A kirgiz jurta
Amit a többi jurtatípusról még tudni lehet...
A kirgizek
A kazah és kirgiz nyelv a török nyelvek kipcsak ágához tartozik. A jenyiszeji kirgizekről az első kínai feljegyzések az i. e. II. évszázadból származnak. Ezek a kirgizek a XI. században megdöntve Belső-Ázsiában az ujgur birodalmat, a mai Mongólia központtal hatalmas kiterjedésű birodalmat alapítanak (840-920). Birodalmuk bukása után visszahúzódnak a Jenyiszej vidékére, ahol csak a XVIII. század elején, az orosz kolonizációnak e területre való behatolásának kapcsán említik őket ismét.
A Tien-San vidékén élő kirgizekről már a XVI. század óta vannak adataink. Így tudjuk azt is, hogy a kirgizek a XVII. század elején kazah fennhatóság alá kerültek, később pedig a kalmük hódítókkal kell megküzdeniük. A kirgizek antropológiai vonásai, továbbá anyagi és szellemi kultúrájuk néhány sajátossága alátámasztja azt az elképzelést, hogy a tien-sani kirgizek valóban az Altáj és a Jenyiszej vidékéről kerültek e területre.
A kirgizek a gazdálkodási mód tekintetében igen nagy hasonlóságot mutatnak a kazahokkal. A természeti adottságoknak megfelelően náluk is uralkodó gazdálkodási mód és életforma volt a nomád állattenyésztés. Állatállományuk nagysága is megközelítőleg azonos volt, eltérés csupán abban mutatkozott, hogy a kirgizek a kazahok kelet-nyugati irányú vonulásaival szemben, észak-déli irányban nomadizáltak. A kirgizek települési viszonyai alig tértek el a kazahokétól.
Forrás: A kultúra világa - A világ népei (Budapest, 1965)
Forrás: http://users.atw.hu/nyerscsaba/jurta/kirgiz.html
Kerek az ég sátora
Rövid útirajz a kirgiz hegyekből
Amikor az ember megtapasztalja a csodát, első gondolata szerint mindenkinek elmesélné. Aztán, ahogy ülepedik az érzés, lassanként rájön, hogy a lényeg nem elmesélhető, amit mondhat, csak felszínes fecsegés. De belülről szorít, feszít, kikívánkozik.
Így vagyok egy kéthetes kirgiz tanulmányút után.
Miért megy egy magyar Kirgíziába? Ha érdeklik a gyökereink, a múltunk, s azon keresztül a jövőnk, van ott keresnivalója. A kirgizek – a Kárpát-medencében letelepedett kunok közeli rokonaként – a törökség kipcsak ágához tartoznak. Hozzánk hasonlóan őseikként tartják számon a szkítákat és a karahanokat, vagyis a fekete hunokat. Vendéglátóink a magyarságra közeli rokonként tekintenek: – Egy apától vagyunk – hangzott el gyakran kirgiz akszakálok szájából, amikor a magyarok kerültek szóba. S már sorolták is azokat a kirgiz szavakat, melyeket mi is hamar megértünk: bicsak, kalpag, alma, sárkán…
Eredetmondájuk is ismerős nekünk: egy legyőzött törzsből csak két gyermek, egy fiú és egy leány maradt életben. Egy fehér szarvas talált rájuk az Ene-száj (oroszos nevén Jenyiszej) mellett, és elvezette őket mai hazájukba, az Iszik-köl mellé, s amikor felnővén gyermekük született, a szarvas újra eljött, szarva között egy bölcsővel. Az eredetmonda szerint az ő utódaik a kirgizek, akik ma két-magyarországnyi területen kevesebb, mint ötmillióan élnek. Hazájuk teljes egészében hegyvidéki, a Tien-san-, a Turkesztáni- és a Kirgiz-hegység uralja a területet, melynek legmagasabb pontja közel hét és félezer méter. De az országban járva ritkán jár az utazó kétezer méteres magassági szint alatt.
Így aztán ma is inkább állattenyésztésből él a lakosság. Életmódjuk igen sokban emlékeztet a honfoglaló magyar őseink világára. A kirgizek ma is sokan vándorolnak téli és nyári szállás között, a hegyi nyári legelőkön kísérve az állatokat ma is nemezsátorban, jurtában laknak.
Jurtában lakni egészen különleges érzés. Ahogy Anonymus írja a szkítákról: „A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük, ugyanis nem voltak mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik.“ Ez az ok-okozati összefüggés csak akkor érthető meg könnyen, ha az ember legalább rövid ideig nemezsátorban lakik – mondjuk a kirgiz hegyek között.
Kedves házigazdánk, Kendzse így beszélt a saját nyelvükön bozünek, homoksárga háznak hívott jurtáról:
Ez a mi házunk, őrzi az egészségünket. Amikor belépünk a sátorba, meg kell hajtsuk a fejünket, így köszöntjük a házat.
A férfiak jobb kézzel, az asszonyok bal kézzel nyitják ki az ajtónemezt, jobb kezüket a mellükre teszik. Amikor a kezünket a szívünkre tesszük, a lélek is bemegy az ajtón.
A sátor alsó szintje a rácsokból álló fal, a kerege. Ezek a rombuszok az asszonyokat jelentik, akik két lábbal állnak a földön, s vállukon a család férfiai, a tetőrudak. Ők tartják a tetőkarikát, a tündüköt. Ez egy körbe írt kereszt, itt léphetünk kapcsolatba a Teremtővel.
A kereszt azt jelzi, hogy az embereknek, a családnak, a falunak, a népnek békében kell élnie. Régebben fontos volt az ember és Teremtő közötti béke, ma inkább az emberek közötti békét tartják fontosnak. Az ember a világgal legyen békében, s így a többiekkel is kibékülhet.
A világ az ősök, az asszonyok és a férfiak összhangjából áll. A férfiak érnek fel az ősökig, a Teremtőig, de csak, ha az asszonyok segítik őket. A család és a társadalom csak ebből a hármasból épülhet fel, bármelyik hiányzik, nem működik.
Az oldalrács szarvait és a tetőrudakat összekötő zsinór erőssége fontos. A család a férfi és a nő kapcsolata. A zsinór a kapcsolat érzelmi tartalma: szerelem. Amikor a sátor rúdját kötözzük, arra kell gondolni, ha ezt lazán kötöm meg, a kapcsolatomnak vége lesz. Ha erősen tudom megszorítani, összetart.
A kerege a falu összes asszonyai, amit a körbefutó szalag tart össze. A tetőrudakat összefogó szalag, a közösség férfiainak kapcsolata egymással.
Meg kell valljam, hogy a nők erősebbek a férfiaknál. Általában a világot a férfiak szerint becsülik meg. De nem létezik erős férfi erős asszony nélkül. A Teremtőhöz vezető út a férfi, de az anya és a feleség szeretete tartja meg a férfit.
Hallgatom Kendzsét, és csodálom azt a népet, amely így tud gondolni a házára. Van mit tanulnunk. Van mit visszatanulnunk.
Házigazdánk – aki gyógyító és nemezkészítő is – szívesen mesél. Magáról, a családjáról, a népéről. A felületes szemlélő úgy gondolná, nagy szegénységben él, de mindenük megvan, amire szükségük van, s olyan fejedelmi lakomákat készít, hogy a tíz ujjunk megnyaljuk utána.
Elkísér a közeli városba, hogy bejelentkezzünk a rendőrségen. Formalitás, de rossz emlékeket idéz. Kendzse friss hajtásokat szed egy fenyőféléről a rendőrség udvarán, s megeteti velünk a tűleveleket. Azt mondja, ettől erőre kapunk.
Szükségünk is van erre, mert egész napos lovastúra előtt állunk, nyári szálláson élő családokat látogatunk meg. Életre szóló élmény lóháton – igen csekély lovas tapasztalattal – magashegyi ösvényeken poroszkálva eljutni a százéves jurtában élő pásztorcsaládhoz. Érkezésünk örömére hamar szárított trágyát szednek, hogy teát főzzenek, kenyeret süssenek. Legalább hétféle tejtermék kerül a sátor közepén lévő takaróra: főzött és sült vaj, tejföl- és kefir-szerű krémek, szárított sajtgolyók és az elmaradhatatlan – erjesztett kancatejből készült – kumisz.
Az út felénél jólesik a rövid pihenő, a táplálék, de leginkább az a megfogalmazhatatlan nyugalom és erő, melyet az itt élők át tudnak adni. Továbbmenve egyre jobban bízom Dzserge-lovamban, egy-egy hegyi patak medrén átkelve behunyt szemmel engedem, hadd menjen, hadd vigyen, ahová akar. Neki van nagyobb tapasztalata ezen a terepen.
S ahogy az út során többször, most is bebizonyosodik: nem a látvány mond el legtöbbet a világról. Ahogyan Kocskor Ata szent hegyénél sem, melyet hétszer kell körbejárni egy szertartás alkalmával, ám előtte tetőtől talpig lefürödni, hogy kívül hagyjunk minden ránk rakódott mocskot. A séta során ráhangolódunk a gyógyító sziklákra, kövekre, melyekből a zarándokok különböző alakokat, utakat, jeleket raktak ki. Köztük bárányáldozat maradványai. A felszínen muzulmán, keresztény és sámánhit nyomai keverednek egyetlen mély gondolat fölött.
Erről mesél az a kőrengeteg is, melynek ezernyi kövén jelennek meg az égi szarvasok, a hegyi kecskék, és a rájuk vadászó táltos, s mindenhol a Nap jele. Legrégebbi darabjai 40-50 ezer évesek lehetnek, legtöbbjük a szkíták két és félezer éves alkotása, de még ma is születnek itt sziklarajzok. S köztük az ember alakú Bál-bál kövek, melyek ősöket-isteneket ábrázolnak, kezükben áldozati csészével. Majd csodáljuk és fejtegetjük a székely-magyar rovásírás sziklára vésett jeleit – Kirgíziában.
Kizil-tuban Szapar jurtakészítő mester vendégszeretetét élvezzük. A felesége, Gülbár, főztjével és gyönyörű szövött sátorszalagjaival kápráztat el. A ház ura tántoríthatatlan abban a meggyőződésében, hogy a vendégek kedvéért juhot vágjon. Fejünkre fehér kirgiz kalpagot kapunk – tisztességes, valamire való férfiember nem járhat e nélkül errefelé.
S aztán vendégeskedünk Onol Apa családjánál, aki Kirgízia legnagyobb sátrait készíti, majd Asim mesternél, aki viszont a kicsi jurták mestere. Kurmambek, az ezermester mindent elkészít, amit fából érdemes. Legfontosabb talán mégis a bölcső, amelyben ma is ringanak a kirgiz apróságok, sokszor egyéves korukig, szalaggal lekötözve. E rengő mozgás közben cseperednek, s fejlődik az egyensúlyszervük, s lesznek igazán kiegyensúlyozott felnőttekké később. A bölcső ára egy nagy juh.
Zurákán asszony csí nevű növény szárából hímel össze mintás szövetet. Ennek a sátorban van fontos szerepe, többek között a konyhát rejti el. Aszipa barna gyapjúból nemezcsizmát készít, gyúrja, erősíti, végül egy bottal veri. Természetesen a magyar botost idézi elénk. A készítésnél ottani házigazdánk, Sárkán is besegít, olyan szép mozdulatokkal, hogy úgy érezzük, ez a tudás a kirgiz asszonyok sajátja. Áticsa gyapjúból és jakszőrből sodor erős kötelet két tenyere között, melyek a sátor rúdjait fogják majd össze. S a következő házban Tölönbek és Dzsildiz sátorszalagot sző olyan szövőszéken, mely évezredek óta semmit sem változott. A néhány botból álló szerkezet oly egyszerűen működik, mégis varázslatos szépségű kelmék születnek rajta. S ezek a szalagok nemcsak a család sátrát tartják össze. Az az asszony, aki esküvője után egy évvel nem szült gyermeket, megszentelt vízben fürdik és szövött szalagját egy szent fához kötve imádkozik.
A messze földön híres kocskori állatvásárban igazán jó lovakat lehet venni, engem azonban most jobban érdekelnek a hátukon lévő, nemezből készült nyeregtakarók, melyeken ősi hímek sorakoznak. Valamennyi jel értelmet nyer a kirgiz asszonyok segítségével.
Kendzse elénk rakja nagyméretű, varrott mintás nemezét. Ezt kirgizül sirdaknak, a szomszéd kazakok szűrmaknak mondják, készítés módja és mintavilága a régi magyar szűrt idézi elénk. A takarót az édesanyjával készítette közel négy évtizede, a menyegzőjére. Hosszan mesél a rajta látható jelekről, arról, hogy ez előrevetítette az életét. Amikor elkészült, sírt, mert öt hiba, megszakítás van a szélső keretmintában, s édesanyja elmondta, hogy ötször kell újra kezdenie az életét, ötször kell a semmiből újra teremtenie mindent. A közepén viszont benne van, hogy erős asszony lesz, s ezeket a megpróbáltatásokat mind kibírja. Nemrég temette el ötödik férjét. Legkisebb gyermeke alig négy éves. Mint a kirgizek általában, fontosnak tartja a nagy családot, ők huszonöten voltak testvérek. Gyermekeinek elmeséli a családja és népe történetét, s biztos benne, hogy az ő élete három nemzedéken át segíti leszármazottait.
Kendzse gyógyít bennünket – a beszédével, a mozdulataival, a nézésével. Elmondja, melyik fának füstje milyen betegség esetén segít. Körbefüstöli a jurtát, tujaszerű ágakat éget, körbejár, köröz vele, majd a hamuval jeleket rajzol a homlokokra. S jelei a lelkünkben is fölizzanak.
Nagy pakkal jövünk haza: hozzuk az égig érő havas hegyeket, a kerek sátrakat, melybe belefér az egész világ, s az őseiket és utódaikat egyformán tisztelő kirgiz emberek szeretetét.
A világ megértéséhez, lényegének átéléséhez kirgiz házigazdáink mellett nemezkészítő tanítványaink-barátaink és Vidák István mesterünk adott felbecsülhetetlen segítséget.
Forrás: http://arvai-vetro.friweb.hu/index_elemei/Page1153.htm
Boz üj - a szürke ház
avagy ami a jurtáról kiderült
A jurta a közép-ázsiai kultúra világszerte ismert alkotása. Belső harmóniáját, statikailag logikus szerkezetének szimbolikáját azonban kevesen ismerik. Kirgizisztánban tett látogatásunkkor nemcsak a boz üjben - ahogy ők hívják - töltött éjszaka nyugalmát élhettük át, hanem a kirgiz emberek szemléletmódjáról is képet kaphattunk.
A tárgyi kultúra elemei közül a jurta mindenképpen kiemelkedő. Valószínűleg közép-ázsiai kultúra számos alkotása terjedt el az egész világon, de többnyire úgy, hogy eredete homályba veszett. A jurta azonban nemcsak hogy világszerte ismert, hanem eredete is közismert maradt. Legalábbis senki sem gondolja mondjuk amerikai találmánynak. A jurta szó is egyetemes, apróbb szóalak változásoktól eltekintve a világ minden nyelvén ismert. Más kérdés, hogy éppen a közép-ázsiai népek eredetileg nem ezzel a szóval illették, s ha ismerik is a szót, ma sem ezt a nevet használják. A "jurt" szó ugyanis török eredetű, s házhelyet vagy éppen azt a nyomot jelentette, ami a szétszedett jurta után maradt. Kirgiz neve "boz üj" viszont szürkéssárga vagy homoksárga házat jelent, utalva az építményt kívülről borító nemez színére. A kirgiz jurta, azaz a boz üj kívülről ugyanis általában nincs díszítve, színes nemez díszítést csak egy múzeumban fölállított példányon láttunk. Az ajtó külső felén is csupán egyszerű faragott minta van, csak a belső oldalon láttunk festést. A kazah elnevezés (киіз үй ) nemezházat jelent, a jurta türkmén neve pedig "fehér ház" vagy "fekete ház" a használt nemez színétől (vagyis a kivitelezés módosságától) függően. Mongol neve, a "ger" egyszerűen "otthon"-t jelent (a kazah, mongol, türkmén neveket a Wikipédia angol szócikke alapján közöljük). A továbbiakban kirgiz nevét fogjuk használni.
A boz üj szerves építmény. Nemcsak azért, mert kivétel nélkül minden alkatrésze természetes és a természetben elbomló anyagból készül, hanem azért mert jóformán minden alkatrésze jelentéssel bír, és ezek a jelentések szervesen kötődnek a családi élethez. A boz üj váza fából (leginkább fűzfa), borítása nemezből, kötelei gyapjúból, lószőrből lehetnek. A boz üj meghatározó része az építmény oldalát képező kerege. Rendesen pirosra festett, rácsot alkotó rudakból áll, amely harmonikaszerűen nyitható-csukható. A rudakat nyersbőrből készült "bőrszeg" rögzíti egymáshoz, szétnyitott állapotban a rácsközök rombusz alakúak. A kerege rudazatához felül a tető tartó rudak csatlakoznak. Ezek egyik végükön ívben meg vannak hajlítva. Ez úgy készül, hogy a hajlítandó részt egy kissé elvékonyítják, majd az egész rudat gőzölik, és felpuhult állapotban alkalmasan elhelyezett cölöpök közé feszítik. Ezek a rudak fölül a tündükbe csatlakoznak. Ez eredetileg egyetlen, ma leginkább két darabból hajlított kerek fa, amelyet rendesen két, egymásra merőleges kettős rúd ível át. Ez alkotja a boz üj tetejét, amelyen át jut fény a sátorba, s eredetileg ezen át távozott a füst, a boz üj közepén elhelyezett tűzhelyből. Ma gyakran helyeznek kályhát az oldalfal közelébe, és a füstcsövet egy külön tetőnyíláson dugják ki. Eső esetén természetesen a tündükre is borítás kerül. A tündük szó a magyar tündér, tündököl szavakkal rokonítható.
Így készül a tündük: a félbe hasított fűzfát gőzölés után abroncsra feszítve hajlítják kerekre.
A keregét kívülről egy nádhoz illetve gyékényhez hasonló, de annál vékonyabb szálú, csí nevű növényből készült szövet veszi körül, ami – állítólag – megakadályozza, hogy a kígyók bemásszanak a sátorba. Ez alkotja tehát a boz üj vázát, s erre kerül a nemez borítás. Az eredetileg három rétegű nemez – amelynek középső rétege valamilyen zsiradékkal be van itatva – nem ázott be. Ma bizony gyakran látunk ehelyett nylon fóliát a nemez alatt. A keregét borító nemezdarabok kerülnek föl először, ezeket erős kötelekkel a tetőrudakhoz rögzítik. Utána az ajtó borítása, majd a tetőt borító nemezlapok következnek. Ezeket kívülről kötelek fogják le, hogy a szél ne tudja megbontani az építményt. A tündüköt általában két erős szövött szalag szorítja le, ezeket viharszalagnak nevezik. Vagy a keregéhez van kötve, vagy nehéz köveket kötnek rá.
A hordókból hegesztett gőzölő - A meggőzölt rudazatot egyszerű rudakból készült sablonba szorítva hajlítják.
A boz üj a családok otthona, szervesen összetartozó részei természetes módon a családban élő embereket, a családik köteléket szimbolizálják. Legalábbis erről tanúskodik az a jelképes értelmezés, amit egyik házigazdánk, egy sok gyermekes, negyedik férje után is özvegyen maradt asszonytól Kendjekan Toktoszunovától származik. (Érdekes, hogy a környék legjobb jurtakészítő mestere semmit nem öntött szavakba. Ha bármiről kérdeztük, miért van így vagy mi a jelentősége, csak annyit mondott, hogy így szép.) Nos a kerege rombuszai, páronként földet érő rúdjai a két lábbal földön álló asszonyt jelenti. A férfiak nem a földön állnak, hanem az asszonyok vállán, ők a tető tartórúdjai. Ők kerülnek kapcsolatba a tündükkel, az éggel, az Istennel. A kerege rúdjait és a tetőtartó rudakat erős, feszes kötéllel kötik egymáshoz, ez a férfi és a nő szoros kapcsolata, aminek nem szabad meglazulnia. Ehhez tudni kell, hogy ezen a vidéken a magányos ember, elhagyott asszony meg nem élhet, mert minden munka közösségben, éspedig családi közösségben történik, egyedül nem is végezhető. De a jelképek mennek tovább: a bőrszeg a köldököt, köldökzsinórt, vagyis a leszármazási köteléket jelenti. A nemez takaró az embert a külvilágtól elválasztó bőrt, a tartó kötelek, szíjak pedig az inakat szimbolizálják. Ez a szimbolikus értelmezés azt hiszem jól mutatja a kirgiz emberek világlátását. A boz üj szerkezetét teljes mértékben praktikus szempontok határozzák meg, a szállíthatóság, a gyors össze és szétszerelhetőség, és a szerkezeti statikai szilárdsága. A bőrszegeket aligha azért találták ki, mert a köldökzsinórt akarták szimbolizálni vele. De ha már a praktikus okok miatt ott van, akkor mindennek jelentést kell tulajdonítani, éspedig úgy, hogy minden jelentés szerves, az élethez a valósághoz és a többi dolog jelentéséhez szorosan köthető legyen. Így válik teljessé körülöttük a világ, s teremtik meg a dolgok tökéletes összhangját, ami minden művészet és minden kultúra célja.
Egy boz üj fölállítása – természetesen ez is közösségi munka, három-négy ember kell hozzá – közel egy órát vesz igénybe. Az elkészítése még inkább családi összefogást igényel, hiszen nemezelni, szőni, fonni s fát faragni kell hozzá. Akár két hónap is beletelhet, amíg elkészül egy míves darab.
Mondják – nehéz is kétségbe vonni – hogy a honfoglalásig a vándorló magyarok is ilyesféle szerkezetekben laktak. A Kárpát-medencebeli letelepedés után azonban csakhamar eltűnnek a nemezházak. Vélhetőleg eredeti neve sem maradt fönn, ezért használjuk a török jurt szóból (talán orosz közvetítéssel) származó jurta nevet. Az eltűnésnek csak egyik oka, hogy az állandó mozgás megszűnvén a jurta elveszíti fő előnyét, a könnyű mozgathatóságot. Hiszen a jurta harmonikus alkotás, s ha nem is kell mozgatni, még jó lehet lakni benne. A másik ok, hogy az itteni éghajlathoz nemigen alkalmas.
Ahonnan a találmány származik, ott kevés a csapadék és sok a szél. Nincsenek hosszan tartó áztató esők. A mostanában újra éledező jurta divat kapcsán sajnos kiderül, hogy nálunk a nemez – ha nem is ázik be rögtön, hamar bepenészedik. Ezért aztán több helyen látni nemez helyett vastag vászonból, ponyvából, netán műszálas anyagból készült jurtákat. Ezek viszont sajnos éppen azt az összhangot nem adják vissza, amitől érdekes lenne az egész. Sokszor gondoltam arra, hogy meg kellene próbálni az eredeti forma megtartásával nádborítással építeni jurtát. Ez a mi éghajlatunknak biztosan megfelelne, hiszen a nádfödeles házak, kunyhók mindenfelé használatban voltak és vannak is. Igaz, a nád nehezen illeszkedik össze a kúpos tetőformával, s még a tündük kialakítása is kérdés marad. De egy próbát megérne a dolog. S most anyagot gyűjtve ehhez az íráshoz, találtam is egy Türkmenisztánból származó képet, ahol – ha a tetőt nem is – a "fekete ház" oldalát nádszövet (vagy valami hasonló) borítja kívülről. Itt tehát a kirgiz gyakorlattal ellentétben a nád kerül kívülre, s a belülre kerül a nemez.
Egy átlagos sátorhoz hozzávetőleg 120 - 150 méter szalag tartozik, amit színes gyapjúfonálból szőnek. Maga a fonál is kézi munka, a gyapjuszájat egyszerű kézi orsóra tekerik föl, amit a lábukhoz dörgölve kézzel pörgetnek meg. Itt még szerencsére nem divat a tömegtermelés. Mire egy-egy boz üj elkészül, minden kis darabja vagy három-négy ember kezén megy keresztül.
Forrás: http://magyar-lovaskultura.hu/kirgiz/jurta.htm
2009-03-07 18:48:39 Hethetvenhet
Kirgiz-magyar rokonság
Igen, a kirgizek rokonaiknak tartanak minket (és a rokonság ebben a társadalomban is fontos szervezőerő). Sokan tudják, hogy Budapest a főváros. Volt, aki elpanaszolta, hogy a szovjet időkben érkeztek felőlünk hírek, de ma már semmi.
Ismertebb honfitársaink közül néhányan rendelkeznek kirgiz kötődéssel (ezt nagyrészt mindenkinek a saját szorgalmára bízom, ... pl Mészáros Márta).
Bishkekben, a Néprajzi Múzeumban meglepő tárgyi hasonlóságokkal találjuk szembe magunkat, lehetne akár itthon is, az ősmagyarok életét bemutató tárlat. Mindenképpen javaslom megnézni, ha valakit érdekel az ilyesmi!
Rengeteg hasonló szavunk van. A gyümölcs-gyimis, a kecske-ecske, teve-töö, kicsi-kicsi - a török népekkel való közös múltunk emlékei. A Balaton szó hallatán igen nagyot néztek, mert náluk a ton bala ha jól emlékszem kis fiút jelent.
Nagyon érdekes, sőt furcsán borzongató érzés volt, amikor novemberben több száz kilométert autózva az országban olyan tájakon mentük keresztül, amilyennek az ősmagyarok hazáját képzelem. Rengeteg beépítetlen, tágas tér, legelőként funkcionáló, gyakorlatilag "senkiföldjének" tűnő mezők. Az utak mentén még ma is legelésző nyájakat, lovakat láthatunk, fiatal fiúk vagy felnőtt férfiak lovon ülve hajtják őket, és van, aki nyereg nélkül üli meg a lovat, kantárként egy darab kötél szolgál. Van, aki csacsiháton közlekedik, akár két gyerek is elnyargal rajtuk. Az állatok, főleg a lovak és a tehenek egyáltalán nem hasonlítanak az itthon megszokottra: hiányzik a kitenyésztettség, sokkal természetesebb formájúak.
Még mindig vannak, akik az ősi legeltető életmódot folytatják, jurtában élnek. Persze jurtát sokfelé láthatunk, egyfajta bódé-szerepet tölt be, így például láttam, hogy út menti árusok is abba húzódnak vissza vagy akár ott is alszanak. A jurta (teteje) a kirgiz zászlóban is látható.
Nagyon érdekes, hogy Kirgizisztánban működik a vályogvetés, egyszerűsített formájában az agyagtégla vetése.
Kirgizisztánban sajnos nincs magyar követség (egyik legközelebbi Kazahsztánban található), és ott élő magyarokról is keveset tudunk, a két ország gazdasági kapcsolatai es meglehetősen korlátozottak.
Kép: Ismerős formák és motívumok...
Tovább »
Címkék: emberek, jurta, kirgizisztán, ősmagyar
Forrás: http://kirgizisztan.blogter.hu/
Kirgiz jurta
A kirgiz a Tien San hegység nyugati részén, a Balkas-tó déli oldalán élő nép. Nem csak Kirgizisztán, de Kína és Mongólia területén is élnek nomád kirgizek.
A kirgizek kibitkái az egyik legszebben kidolgozott jurták. Jellemző, hogy a nemez borítást is mintákkal díszitik.
A tetőkarikát nem tartják oszlopok, a szarufák hajlítottak és meredek szögben csatlakoznak a karikához.
Forrás: http://www.jurtatabor.marcali.net/jurtatipusok.htm
Szegedi Tudományegyetem
Bölcsésztudományi kar
Nomád szállások és települések
Név: Tóth Mónika
EHA kód: TOMRAEB.SZE
Szakok: Történelem-ügyvitel
2011
A dolgozatom összefoglaló képet ad magáról a nomadizmusról, és a történelem néhány fontos nomád népének szálláshelyeiről, erődítéseiről, valamint bemutatom benne azok jellegzetességeit és felépítését.
Általánosan a nomádokról és birodalmaikról:
Ha a nomadizmusról beszélünk, egy sokarcú jelenségről van szó. Egyik bölcsője az ókori Mezopotámia. Maga a letelepültség fogalma, és a nomadizálás igen közel állnak egymáshoz. Nem lehet találkozni éles etnikai határokkal, és nagyjából közös a magasabb politikai szervezet is. A nomád túlnépesedés „fölöslegét” magába foglalja a város, valamint ez fordítva is igaz, a városból kikerülőket elnyeli a puszta. Nem véletlen, hogy az ókori keleti nyelveknek nincs szavuk a nomádra és a nomadizmusra, ugyanis vagy sátorlakóknak hívták őket, vagy pedig a törzsi nevüket adták meg.
A magyarság kb. Kr. e. első évezred közepén tértek át a nomád életformára a ligetes steppén, előtte ugyanis természeti gazdálkodást folytattak, amelynek fő mozzanatai az állattartás, és a földművelés. A kettő közti arány felbomlásának oka az éghajlatváltozás, ezért értető, hogy őseink a steppei környezet miatt kényszerültek a nomadizmusra való áttérésre. Ez azonban különbözött a mezopotámiai nomadizmustól. Alapvetően a magyarok esetében nagyállattartó, lovas nomadizmusról beszélünk. A lovas nomádok legfontosabb jellemzői a következőek: mindenekelőtt a lótartás. „Lovas és ló páratlan ilyen harmóniájával még sosem találkozott az antik világ” és „kentaurok nincsenek jobban összenőve lovaikkal, mint ők” (László Gyula, A magyar állam születése, 1995, 76.) Ez nem csak a hunokról volt elmondható, valamennyi steppei népet jellemezte, így pl. a kazárokat is. A sátor számít a lovas nomád életforma második legfontosabb kellékének a ló mellett. Ebből adódóan „sátorlakó” népeknek nevezték őket. A lovakat legeltetni kell, a sátor praktikussága miatt könnyen meg lehetett ezt oldani, ugyanis a legeltetés szétszórtan történt. Ennél fogva ezek a bizonyos sátrak - vagy lehet itt már sátorcsoportokról is beszélni - szintén szétszórtan helyezkedtek el. Ez a fajta életmód azonban nem volt alkalmasak állandó lakhely, vagy akár nagy népességet magukba foglaló települések (városok) kialakítására. A kazárok esetén pl. négy város szerepel legtöbbször a forrásokban: Balandzsar, Szamandar, Etil és Sarkel. A városok legnagyobb része jurtákból[1][1] (lásd: 1. ábra) állt.
A nomádok életformájának fontos velejárója a rablóháborúk. Ez persze csak akkor lehetséges, ha nem egyénileg, hanem közösségekben élnek. Társadalmuk vérségi alapon épült fel, aminek alapegysége a nemzettség, ami több nagycsaládok foglalt magába. A nemzettség szó egyenlő az „együtt-nomadizálók közösségével”. Ez azt is jelentette, hogy ezekben a közösségekben nem csak vérrokonok voltak, hiszen beletartoztak a más nemzettségekből való feleségek, vagy a felnőtt fiúk feleségei is. A népesebb nemzetségek eredményesebbek voltak (de kevésbé irányíthatóak). Ők törzset alkottak. A szállás- és legelőhelyek elfoglalása, és persze annak megvédése törzsenként történt. Ők törzsszövetségbe tömörültek, ami rendelkezett egy vezértörzzsel, de nem volt kiélezett köztük az alá-fölérendeltség. Ha egy erősebb törzs olyan erőre és hatalomra tett szert, hogy le tudott igázni egy szövetségén kívüli másik törzset/törzseket, akkor nomád birodalom jött létre. Ez oly módon alakult ki, hogy a terjeszkedő képződmény először közvetlenül nomád szomszédjait, majd pedig az új törzsszövetség élére vezértörzs, vagy vezérnemzettség került (Kristó Gyula, A magyar állam születése, 1995, 78). A birodalmak határait azonban nem szabták át új egységekre. Ezek fenntartása csak folyamatos háborúskodással sikerülhetett, ezzel biztosítani, valamint növelni is tudta hatalmát. Ezek után az utódok hatalmas erőfeszítések közepette próbálták továbbvinni a már szinte irányíthatatlanul naggyá duzzadt birodalmat, amelyek különböző etnikumokat tartalmazott, valamint különféle foglalkozású népelemeket (földművesek, kézművesek, vadászok, állattartók). Ezen birodalmak egyre nagyobbá válásának gyakorlata azonban gyakran jelentette annak végét is, ugyanis gyakran megesett, hogy alávetett törzsek oly módon megerősödtek, hogy igyekeztek a birodalom élére felhúzni magukat, a hanyatló erősségű, meggyengült vezértörzs helyére. Ilyen formában azonban a leghosszabb életű nomád birodalmak sem tartottak tovább 2-3 évszázadnál. Jól példázza ezt a szkíta nép, akik laza törzsszövetséget alkottak, Kr. e. a 3. század végén alapították birodalmukat, és a szienpik döntötték meg azt Kr. e. 1. század közepén.
Ez a téma mai napig foglalkoztatja a kutatókat, ugyanis sok a megválaszolatlan kérdés. Leginkább muszlim forrásokra támaszkodhatunk, ám ezek többségének hitelessége kétségbe vonható.
A kazár főváros létrejötte azzal hozható összefüggésbe, hogy a Kaukázustól áthelyezték székhelyüket a Volga-torkolat mellé (8. sz. első fele). Tehát a kazárok legkorábbi központjai a Kaukázus vidékére tehetőek. A Volga melletti fővárosról azonban nem rendelkezünk elegendő és biztos adattal. A találgatások szerint ennek oka az arab fenyegetettség lehet, valamint eredetileg a nomádok téli szállásának tartják, és csak később vált állandó lakhelyükké. Mint már korábban említettem, a rendelkezésünkre álló források szerinti legfontosabb kazár városok, feltehetőleg Balandzsar, Szamandar, Etil és Sarkel lehettek. Kérdéses azonban hogy melyik lehetett az első fővárosuk. Etil-ről már csak a 9.-10. századból kapunk biztos adatokat. A szóban forgó várost Kavád szászánida építtette. Egy arab történetíró „Aranymezők” című művében azt írja, hogy egykor Szamandar volt a kazárok fővárosa, majd ennek szerepét később Etil vette át. Egy ugyancsak általa írt könyvben azonban azt írja, hogy a kazároknak, mielőtt Etil-be tették át székhelyüket, Balandzsar volt a központjuk. (Bende L. – Lőrinczy G. – Szalontai Cs., Hadak útján, Szeged, 2000, 341-351, 341-342 ). Az a kérdés is nyitott még, hogy Szamandar, vagy Balandzsar volt hamarabb főváros. Az sem derül ki, hogy mikor kerül pontosan a Volga mellé a központ, de következtetni lehet, mivel Balandzsar 722-ben arab kézre kerül, ezt tekintik a lehetséges alsó határnak. Mint már említettem, a muszlim történetírók adatainak hitelesség kétségbe vonható. Mégis mit tartottak városnak? Leginkább az olyan településeket, amik fallal voltak körülvéve, rendelkeztek piacokkal, nagyecsettel[2][2] esetleg uralkodói palotával. Az egyik legjelentősebb kazár kagán Kurvat volt. Györffy György szerint a kelet-európai steppén háromféle településformát lehet megkülönböztetni: sátortábor, többé-kevésbé rögzült helyű fejedelmi szállás (ordu), valamint a teljesen letelepedett város (baliq). Ha kedvező körülmények vannak jelen, pl. egy ordu esetében, akkor ezek jelentős várossá képesek kiteljesedni. Etil is egy ilyen város lehetett, de ennek folyamata számunkra ismeretlen (Bende L. – Lőrinczy G. – Szalontai Cs., Hadak útján, Szeged, 2000, 341-351, 346). A kagán csak a telet töltötte a városban, nyáron máshol tartózkodott. Az írott források alapján azonban lehetséges variáció még a Krími-félsziget, mint a kazár kagán rezidenciája. Azonban az is elképzelhető, hogy egy időben több kagáni székhely volt.
A 9. századtól ez a vidék vált a Kazár Birodalom centrumává.
Szinte már természetszerű, hogy ha nomádokról és azok szálláshelyeikről van szó, az ember rögtön a jurtára gondol. A sátor szavunk török eredetű, azonban az nem világos, hogy milyen építményt jelölt. A nomád sátornak két alaptípusa van. Az egyik a sátortetős, amelyet a szakirodalomban „fekete sátor”-nak is neveznek. A másik fajtája kupola alakú tetővel rendelkezik, ezt jurta sátorként különböztetik meg. A fekete sátor elterjedési területe kb. Marokkótól Afganisztánig és Belső-Ázsiáig tartott, míg a jurta sátor inkább a mongol és török népeknél volt ismert. A 8.-10. században ez a két sátorfajta egymás mellett élt. Mindkettő alkalmas volt a nomadizálásra, hamar le lehetett bontani, valamint felállítani. Méretei igen eltérőek, a kisebbek a kiscsaládokat szolgálta, míg a nagyobbak fejedelmi célokra volt fenntartva, ugyanakkor nagyobb gyűlések színhelyéül használták.
„Egyes nomád népek a világot, illetve pontosabban a ráboruló eget hatalmas jurtaként képzelték el.” (Erdélyi István – Sugár Lajos, Ázsiai lovas nomádok, 29). A jurta szerkezetének legfontosabb egysége a faváz, melynek tetején merev, kocsikerékre emlékeztető fakarikát találunk, neve: tón. Ebbe illeszkedik 80 db körüli tetőrúd, amelynek másik vége az oldalrácsra támaszkodik. Az oldalrács (más néven: han) összetolható. A gólyaorr elnevezésű technikai megoldásnál a faléceket bőrszeggel tartják össze. Lehet belőlük öt, vagy annál több, a jurta területétől függően. A tetőkarika fényt beeresztő ablakként, és füstöt kibocsátó kéménylyukként funkcionált. Utóbbit és a rudak súlyát gyakran két oszlop is tartja középen, a legstabilabb állapot eléréséhez, ezt általában hosszabb tartózkodás esetén állították fel. Ezek kölcsönzik a jurtának sajátok kupola alakját. Középen helyezkedik el a tűzhely, amely pusztán a főzőüst elhelyezkedését szolgáló három lábat jelentette. (Róna-Tas András: Nomád sátor, árok és kerítés, In: Honfoglalás és néprajz, Kovács – Paládi-Kovács: A honfoglalásról sok szemmel, Budapest, 1997, 173-179)
A török-mongol jurtáknak több altípusával is találkozunk. A török jurta (lásd: 2. ábra) sátort a sátortető rúdjainak alul görbülő alakja különbözteti meg a mongol sátortető rúdjainak egyenes formájától. Általában délre néző ajtónyílással találkozunk a mongoloknál, a törököknél pedig keletre volt tájolva, ami előtt magas küszöb található. A tetőt és az oldalakat vastag nemez fedi, télen 2 réteg is, ugyanis ha pl. odakinn -50 fok hideg van, akkor a jurtában alig megy feljebb +7 foknál a hőmérséklet. Erre a nemezfelületre durva, fehér anyag került. A tetőkarika által határolt füstnyílást szabályozni lehet, az időjárás változások miatt. Leginkább földre terített bőrökön aludtak. A jurta belső tere 2 részre van osztva, szigorú rendet követve. Beosztását belülről, az ajtó felé fordulva kell nézni. A baloldal a családé és a nőké, míg a jobb oldal a férfiak és idegenek oldala. A vendéget az északnyugati részre ültetik le. Az ajtóhoz közelebb az alacsonyabb rangúak, leghátul a legidősebbek, a legtiszteltebbek foglaltak helyet.
A kazah, vagy más néven kirgiz jurta (lásd: 3. ábra) könnyebb, rugalmasabb vázú építmény. Belsejében nem találhatóak oszlopok. A díszítése is más, aminek korábban jelentősége is volt. Sok helyen gyékénnyel és sással is lefedték az oldalát. Az erős szélviharok miatt belülről lecövekelik a tetőkarikát. Az ajtót általában még szőnyeg is burkolja kívülről. Ez a fajta építmény könnyedén szétszedhető, teve- és lóháton szállítható, az új szálláshelyen pedig hamar felállítható (Erdélyi István – Sugár Lajos, Ázsiai lovas nomádok, 29).
Az ázsiai steppéken emelkedő hatalmas sáncok és rommezők arra utalhatnak (főleg a mai Mongólia területén), hogy a nomádoknak mégis lehettek megerősített szállásaik, vagy városaik. A délorosz steppén pl. Kamenszkoje gorodiscsénél egy 12 négyzetkilométeres szkíta kori sáncrendszerre bukkantak a régészek. Az Altaj-hegység déli peremvidékén, az erdő és steppe határán is ástak ki szkíta kori erődrendszereket. Az említett sáncok olyannyira hatalmas területet foglaltak el, hogy veszély esetén akár az állataikkal együtt védelmet talált egy egész törzs népessége, de ez lakóhelyül nem szolgált.
Az ázsiai hunok idejéből szintén tártak fel egy nagyobb többszörös sáncgyűrűvel körülvett települést, de ezen kívül találtak még erődítésnyomokat a Góbi-sivatagban, Kína határainál is (Kőhalmi Katalin: Nomád szállások és erődítések; In: Honfoglalás és néprajz; Kovács – Paládi-Kovács, Honfoglalásról sok szemmel 4. Budapest 1997, 167-172, 168). A hunoktól használt és épített erődről a kínai forrásokból tudunk értesülni. Ez, a közép-nyugat-ázsiai erődített városok közelében volt. Keletkezése időszámításunk elé nyúlik vissza. Ilyenek voltak pl.: Afrasiab (mai Szamarkand), Varahsa, Termez, Kvárezm, Bokhara, Margiána (mai Merv), Pendzsikent stb. Rendszerink ezek a kerített városok egy fellegvárból, benne templomokkal, és palotával, valamint több kerületre felosztott polgárvárosokból állt.
Miután a hunok birodalma összeomlott, a következő nagy nomád birodalom kiépítői a türkök voltak. Hatalmi harcaik során szembekerültek a tojogonokkal, akik kezdetben voltak nomádok, majd letelepedtek a Kukunor-vidéken, és erődöket emeltek a türkök ellen. Azonban ők bevették a várakat. Ebből látszik világosan, hogy a tojogon nomádok megtanulták a várépítést, a türkök viszont elsajátították a vár bevételt. A türk kagánok a steppe közepén, az Orhon[3][3] folyó völgyében rendezkedtek be ordujukba. A kagán pompázatok jurta-palotáját folyamatosan őrizték, ebből alakult ki később, hogy már védelmi rendszerrel is ellátták azt. Ez kezdetben kerítés, boronafalak, sánc vagy árok[4][4] amik, több sorban vagy gyűrűkben helyezkedtek el. Ehhez hasonló sáncrendszereket a nyugati steppevidéken, Dél-Oroszországban, Moldáviában, valamint a Kárpát-medencében is találtak. Ezeket már a szarmatáktól és a későbbi avaroktól is származtatják. A kagán jurta-palotája és a katunok (kánfeleségek) palotái felépítik az ősök csarnokát, majd pedig a különböző vallások szentélyeit.
A kitajok voltak a steppei nomádok között a „legszenvedélyesebb” várépítők. Ez a nomád csoport mongol nyelvet beszélt. Kezdetben beletartoztak a Pohai államba, aminek lakossága vegyes etnikumú, többsége nem állattartással foglalkozott, hanem halászattal, vagy kert- és földműveléssel. A vezető réteget koreaiak alkották, az általuk vezetett országnak öt fővárosa volt. Ez a rendszer annyira megtetszett a kitajoknak, hogy, ők is átvették az öt főváros rendszerét. Ezek azonban nem feleltek meg a város európai fogalmával, inkább bővített, fallal körülvett fejedelmi szállásoknak nevezhetőek. Boro hoton néven fővárost alapítottak, amit 20 kínai láb magas fallal vettek körül. Ez a biztonságukat is szolgálta, de ugyanakkor menekülés alkalmával hátráltatta is őket. A falakon belül helyezkedtek el a kagán és családtagjainak palotái. A nomádoknál az volt a szokás, hogy minden feleség külön szállással és gazdasággal rendelkezett. Felépült a paloták mellett az ősök csarnoka és a különböző hitfelekezetek templomai is a belső várban. A külső városban éltek a kézművesek. A kitajoknak azonban a határokon is, az Orhon folyótól a Szunggaeri és a Jalu folyóig ötven felett volt a számuk (Kőhalmi Katalin: Nomád szállások és erődítések; In: Honfoglalás és néprajz; Kovács – Paládi-Kovács, Honfoglalásról sok szemmel 4. Budapest 1997, 167-172, 170).
A legutolsó birodalomalkotó nomád nép, a mandzsu is rendelkezett erődítményekkel. Folyó menti kicsi boronaerődjeik voltak, amelyek a törzsek közti torzsalkodások alkalmával szolgáltak menedékül. Általában a mellékfolyók torkolatainál nagyobb erődítéseket építettek azért, mert ezek stratégiailag fontosabb helyek voltak. Ezeket róluk nevezték el, ugyanis Czeglédi Károly megállapította, hogy a szállások neve megegyezik az azt birtokló nemzetség, vagy törzs nevével a nomádoknál (Kőhalmi Katalin: Nomád szállások és erődítések; In: Honfoglalás és néprajz; Kovács – Paládi-Kovács, Honfoglalásról sok szemmel 4. Budapest 1997, 167-172, 171).
Összefoglalásként megállapítható, hogy a nomád népek a szkítáktól a mandzsukig építettek megerősített szállásokat, és erődöket, amelyek védelmet nyújtottak a törzsek közti rivalizálások kiélezett helyzeteiben. E szállások szerkezeti egységében törzstől függően kisebb eltérések figyelhetőek meg, de a nomád nemzetségek célja szinte ugyanaz volt az idők folyamán: kiterjeszteni területeiket, túlélni az időjárási viszontagságokat, ezek mellett pedig a legfontosabb, hogy fenntartsák törzsszövetségüket, és hogy ne őrlődjenek fel az idő múlásával.