentősége az 1868-as népiskolai törvény hatására egyre nőtt. Az írni és olvasni tudás terjedésével a szóbeli kultúra termékei falun is elvesztették kizárólagosságukat: gondoljunk csak a ponyvanyomtatványok nagy népszerűségére, a kéziratos énekes-, nótás-, halottas-, vőfénykönyvek nemzedékről nemzedékre szálló, át- meg átmásolt példányaira. Az alkotó paraszti írásbeliség egyik legkorábbi s máig leggyakrabban fellelhető műfaja a bibliai és kalendáriumi feljegyzésekből kinövő, személyes vonatkozásokkal átszőtt krónika, emlékirat, valamint a gazdasági napló. Sajátos, hogy e paraszti irodalom első alkotásai gyakran verses formában jelentkeztek. „A szóbeli formában felszínre törő »ének« még akkor is előnyt élvez az eleve íráshoz rögzített prózával szemben” (Gyenis 1965: 154). Jeles példája ennek az az 1830 körül írott családi krónika és önéletrajz, amit jobbágy-paraszt szerzője prózában és versben is megírt (közli Mándoki 1978c).

A verses krónika kedveltségére mai adatot is idézhetünk. A 75 éves László János, farcádi (Udvarhelyszék) parasztember verseskönyvet állított össze szülőföldje népéletéről. Munkájáról ezt vallja:

     Verset írok szeretettel,

Az itt élő nép hagyományát,

Régi idők szokásmódját

Beszélem el verseimben,

Ezt diktálja szívem, lelkem.

     (Gazda J. 1980: 266)

„…a XIX. századi, de különösen annak első felében létrejövő paraszti emlékírások voltaképpen irodalmunk XVIII. századi memoár-műfajának kései folytatói; s irodalmi színvonalban és alkotásmódban a több évtizeddel korábbi gyakorlatot követik, sajátosan paraszti témákhoz és ízléshez idomulva” (Gyenis 1965: 154). De ezek az alkotások az irodalmi mintát ötvözik a népköltészet látásmódjával és formai megoldásával. […]

A korabeli olvasóközönség vagy hallgatóság érdeklődését nemcsak a barokkos víziók, vallásos csodák keltették fel, hanem a népi alak (legyen az paraszt, pásztor vagy iparosember) kalandos élettörténetének meséje is.

A 20. század elején robbanásszerűen megnőtt hazánkban az írásba foglalt paraszti élettörténetek száma. Ezt a jelenséget Veres Péter történelmi okokkal magyarázza: a paraszti önvallomás-irodalom megszületése „…a szocialista forradalom előtörténetéhez tartozik éppúgy, mint az óriási arányú kivándorlás és a forradalmi lelkülettől fűtött paraszt-szocialista mozgalom másmilyen … eseményei. Mert ezek az írogató parasztok ... már nem rigmusokat irkáltak az esküvőkre, keresztelőkre, vagy nem a régi nótákat igazították át a szájuk íze és személyes élményeik szerint –, hanem az életüket írták le és a sorsuk panaszait mondták el. Nem mint »írók«, hanem mint emberek, akik szóra-írásra kényszerülnek, mert az élet bírhatatlan és a jövő semmit se ígér. Nemhogy boldogulást, de még csak biztos kenyeret se” (Veres 1968: 115–116). […]

A legtöbb élettörténetet, önéletrajzot idős emberek, asszonyok mondták el, írták meg azzal a céllal, hogy a lehető legőszintébben számadást készítsenek életükről, tudatosan megválogatva azt, amit ők fontosnak tartanak elmondani. Az elmondottak hitelét bizonyítandó, szinte kivétel nélkül minden önéletírásban, önvallomásban találunk ilyen mondatokat: „csak azt írtam, ami velem megtörtént az életben. Igaz, még sok kimaradt, de már utána írni nem lehet, mert akkor az egész könyvet újból kéne írni” (Máté Mihály; lásd Salamon 1979: 384); „…még csak annyit írok, hogy ez így volt és így igaz, szóról szóra. Hogy ezután hogy lesz és hogy meddig élek, azt nem tudom” (Kanfi Horváth István; lásd Hoppál–Küllős–Manga 1974: 257).

Az önéletírásoknak, belülről fakadó önvallomásoknak többféle az indítéka:

1. Van, akit az idegenek érdeklődése ösztönöz arra, hogy elmondja életét. Ilyen volt pl. a mesemondó Pandur Péter, aki „Mint mondotta, egész éjjel gondolkozott azon, hogy mit is mondjon el, ami engemet biztosan érdekel. Így született meg ez a különös curriculum vitae, amelyből főleg a háború alatti életét ismerjük meg, aprólékos, pontos, magyarázkodó stílusán kívül, amely szükségesnek véli pontosan közölni az emberek nevét, életkorát, vidékek leírását, időpontokat is” (Dégh 1942: I. 53).

2. A legtöbb életrajzban a példaadás, tanítás eszméje dominál, hogy az újabb generációk az elődök szenvedésein okulva tartalmasabb, szebb életet éljenek. Példának hozhatjuk az Emlékül hagyom c. kötet (Hoppál–Küllős–Manga 1974) írásait vagy ezeket a megjegyzéseket: „Hát, édes unokáim, nektek írtam, vegyetek példát!” (Dávidné Csobot Borbála; lásd Salamon 1979: 34); „Még nincsen négy éve, hogy irkálni kezdtem … de a napi munka után alig várom, hogy a masinám mellé ülhessek, mivelhogy rengeteg témám van. Gazdag élettapasztalattal rendelkezem … és minek vinném sírba bár azt, amit leírhatok? Hátha valahol valakik okulnának valamicskét az én iskolámból” (Czirják Gergely; lásd Salamon 1979: 393).

3. Vannak életrajzok, melyeknek vezérfonala a panasz. Ezek az elszenvedett igazságtalanságok hatására születtek: „A leélt eddigi életemet írom le, azokat az emlékeimet, amelyeken a gyermekkori és további életem során átmentem eddig, gazdaságilag, családilag, politikailag és katonailag is. A leírásomnak adok egy címet. Ha az életemet a gyermekkortól újra kezdhetném, a sok megpróbáltatás, és a sok igaz munkáért ért csalódás végett csak egyet tudnék mondani mindenkinek, hogy: Ne higgyen senki, semminek és senkinek! – ez a címe: A csalódások sorozata” (Kristóf György; lásd Hoppál–Küllős–Manga 1974: 195). Nem ennyire indulatos, de hasonlóan keserű és baljóslatú Magyari István Pikó életének summája is: „Leadtam nagyjából az életem ez napjáig lejárt rajzát, ami nem nagyon kellemes. 1976. július 5-én. Ha valaki átérzi az én lejárt életemet, az én küzdelmemet, hogy ezért a rongy életért mit kellett küzdeni. Pláne nekem. Lehet, a másé még különb … Már én nem halok meg, ejsze, szép halállal, mert a sok nyomorúságnak csak nyomorult a vége” (Salamon 1979: 77).

4. Kevesen vannak azok – s rendszerint a legtehetségesebbek –, akiket lelki kényszer: – a magány, az önigazolás szükségessége vagy az egyszer megpróbált írás gyönyörűsége (különösen az asszony íróknál), a megszokottól és kötelezően rámérttől való menekülés késztet az írásra. „Hogy a sok kusza örömet, bánatot, gondolataimat kiadjam magamból, rátértem az írásra” (Gémes 1979: 316). Botos Amália naplószerűen vezetett önéletrajzáról írja Salamon Anikó, hogy „Az életrajzírás számára nemcsak panasz, tanítás, hanem mindenekelőtt: magányból származó önaffirmáció-szükséglet” (Salamon 1979: 391). Maga a szerző pedig ezt vallja: „…nem tudta ezt senki, sem nem mondta nekem senki… S titkomat csak a papírnak szántam. Eszembe sem jutott az, hogy életembe odaadjam, még a gyermekeimnek sem. Eldugva tartottam, annál inkább, mert bizony én abba beleírtam talán még azt is, amit nem kellett volna leírni. Azután sokszor arra gondoltam, hogy el kéne dobjam, mert igenis őszintén írtam le mindent, amit átéltem. De hiába indultam el elégetni az egészet, nem tudtam. És meghagytam avval a gondolattal, hogy az unokáim talán elolvassák, talán hasznát veszik, ha megismerik az én gyermekkoromat, s tanulnak belőle, a múlt életből” (Salamon 1979: 391). Amint ebből a vallomásból is kitűnik, az írásra hajtó lelki kényszer mellett, munka közben (és után) újabb értelemmel telítődik az alkotás. Fenti kategorizálásunk tehát leegyszerűsíthető, általánosítható, hiszen a paraszti önvallomások és önéletrajzok majd mindegyikében szerepelnek a felsorolt indítékok.

Amint már utaltam rá, a népi önéletírások egy része spontán alkotás, más része felkérésre készült. Sok olyan alkotót ismerünk, akit néprajzi jelenségek (szokások, hiedelmek, munkafolyamatok, játékok stb.) pontos leírására kértek meg a kutatók, s az illető ezt saját élete részeként írta meg. Számos olyan nyilatkozatot idézhetnénk, amely arról tanúskodik, hogy az írásban való kitárulkozás, az élet eseményeinek végiggondolása és megörökítése mámorító érzés volt ezeknek az egészen másfajta munkához szokott embereknek. „Kézdivásárhelyről egy tanár biztatott, hogy írjak egy monográfiafélét, mert egyszer kijött, megkerültük a legelőt, s ő mint régész a talajt vizsgálta. Osztán írtam nyolc-kilenc lapot egy füzetbe. Aszongya: »Ez nagyon kevés.« Osztán még írtam utána … írtam a negyvenhatos szárazságról, a szénacsinálásról, az erdei esztenákról. Osztán most ez a két füzet van. A szent gyónásom, úgy tessék venni, az a két füzet…” (Orbán {5-263.} Lázár, Bélafalva; lásd Gazda J. 1980: 266). „E regényem megírása úgy magától jött, egy havas-esős délután, hetvenhárom éves koromban. Akkor én nem gondoltam, hogy ilyen nagyszerű munkát fogok ki magamnak. Mióta írok, azóta se éjjelem, se nappalom, mindig csak írnék. Emlékeim gyorsan jönnek, én nem hittem volna, hogy az írás ilyen fenséges munka legyen. Egészen megfiatalítanak a régi szép emlékek” – vallja a nagykendi születésű Máté Mihály (Salamon 1979: 280).

Az élettörténetekben és önéletrajzokban megörökített események ugyanolyan nemek szerinti megosztottságot tükröznek, mint az önmagukban álló élményelbeszélések, igaz történetek. Mind az asszonyok, mind a férfiak hosszasan időznek gyermekkoruknál, akár szenvedésekkel, éhséggel, árvasággal, kiszolgáltatottsággal teli évek voltak azok, akár derűsebb esztendők. Természetesen ismerünk olyan élettörténeteket is, amelyekben nem a születéstől, gyermekkortól sorjáznak az emlékek, hanem – időrendbe rakva ugyan – csak az „érdekesebb” eseményekről (legyen az érzelmi, szociográfiai vagy néprajzi jellegű) esik szó. Ezekben az önvallomásokban többnyire ott munkálnak a kívülről jövő, érdeklődő vagy céltudatosan gyűjtő kutató szempontjai. Ritka az a népi elbeszélő, aki saját személyén túltekintve arra is képes, hogy családja vagy szűkebb közössége történetét is belefoglalja önéletrajzába. De azért vannak ilyenek, pl. a balástyai Gémes Eszter vagy a moldvai csángó telepes Laczkó István, aki faluja történetével, nagyapja és apja alakja köré fonódó igaz történetekkel kezdte önéletrajzát (lásd Hoppál–Küllős–Manga 1974).

Míg a férfiak írásaiban a katonaság vagy a háború eseményei állnak a középpontban (erről az időről bámulatos pontossággal és aprólékossággal szólnak), a nőknél az érzelmi élet: a férjhezmenés, a szerelmi csalódás, s a házassággal és gyermekszülésekkel járó gondokon, gyötrelmeken van a fő hangsúly. Többet és színesebben írnak a régi népszokásokról, hiedelmekről, viselkedésről, mint a férfiak. Mindkét nembeliek aprólékosan számolnak be arról, mikor, mit dolgoztak s hogyan.

Az önvallomások szerzőit csak a régmúlt és a múlt foglalkoztatja. A jelent szűkszavúan, rövid mondatokban intézik el. Békefi Antal szerint (1966: 283–301) ez azért van így, mert a régebben történt dolgokat az idők folyamán többször is elmondhatta a népi elbeszélő, volt idő kikristályosodásukra, megformálásukra. Azt az eseményt, amelynek nincs meg a kellő időbeli távolsága, csak futólag – a kompozíció lezárása miatt (?) – említik.

Sokat vitatott kérdés: Folklór-e az élettörténet? Hiszen egyéni sorsot, általában egyszeri közlés során, egyéni eszközökkel, stílusban jelenít meg. S még kérdésesebb, hogy folklór-e az írásba foglalt, tehát már a szóbeliségtől is elszakadt önéletrajz.

Talán könnyebb a válaszadás, ha a problémát nem a népköltészet, hanem a hivatásos irodalom vagy a hivatásos előadóművészet felől közelítjük meg. A népi élettörténet számos egyéni variációt mutat (felfogásban, előadási módjában és stílusában), mégis lehetetlen nem észrevennünk, hogy formai, tartalmi és stiláris elemei a hagyományos népköltészetből, elsősorban a prózai epikumból származnak. Az igaz történetek, az élettörténetek (önéletrajzok) egyazon élményforrásból táplálkoznak; a hétköznapi valóságot tárják elénk. A széki mesefa, Győri Klára igaz történetei pl. szerves részét alkotják önéletrajzának, amelyet mint műfajt Nagy Olga a népi epika lehető legmagasabb szintű alkotásának tart, de nem irodalomnak, nem „életregény”-nek. „A népi epikában kialakult alkotási technika szerint a tehetséges népi elbeszélés bármilyen relációt, információt szüzsészerűen ad elő. Kali néni is külön-külön elbeszélésben, történetben mondja el gyermekkorának vagy leány- és asszonykorának emlékeit. … A zárt, lekerekített, tökéletessé fejlesztett strukturáltság a népi epika kitűnő erényét jelenti, ám egyszersmind korlátjává válhatik egy nagyobb kompozíciós rendszernek. De nyilván nemcsak ez akadályozza meg a népi alkotót abban, hogy olyan nagyobb és bonyolultabb felépítésű epikát is létrehozzon, mint amilyet a magas irodalomban ismerünk (akár egy nagyobb elbeszélés, novella keretében is), hanem a népi próza terjesztésének, művelésének, alakulásának természete is, vagyis a szóbeliség: a népi elbeszélő mindent úgy ad elő, hogy az továbbmesélhető legyen” (Győri 1975: 19–20). A legtehetségesebb népi elbeszélők, mesemondók úgy próbálják „kijátszani” ezt az íratlan törvényt, hogy tudatosan bonyolítják meséik, történeteik szerkezetét: több, egymáshoz tematikai vagy logikai szálon kapcsolódó történetet adnak elő egy nagyobb elbeszélés keretében, az egyes történeteket ciklusokba rendezik stb., alkotásmódjuk azonban nem hasonlítható az irodalmi művek bonyolultabb szerkesztéstechnikájához. Ha tehát a népi elbeszélő alkotásait a szóbeliség törvényei szabályozzák (mint ahogy egész életét a hagyományok íratlan rendje), gyakorlatilag mindegy, hogy öröklött szüzséket (mesét, mondát, legendát) vagy egyéni mindennapi történeteket, életrajzot mesél-e, közlései – még ha írásba foglalja is azokat – letagadhatatlanul magukon viselik az őt felnevelő közeg világképének lokális színeit.

A szerkesztésmód és a tematika tehát hagyományhoz kötött. És a nyelv használata? Van-e egyéni „írói”, „mesélői” stílust mutató alkotás a népi próza e műfajaiban? Természetesen van, de nem olyan értelemben, mint az irodalomban. Ezeknél a nagyobb lélegzetű epikumoknál azonnal szembeötlik a mesemondói, az elbeszélői „gyakorlat” megléte vagy hiánya, a készség a kerek egységekben való szemléletes megjelenítésre. S ezen a hiányosságon az olvasottságból, világlátottságból származó nagyobb élményanyag vagy a nem kellően elsajátított, bővebb szókincs nem segít. Ezek nemhogy segítőivé, hanem gátjaivá válnak az elbeszélésnek.

Gyakorlatlan elbeszélő is belefoghat élettörténete elmesélésébe, leírásába, de az alig lesz több időrendbe szedett adatfelsorolásnál, puszta „mindennapi közlés”-nél, amely még igen távol áll a „népköltészeti” vagy a „hivatásos szájhagyományozó közlés”-től (erről bővebben lásd Voigt 1972a: 316–323).

A nem hagyományos műfajokban megnyilatkozó elbeszélések nyelvét, stílusát találóan jellemzi Gazda József: „Bármiről is szóljanak, bármit is ismertessenek a szövegek, mindenik a megélt életet, az emberi sorsokat, emberi lelkeket idézi a népi nyelv színes, képgazdag költőiségével. Az egyszerű emberek képi, és nem fogalmi nyelven fejezik ki magukat. Azon a képi nyelven, amely a szépirodalmi közlésnek is a nyelve, és különbözik az iskolában tanított, a tudományos gondolkozáshoz kötődő fogalmi nyelvtől” (Gazda J. 1980: 7).

A népi elbeszélők „egyéni” stílusa a szerint alakul, mit, mennyit és hogyan sajátítottak el a közösségi nyelvkincsből, s hogyan ötvözik a hagyományosat a maguk szerezte, alakította új elemekkel.

Természetesen ahány paraszti, népi elbeszélő, annyiféle változata van ennek az alapkritériumnak. Vannak, akik a dramatikus, párbeszédekben oldott elbeszélést kedvelik, s az eseményeknek, figuráiknak nyelvi jellemzését adják. Mások belülre figyelnek, s gondolataikról, érzéseikről számolnak be, esetleg moralizálnak, a jelen és a múlt különbségeit hangsúlyozzák. Vannak, akik regényszerűen fogalmaznak, s megpróbálják életüket kívülről láttatni, néha lényegtelennek tűnő aprólékossággal felidézve a helyszínt, az időt, a szereplőket, azok ruháit, modorát stb. Néhány kiragadott s könnyen ellenőrizhető példával hadd illusztráljuk az elmondottakat. A bukovinai születésű Dávid Albertné Csobot Borbála (1880–1971) önéletrajzának „…stílusa a szóbeli elbeszéléshez áll közel, csendes egyenletességével … tárgyilagos hangon veszi sorra élete »érdekes« mozzanatait. Ő csak mesél becsületes pontossággal, s … futólag szörnyűségeket mond el, s mindezt megadó beletörődéssel, melytől írása minduntalan feszültségekkel telítődik. Ritkán, finoman és öntudatlanul szellemes. Nyelve önmagában szép, néhol balladásan régies” (Salamon 1979: 388).

A moldvai csángó Laczkó István (1908–) életrajza szintén erősen kötődik a szóbeliséghez: „írásainak hangja népmesei, mondatszerkezeteiben az érzelmi hangsúly dominál, az élő beszéd emocionális, ritmikus felépítése… Mivel kedveli a cselekményesített, párbeszédekben feloldott eseményelbeszélést, önéletrajzának nem ő az egyetlen hőse, hanem mindazok, akiket megszólaltat” (Hoppál–Küllős–Manga 1974: 392). Tömören fogalmaz, életének szinte csak vázlatát adja meg Kanfi Horváth István (1900–), a Szentes környéki tanyavilág muzsikusa, vagy Horváth János (1920–) nyíri parasztember. A gyergyócsomófalvi, iparossá lett Czirják Gergely (1913–) „Hosszú önéletírásának stílusa egységes, inkább megjelenítő, újrateremtő, mint leíró-elmesélő, tele eleven, pontosan reprodukált jelenetekkel, melyek mellől ritkán marad el a befelé figyelés, a gondolati és »belső lelkivilágában« történtek leírása… Pontos és néha enyhén önironikus lélektani leírásaiban gyakran magunkra ismerhetünk” (Salamon 1979: 392–393). Máté Mihály, aki 1902-ben született a Maros menti Nagykenden, iparosként élt és dolgozott. „Önéletrajzát regénynek nevezi, és tudatosan annak is szánja: történetei valóságosak, de a neveket megváltoztatta. Fejezetei megszerkesztettek és változatosak. Jelenetei hol filmszerűek, csupa képek, hol drámaiak, tökéletesen reprodukált párbeszédekkel, máskor epikusabbak, a külső-belső történések érzékeny rögzítései…. Szereplőinek jellemzése árnyalt, szellemes és naiv. … Látszik, hogy örömmel ír…” Falusi születése ellenére világszemlélete már meghaladja a parasztit (Salamon 1979: 394). Hasonló erényekkel dicsekedhet a széki Győri Klára (1899–) önéletírása is, akit viszont még igen erősen köt a hagyományos paraszti gondolkodásmód. „Stílusának, nyelvének plaszticitása a közösségi kincs egyedi jelentkezése” (Győri 1975: 16). Hovatovább az ő élettörténete képviseli a népi önéletírások művészi „mércéjét”, mivel „az ő írása a legárnyaltabb, abból árad a legtöbb humor, irónia, önirónia, játék, szellem, bölcsesség, fölény, áhítat, gúny” (Salamon 1979: 386). Győri Klára – s a hozzá hasonló alkotók – nem „népi írók”, hanem kivételes tehetségű mesemondók, akik élettörténetüket, önéletrajzukat a szóbeliségben elsajátított népi szerkesztés és folklórstílus tökéletesített technikájával valósítják meg (Győri 1975).

A paraszti önéletrajzok nyelve általánosságban tükörképe az élőbeszédnek. Interpunkciózás nélkül áradnak, torlódnak a hangos meséléshez, elbeszéléshez szokott emberek ceruzája alá a gondolatok. A leírt mondatok nem a grammatika, hanem az élőbeszéd törvényeinek engedelmeskednek, a szavak gondolati, érzelmi hangsúlyok szerint rendeződnek. Ezeknek az egyéni ízeit, nyelvi szépségét tulajdonképpen csak a hangos felolvasás mutatja meg.

Az önéletrajzok dokumentumértékét nemcsak tartalmuk, hanem nyelvi hitelességük is növeli. Veres Péter megállapítása, amit a „csongrádi szegényasszonyok” könyvéről írt (Túriné Cseh Viktória–Keskenyné Kovács Veron, 1967), minden népi írásműre érvényes: „…azok a gyengébb részei, ahol akár »irodalmi«, akár politikai beszüremkedést érzünk. Akár tanácsadóktól kapták ezeket az intenciókat, akár az olvasmányaikból szívták fel, mindenképpen ártanak az életdokumentumok hitelességének…” (Veres 1968: 116).

Az utóbbi két évtizedben számos paraszt-önéletrajz került az olvasó nagyközönség kezébe. Vannak közöttük irodalmi alkotás számba menő életregények, mint Hoó Bernáté, Tamási Gáspáré, a „csongrádi szegényasszonyoké” vagy Gémes Eszteré. Többségük azonban nem ilyen színvonalú, s értéküket sem az irodalmi alkotások mércéjével kell mérnünk. A paraszt-önéletrajzok olyan néprajzi, történeti, szociológiai források, amelyek egy-egy kor, egész társadalmi osztály élet- és gondolkozásmódjának mélyebb megismerését biztosítják.

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: történelem magyarország magyarok kapitalizmus apostol szolgálati ajándék Címkék lélektani dráma

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr774701730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása