A Jeruzsálemi Katolikus hívők nagy álma sok-sok évi szolgálat után átélni végre a nagy csodát.
„Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg.
A mit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is.
Úgy voltam hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől.
Immár húsz esztendeje hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad.
Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel.” (1Móz 31, 38-42.)
De a csoda sokszor várat magára.
Közben összegyűlnek a sérelmek, félelmek, betegségek.
Eddigre a legtöbb hívő vagy saját maga, vagy legközelebbi hívő barátai közül már többen átestek már:
- néhány betegségen,
- néhány anyagi kudarcon,
És még ki tudja min.
Ha nem hagyták el a Közösséget néhány hónap/év alatt, akkor bizony „benn ragadnak”.
Várják a (nagy) csodát, félnek elmenni, mert hátha pont most akarja őket megáldani az Isten.
Szorgalmasan:
- tanulmányozzák az Igét, hogyan jutottak áldáshoz az Istent szeretők,
- hallgatják a Jeruzsálemi Katolikus vezetők tanításait, mert meg van írva a „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által.” (Rm 10, 17.),
- végzik a szokásos vallásos cselekedeteiket
És így telnek el:
- évek,
- évtizedek.
Így tipikusan évtizedfordulókkor szokás a Közösséget elhagyni.
Mert egyébként is ezek a lélektani határok (ki hány éves hívő) azok, amikor nagyon elgondolkodnak az emberek, hogy vajon jó helyen vannak-e?
