Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

április 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Dráma 40/10.rész – A jövő színháza

2012.08.23. 13:42 12nyil

 

 

A Magyar Színház a jövő színháza?

Ha május elseje, akkor majális. Ha Vidámpark, akkor hullámvasút. De mit keresett a Vidámparkban május elsején a Magyar Színház? Őze Áronnal, a színház igazgatójával beszélgettünk.

2010. május 2. vasárnap 18:03 - Győry S. József

 

Őze Áron, a Magyar Színház igazgatója a színház május 1-i, Fővárosi Vidámparkban megtartott rendezvényén beszámolt a Magyar Színház (egykori Nemzeti Színház) és a jelenlegi Nemzeti Színház megállapodásáról.

A megállapodás szerint a két színház társulatának tagjai a későbbiekben közös produkciókban működhetnek közre. Ezt megelőzően a két színház közös bérletsorozata kerül meghirdetésre.



                              A Nemzeti Színház részéről Shakespeare Lear Királya, valamint Fejes Endrétől a „Jó estét nyár, jó estét szerelem”, a Magyar Színháztól pedig Molnár Ferenc „Liliom” című darabja, valamint a Kaméliás hölgy, Alexandre Dumas műve lesz a közös bérlet műsorán. 

Őze Áron a sajtótájékoztatón elmondta, a két színház együttműködése – különös tekintettel a múltbéli nézeteltérésekre - tanulságos lehet a társadalom egyéb területein is.


Őze Áronnal a helyszínen beszélgettünk.

Az emberek mintha elfordultak volna a színháztól. Rosszul látom?

Sajnos valóban így van, nem látod rosszul a helyzetet, ám nem csak az emberek, hanem a szakma is elfordult a színháztól: ha elfordultak tőlünk, nekünk kell odafordulni hozzájuk. A mai rendezvény is erről szól, ahol meghirdettük az új évadunkat. Hét gyönyörű színésznő tart divatbemutatót, ebben a pillanatban az együttesünk ad koncertet, korábban pedig egy Liliom jelenetet adtunk elő a körhintán.

Pont ezt a jelenlétet tartjuk nagyon fontosnak, amitől mindenképpen egy mentális változást várunk a színház életében mind belső, mind külső berkekben. Két-két előadás erejéig közös előadásra készülünk fővárosi színházakkal, így a Radnóti, valamint a Nemzeti Színházzal. Alföldi Róberttel pedig már meg is állapodtunk egy közös bérletről.

Olyan változtatásokat is eszközöltünk, ami mindenképpen kuriózumnak számít a hazai színjátszás életében: gyerekekre fogunk vigyázni a Sinkovits Imre Színpadon amíg a felnőttek a színházban nézik az előadást. Mindenképpen meg kell mozdulni, jelen kell lenni, vissza kell tolni ezt a színházat a térképre.

A Magyar Színház életében történt egy igazgatóváltás, nem is olyan régen.

Én magam tizenkilenc évet töltöttem el a mostani Pesti Magyar Színháznál, tehát igazán újat nekem erről a színházról már senki sem tud mondani. Iglódi István, volt igazgatónk és mesterem, aki már sajnos nem lehet köztünk, két esztendővel ezelőtt vetette fel az ötletét: mi lenne, ha én vinném tovább a színháznak a vezetését? Én akkor álmomban sem gondoltam volna erre, hiszen színészként és rendezőként is voltak munkáim, volt mit csinálnom.

Ő azt kérte tőlem, hogy folytassuk ezt a munkát úgy, hogy beszélgessünk. Én kérdeztem, Ő pedig válaszolt nekem. Végül eljött az idő, kiírták a pályázatot, amire elküldtünk egy nagyon komoly, száz oldalas anyagot - amelyből negyven oldal nagyon kemény önkritikáról szól. Leírtuk, hogy mi a baj a színházzal, min kell azonnal és sürgősen változtatni. Azért beszélek most többes számban, mert azonnal munkatársakat választottam magam mellé. (Guelmino Sándor művészeti, és Sipos Imre marketing-menedzser igazgatót.)

Ez a pályázat nagyon szép sikereket hozott mind szakmai, mind politikai értelemben is, így elkezdhettük megvalósítani az elgondolásunkat. Már túl vagyunk egy társulati átalakításon, elkezdtük építeni a marketinget illetve a kommunikációt, jelen pillanatban egy nem csak anyagi és gazdasági, hanem mentális átrendeződés alatt állunk.

Meg kell mutatnunk, hogy a Pesti Magyar Színháznak létjogosultsága van a fővárosban, és egész Magyarországon is. Ez nem könnyű feladat, én január elsejétől öt évre kaptam meg a színház vezetésének a jogát. Munkatársaimmal úgy kalkuláltunk, hogyha minden a tervek szerint halad, akkor a harmadik évadra konkrét, kézzel fogható eredményeket tudunk produkálni.

Milyen légkör uralkodik a színházban ezután, vagy inkább ez alatt a nagyon komoly átalakítás miatt?

A társulat nagyon egybe van kovácsolva, és régen is egy nagyon jó közösséget alkottunk. Egész nyáron dolgozni fogunk azért, hogy augusztus elsejétől úgy kezdjük az új, a „Végzet asszonya” elnevezésű évadunkat, hogy már háromnegyedében a mentális konstrukció is változást tudhat maga mögött. Ez tényleg nem könnyű! A fejekben megváltoztatni a gondolkodást, az intézményünkkel kapcsolatos begyöpösödést.

Azokban az emberekben hiszünk, akik szakmailag is egy nagyon komoly értéket jelentenek. Itt egy harminc éves levegőről beszélünk, amelyen változtatni nagyon hosszú folyamat: nem adhatjuk fel, s én magam sem fogom feladni.

 

Forrás: http://www.hirextra.hu/2010/05/02/a-magyar-szinhaz-a-jovo-szinhaza/

 

 

 

 

 

Tel Aviv és a „jövő színháza”

 

Halasi Imre Varnavas Kyriazis-szal a nicosiai THOC színház igazgatójával beszélget az ETC Tel Aviv-i konferencián – a Young Europe 2 projektben a THOC színházzal közösen pályázik a Miskolci Nemzeti Színház a projektreAz Európai Színházak Szövetsége (ETC) – melynek 2010 június 1-től a Miskolci Nemzeti Színház is teljes jogú (egyedüli magyar) tagja – októberben 28-tól 31-ig Tel Avivban, a Cameri Színházban tartotta soros konferenciáját, „Többnyelvűség a jövő színházában” címmel. A fő téma a nyelvi határátlépések lehetősége volt, különös tekintettel a feliratos előadások nyújtotta előnyökre.

Halasi Imre Varnavas Kyriazis-szal a nicosiai THOC színház igazgatójával beszélget az ETC Tel Aviv-i konferencián – a Young Europe 2 projektben a THOC színházzal közösen pályázik a Miskolci Nemzeti Színház a projektre

Színházlátogatások és szakmai előadások során izraeli szakemberek vezették be a jelenlévőket a helyi színjátszás hagyományaiba és jelenébe. Európa 34 színházának vezetői voltak jelen (a tagszínházak száma összesen 41), és a tanácskozáson 6 új tag belépésére szavaztak. Halasi Imre direktor vezetésével a miskolci delegáció részt vett különböző workshopokon is, többek közt az európai drámát népszerűsítő ETC-kezdeményezésként idén megjelent CD-ROM bemutatásán, melyen a 120 európai szerző között három magyar, Forgách András, Garaczi László és Térey János műve is szerepel.

A szervezet számos további projektjében is részt vesz Miskolc a közeljövőben; az egyik legérdekesebb talán egy kétéves együttműködés „iskoladrámák” létrehozására, melyek fiatalok ötleteinek felhasználásával készülnek – társadalmi és generációs konfliktusokat megjelenítve –, majd tanórák keretében, 8 országban kerülnek bemutatásra.

Mivel a 2012-es tavaszi soros közgyűlés helyszíne a Miskolci Nemzeti Színház lesz, arról is megállapodás született, hogy Jean-Claude Berutti, az ETC elnöke, valamint a vezetőségi tagok az elkövetkező hónapokban Miskolcra látogatnak, hogy megtárgyalják a magyarországi konferencia részleteit.

A hivatalos programon túl lehetőség nyílt továbbá, hogy a tagszínházak különböző együttműködések terveit – színészek, rendezők, koreográfusok és előadások kölcsönzését – is megvitassák, valamint szakmai tapasztalatokat cseréljenek az egyes darabok és bemutatók kapcsán.

Forrás: http://mnsz.eu/new/index.php?option=com_content&view=article&id=2075:tel-aviv-es-a-joev-szinhaza&catid=2:f-hirek

 

 

 

 

 

Színház: Rétegelt mókuskerék (Letelt az évad)

Koren Zsolt 2000/30. (07. 20.)

Hogy mi a színház, és mi a színház ma, lassan végleg két külön témává válik. Az új kor, így jelen és jövő színháza egyre kisebb mértékben képvisel mutogatható, kirakatba helyezhető értéket, és ez nem tendencia, ez már állapot.

Hogy mi a színház, és mi a színház ma, lassan végleg két külön témává válik. Az új kor, így jelen és jövő színháza egyre kisebb mértékben képvisel mutogatható, kirakatba helyezhető értéket, és ez nem tendencia, ez már állapot.

Tendencia nincs, helyette stagnálás, beszűkülés és korhadás van, a középszer belülről rohaszt, a szakma önnön határozatlanságában és tehetetlenségében, egyetemes kiszolgáltatottságában fuldoklik. A csoda, ha van is - néha igenis eljön -, kevés és kiszámítható, a rutinos néző csípőből prognosztizálja, a műsorfüzetek előre datálják. Nem beszélve arról, hogy lassan mindenkinek monomániájává válik az örökös panasz és elégedetlenség, az interjúk többsége számszaki fejtegetés vagy vázlatos sillabuszkivonat, a tartalom elvész a formának már az árnyékában is. Jól tudjuk pedig, a színház soha nem szólhatna pénzről, nem volt az gazdasági társaság, hasznot hajtó vállalat, csak központilag lesajnált púp. Mint annyi minden más, ez is csak a túlélés temploma. Országos kortünet. […]

Ezután jött a Macska..., a Gyalog-galopp, valamint a Tóték mint előbemutató. Utóbbi kettőt a szegedi Nemzeti is színre vitte, ahol a Tótékban Funtek Frigyes az elképzelhető legjobb szereposztást irányíthatta: az őrnagy szerepében Dörner György brillírozott, a Tót házaspárt Király Levente és Nagy Anna (!) adta.

A magyar klasszikus

művek között a századelő és a század első fele kiemelt szerepet kapott. A miniszterelnök családjának tavaly nyári bányabotrányára reagálva Móricz Zsigmond Rokonok című remekét Kaposvárott, Debrecenben és a budapesti Radnótiban is bemutatták. Németh László ismeretet is terjesztő színművét, A két Bolyait Békéscsabán, a Szabóky Zsigmond Rafaelt (Szomory) a Madáchban lehetett látni. Molnártól Az üvegcipő Miskolcon, a Játék a kastélyban a Kamrában futott. Volt igen jó Lila ákác Kaszás Gergővel és igen gyenge Macskajáték Margitai Ágival (nem rajta múlt). A miskolci beavató színház most a Csongor és Tündét dolgozta fel, nem kis érdeklődést keltve.

És ugye a temérdek Tragédia, aminek a fele sem igaz. Veszprém, Eger, Merlin, Madách, Bábszínház és még csak most jön Szeged, de minek? A sok fontos rendező úr, akik egy hosszú vers kosztümös sárba tiprásában vélik az ünnepet, a vissza nem térő alkalmat és szakmájuk diadalát. Egyedül Bodolay Géza (Kecskemét) volt képes arra, hogy Madách örökét megtartva, saját gondolatait is eljuttassa a nézőkhöz, az értelem keretein belül. Garas bábkarneválja valódi díszelőadás volt ugyan, s talán ünnepélyes is, ám Kerényi "variációja egy klasszikusra" a varieté, az esztrád és a középszer netovábbja lett, amit újólag nekünk, a siserahadnak tisztel-nünk is kell! Persze miért is ne tisztelnénk a közízlést, sőt javaslom, vegyék be konferansziénak Rózsa Györgyöt.

A valódi ünnep

másutt keresendő. Nyíregyházán mondjuk, ahol az igen kényes direktorváltás után valóban Tasnádi Csaba bizonyult a legmegfelelőbbnek arra, hogy a Verebes István által létrehozott alkotóműhelyt életben és eredeti szellemiségében tartsa. Vagy Kaposvárott, ahol az ország legütőképesebb társulata csípőből megold bármit. Esetleg az elpestiesedő pesti elitszínházakban, vagy Pécsett a Butleyt nézve, Szegeden (vagy máshol) Juronicsot nézve. Aztán ott a Győri Balett, a Bárka, Pina Bausch leszállt közénk, Ascher, Zsótér meg nem áll, hazajött Frenák, Funtek, mi kell még?

Talán egy jó idézet a kommersz kicsinyességét éltetőknek, stílusosan, Madáchtól:

"Miért bánsz így a művészettel, ember!
Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?"

Forrás: http://magyarnarancs.hu/konyv/szinhaz_retegelt_mokuskerek_letelt_az_evad-56248

 

 

 

 

 

 

Szabó István:

A SZÍNHÁZI STRUKTÚRA HELYZETE, A JÖVŐRE VONATKOZÓ ELKÉPZELÉSEK

 

 

Magyarországon 1949 óta a színházi struktúra jellemzésére financiális oldalról a garantált és nagyarányú állami támogatást, színházszakmai szempontból pedig az állandó társulatok létén alapuló repertoárjátszást szokás megjelölni. Az elmúlt tizenöt-húsz év során bekövetkezett változások kikezdték e kijelentés gazságtartalmát. Különösen 1990 után új társulatok, játszóhelyek, színházak egész sora jelent meg a „piacon”, miközben a támogatás növekedése nem tartott lépést ezzel az – amúgy örvendetes – expanzióval. A politikai változások következtében – a jogállami keretek között – a korábbi szigorú kötöttségek megszűntek, a nagyobb szabadság egyszerre eredményezte az új kezdeményezések sikerét és a korábbi formák kiüresedését. Nem véletlenül lett tehát a színházművészet jövőjével kapcsolatos gondolkodás alapkérdése, hogy hosszú távon fennmaradhat-e a társulati forma és a repertoárjátszás gyakorlata, illetve hogy milyen módon lehetne a megváltozott viszonyok között megújítani azt.

 

Az 1990 óta eltelt tizenöt év alatt sok minden megváltozott. A legfontosabb körülmény azonban lényegében mégis változatlan maradt: a színház nem vesztette el privilegizált helyzetét. Bár drámai forgatókönyvekből nem volt hiány, mindmáig elmaradt a többször is megjósolt nagy összeomlás. Az átláthatóbb folyamatoknak köszönhetően a szakma kiszolgáltatottsága csökkent, ugyanakkor, mivel érdekérvényesítő képessége is gyöngült, ezt sokan nem érzékelik. A változtatás kívánatos irányát illetően nincs érvényes, általánosan elfogadott kultúrpolitikai álláspont, és nincs képviselhető szakmai konszenzus sem. A struktúra bírálatában elsősorban a kritikusok jeleskednek, ám ezeket a megnyilatkozásokat a szakma többsége mereven elutasítja. A túlzó általánosításokon alapuló próféciák megnehezítik az értelmes párbeszédet, lehetetlenné teszik a különböző álláspontok higgadt kifejtését, a közös gondolkodást. Sokan beletörődően úgy vélik, hogy már minden elveszett, ezért visszahúzódnak, és lemondanak a cselekvésről. Mások – és ez a másik véglet – radikális álláspontra helyezkednek, szerintük nincs vesztenivalójuk azoknak, akikben munkál még némi felelősség. Egyetértés legfeljebb akkor alakul ki közöttük, amikor a közös platform alapját a több támogatás követelése képezi.

 

A magyar színházi élet valóban több támogatásra lenne érdemes. Nem azért, hogy minden így maradjon, ahogy van, hogy ne változzon semmi, hanem azért, hogy a változások révén meg lehessen őrizni a jelenlegi struktúra lényegét. Azt, hogy egy gazdag és viszonylag színvonalas kínálat lehetőség szerint még szélesebb körben találkozhasson a közönséggel.

 

Kiindulópontunk tudatos választás: a múltról való sokoldalú és elmélyült gondolkodás, a kézzelfogható tények összegyűjtése nem a jövőkép hiányát hivatott elfedni. Ugyanakkor nem könnyű a jövőről nyilatkozni olyan helyzetben, amikor annak – a kultúrát is meghatározó – körvonalai egyáltalán nem látszanak. Ami van, és ami mögöttünk van – beszéljünk most csak a színházról –, mindenképpen kötelez. Felelősségünk elsősorban a folytonosság megteremtésében van. Abban, hogy ugyanazért tegyünk meg mindent, mint eddig, de lehetőleg másképp. (Bevezetés)

 

 

Azt mondhatjuk: a magyar színház abban a vonatkozásban sikerágazat, hogy amelyik épületből vagy épületben 1949 óta színház lett, az is maradt.

Táblázatunk nem tartalmazza a stúdiószínházak körét. Mivel ezeket nem csak a felsorolt színházakhoz kapcsolódva alakították ki, ezért a struktúra bővülésének tárgyalásakor térünk ki rájuk. (17. oldal)

 

 

…1990 után 32 játszóhelyen, összességében mintegy 3500 székkel nőtt a színházak befogadóképessége Budapesten. Összeállításunkhoz hozzá kell még venni az 1990 után épült egyetlen színház, a 620 főt befogadó Nemzeti nagytermét, valamint a 400 fős Fesztiválszínházat. Tény, hogy a termek száma megkétszereződött, ugyanakkor a befogadóképesség csak sokkal kisebb mértékben növekedett, hiszen az új játszóhelyek általában kicsik. Az átlagos teremnagyság – ebben a körben – 100 fő körül van. Ez a befogadható nézőszámhoz viszonyítva a fajlagos költségek növekedését eredményezte, míg a bevétel ehhez képest szerényebb mértékben növekedett.

Vidéken ma körülbelül 40 színháztermet számolhatunk össze. Nem kizárólagos jelleggel ennél lényegesen több helyszínen fogadnak-tartanak előadásokat. A rekonstrukciók máshol elemzett sorozata stúdiókkal, ritkábban kamaraszínházakkal bővítette az egyes színházak lehetőségeit. Miskolcon eddig egyedülálló módon egész színházi város épült a régi épület köré.

A vidéki városok többsége ugyanakkor elmarad a fővárostól a magánkezdeményezésből nyíló színházak számában. Ennek oka a potenciális közönség szűk köre, az országos hírnév elérésének nehézsége, a helyi anyagi források hiánya; csupán az egyetemek és valamennyire a közművelődési intézmények teremtenek olykor bázist a színházi tevékenység számára, sokszor inkább a hatvanas–hetvenes évek mozgásait idézve, semmint az azóta alapvetően megváltozott lehetőségekre alapozva. (28. oldal)

 

 

Az elmúlt években a színházi érdekérvényesítés egyik alapmondata a következő kijelentés volt: Magyarországon évente ötmillió néző vált jegyet színházi előadásra. A Központi Statisztikai Hivatal kiadványaiban – mint a legutolsó táblázatban is – 4,2 millió a hivatalos nézőszám (2004-ben az NKÖM adatai szerint a kőszínházak és a bábszínházak nézőszáma megközelítette a 4,4 milliót). Ennek ellenére állítom, hogy nem túlzás ötmillióról beszélni, és egyben a belső átrendeződést is kézenfekvő ennek apropóján regisztrálni. Először is meg kell jegyezni, hogy bár a statisztikák a szabadtéri színházak kb. 300 ezres közönségét maguk is számon tartják, de valamilyen oknál fogva nem „számítják bele”, mint ahogy a magánszínházak nézőit sem. Ez utóbbiak száma nehezebben határozható meg, ám nem lehetetlen. Az egyik lehetséges becsléshez a színházak beszámolóit vehetjük alapul. A pályázati anyagokban ma már kötelező jelleggel közölni kell az utolsó teljesített év számadatait (többek között az előadásszámot és nézőszámot). Ezek ismeretében – a bevallott nézőszámokat mindenhol lefelé kerekítve és néhány kategóriában összevonva – a valóságot viszonylag pontosan leíró becslésre jutunk

 

Becsült nézőszám

 

Szórakoztató magánszínházak

 

200 000

Bábszínházak

 

120 000

Gyerekszínházak

 

  70 000

Alternatív és táncszínházak

 

  80 000

ÖSSZESEN:

 

470 000

 

 

Ezzel az alulbecsült, mintegy 470 000 fővel együtt már eléri a nézőszám az ötmilliót.

A problémák azonban itt még nem érnek véget. A statisztika nem tudja megmondani, hányan vásárolják meg az ötmillió jegyet, milyen az aktív nézők kor szerinti megoszlása, nem tudja továbbá azt sem, hogy a publikum mekkora köre váltott csak egyszer jegyet. És végül még egy probléma: fontos lenne azt is tudnunk, hogy a változások mögött milyen elmozdulások vannak, például amennyiben csökken a nézőszám, akkor ez azt jelenti-e, hogy kevesebben járnak színházba, vagy esetleg többen, csak ritkábban. Amíg a színház-szociológiai kutatásokat egyaránt felesleges luxusnak tartja a hivatal és a szakma, addig a kérdésfelvetésnél nemigen jutunk tovább.

Az ötmillió nézőtől származó jegybevétel kb. 6 milliárd forintot tett ki, tehát átlagosan 1200 forintba került egy jegy. Közpénztámogatás nélkül akkor tudna működni egy ilyen volumenű gépezet, ha a helyárakat több mint ötszörösére, kb. 6600 forintra emelnék. A nézőszám-statisztikákból tudjuk, hogy jelenleg kb. százezer néző (a közönség 2 százaléka) fizet ennyit vagy valamivel többet a jegyért, amikor kurrens szórakoztató darabokra vagy neves külföldi vendégszínházak előadásaira vált jegyet. A közönség tehát egy színházat „el tudna tartani”. (32. oldal)

 

 

Sajátos viszonyaink között a vidéki színház a társulati forma eredményességének egyik leginkább kézzelfogható bizonyítéka volt. A társulatoknak a világtól való elzártsága, a hatalmi centrumoktól való távolsága, a műsor anyagi sikerének „tétnélkülisége” együtt olyan szabadságot jelentett, ami ma már nehezen képzelhető el. Pontosítsunk: nem mindenkinek, de talán azoknak, akik felfedezték ennek a helyzetnek eufóriás repítő erejét, ezt is jelenthette. A társadalmi helyzet általános változása és ennek a színházra gyakorolt hatása nincs, nem lehet szinkronban. A változó körülmények a színház lehetőségeit olykor növelik, máskor pedig csökkentik.

 

 

Évtizedeken keresztül az állandó társulattal rendelkező színház együtt jelentette a társulatot és az épületet. (43. oldal)

 

 

 

A teljes foglalkoztatás elvileg minden hivatásos művésznek biztosította a megélhetést. Anyagi, pénzkereseti motiváció híján sokáig egyáltalán nem fogalmazódott meg üzleti jellegű magánszínház létrehozásának igénye.

 

A korábbi színházi struktúra „megvédte magát”, s ez amennyire jó, legalább annyira rossz is. A támogatott színház az elmúlt évtizedekben garantált egy viszonylag színvonalas tömegtermelést, de nem segítette eléggé a kísérletezést, az innovációt. A néhány pozitív példa inkább kivétel volt, ám jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A magán/alternatív társulások egy része az üzembiztonság helyett az élő színház minden művészi és megélhetési kockázatát vállalta. A színházi világban az elmúlt évtizedekben történt változásokhoz, esetleg csak a divatos trendekhez kapcsolódva, a közönség számára gyakran a felfedezés izgalmát, örömét teremtve meg. (49. oldal)

 

 

Az alkalmi néző ugyanolyan fontos, mint a törzsközönség. Ezt a kínálkozó lehetőséget, szabad piaci helyzetnek tekintve, át lehet engedni a magánvállalkozásoknak. Ekkor azonban a produkciók hullámzó színvonalát és a vállalkozások profitmaximalizálásra való törekvését is el kell fogadni. (60. oldal)

 

 

Jobb válasz lenne, ha több pénz kerülne a rendszerbe. Jelenleg azonban, amikor az állam nem növeli a támogatást, és az önkormányzatok többsége úgy érzi, hogy erején felül vállal, nehéz pluszforrást találni. Talán egy jobb adótörvény, amely a gazdaság szereplőit érdekeltté tenné a támogatásban, talán egy jobb államháztartási és nonprofit törvény, amely felszabadítja a színház vállalkozói kreativitását, esetleg egy lassan érlelődő, de a körülmények által egyre jobban motivált szemléletváltás a szakmán belül, sőt talán mindez együtt javíthatna valamit a helyzeten. Ezért persze sok mindent kellene tennie a szakmának, a hivatalnak, az érdekképviseletnek, a politikának. És meg kellene próbálni a jelenlegi, nem csekély támogatást másképpen elosztani, az egész rendszert dinamikussá tenni és nem utolsósorban az új közönséget megtalálni. Sokan járnak színházba, de mennének-e, mehetnének-e többen? Ez talán a jelenlegi helyzetben a legfontosabb kérdés. (74. oldal)

 

 

A következő mondatot e sorok írója a nyolcvanas évek végén vetette papírra, az akkori helyzet jellemzésére: „Magyarországon a lakosság 90 százaléka hatvan-nyolcvan kilométeres körzetben talál olyan színházat, amely minden este kínál valamilyen előadást.” A helyzet talán még javult is azóta néhány percenttel. Érvényessége tehát abban a logikában, amelyet akkor nagyon fontosnak tartottam, most sem csökkent, talán csak a világról kialakított képem változott meg. Árnyaltabb helyzetképet ad, ha hozzáteszek még valamit. Az állandó színházakkal rendelkező városokban 2,6 millió 14 és 70 év közötti polgár él, azaz a felnőtt lakosság 35 százaléka. Ez azt jelenti, hogy 65 százaléknak tehát 1–80 kilométer közé eső utat kell megtennie ahhoz, hogy eljusson egy színházi előadásra. Közülük mintegy egymillió fő most is olyan városokban lakik, amelyekben lehetne – igény szerinti gyakorisággal és műfajokban, nem is teljesen mostoha körülmények között – színházi előadás. Nem eltúlozva a lehetőséget: több százezer néző vár bebocsátásra a kapuk előtt.

 

 

ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK

 

Színház szerveződésének esélye akkor teremtődik meg, amikor egy produkcióra szerveződött vagy folyamatosan együtt dolgozó (állandó) társulat (jogi személy, szervezet) előadás(oka)t hoz létre azért, hogy az(oka)t egy (vagy több) erre alkalmas helyen (épületben, teremben, szabadtéren) minél többször előadja. Lehetőleg úgy, hogy a nézőtér is tele legyen, és minél több legyen ugyanakkor a jegybevétel is.

 

Ugyanakkor a színház folyamatos működésének feltétele, hogy az előadás és a közönség találkozásának anyagi, személyi és infrastrukturális feltételei viszonylag nagy biztonsággal rendelkezésre álljanak. A továbbiakban ennek a meghatározásnak az elemeit kell körüljárni.

 

Színházat magánszemély (civil szervezet), a település közösségét képviselő önkormányzat vagy az ország közösségét megjelenítő állam (minisztérium) működtethet. A színház tulajdonosa birtokolhatja az infrastruktúrát, a szervezetet, valamint biztosíthatja az anyagi támogatást is.

 

Teheti ezt egyidejűleg, vagy ahogy az esetek többségében teszi: külön-külön. Az állam mindhárom feltételt birtokolhatja, az önkormányzat a szervezetet teljes mértékben, az épületet az esetek többségében, az anyagi támogatási kötelezettséget pedig részben tudhatja sajátjának, míg a magánszemély általában csak a szervezetet képes létrehozni, a helyet és a támogatást a másik két, közösségi tulajdonostól remélheti megkapni elsősorban. Ezért van, hogy a jegybevételeknek a magántulajdonú színház működésében van a legnagyobb, és az állami színházaknál a legkisebb szerepe.

 

A bevétel nagysága elsősorban a produktum iránt megnyilvánuló – és jegyvásárlásban realizálódó – kereslettől függ. A jegybevételnek a teljes költségen belüli részaránya a közpénz és egyéb támogatás mértékétől függ. Az olcsó infrastrukturális körülmények között is érvényesülő, kisebb létszámot igénylő, népszerű darabok esetében elképzelhető a közpénztámogatás nélküli működés. Az ilyen, üzleti színház nemcsak rentábilis, hanem hasznot hozó is lehet. Ez azonban az a ritka kivétel, amely erősíti azt a szabályt, hogy a színházak túlnyomó többsége támogatásra szorul, illetve amennyiben támogatásának mértéke csökken, akkor bevételeinek folyamatos növelésére kényszerül.

 

A fenntartó-tulajdonos önkormányzat részéről felvethető a privatizáció lehetősége. Az épületek azonban jelenleg nem piacképesek, nemcsak magas áruk, műemléki státusuk, hanem a tulajdonostól függetlenül létező támogatási igényük miatt sem. A színházban folyó művészeti tevékenység magánszervezet által történő elvégeztetésével viszont számolni kell a közeljövőben. A színházi magánvállalkozások, kezdeményezések eddig kivétel nélkül spontán módon jelentkeztek, nem pedig valamilyen magánosítási kezdeményezésre adott válaszként.

 

A színházi struktúra megváltoztatása irányába tett lépések nem képzelhetőek el a szakma képviselőinek egyéni vagy kollektív közreműködése, a szakmai szervezetek aktív partnersége nélkül. Amennyiben a struktúraváltást pusztán a központi források radikális csökkentése kényszerítené ki, ebben a szakmának a kollektív tiltakozáson túl legfeljebb passzív, elszenvedő szerep jutna, miközben az egyéni túlélésért mindenki mindent megtenne.

 

A magyar színház jövője szempontjából kulcsfontosságú a nézők mintegy 80 százalékát fogadó önkormányzati színházak, bábszínházak, szabadtéri színpadok helyzetének áttekintése. A velük kapcsolatos strukturális (finanszírozási) reform az egész színházi életre döntő befolyással bírhat.

A magánszínházak helyzetének elemzése, értékelése nem számarányuk miatt fontos. Fennmaradásukhoz egy, a mainál kedvezőbb támogatási rendszer kialakítására lenne szükség, ami lényegi része lehetne egy későbbi átfogó struktúraváltásnak.

 

A színházi struktúra jövője szempontjából a tárcaszínházak nem jelentenek semmilyen kiindulópontot. Velük csak azt a tehetetlenséget lehet szemléltetni, amelyet az állam ott is képes megvalósítani, ahol különösebb nehézség nélkül tudna változtatni. (77. oldal)

 

SZÍNHÁZ, MINT ÜZLETI VÁLLALKOZÁS

 

Magántulajdonú infrastruktúra fenntartása, ebben társulat szervezése és repertoár rendszerű játszás együtt ma még elképzelhetetlen. Amennyiben azonban valamilyen elfogadható teremben bemutatásra kerül az alkalmi társulat által létrehozott produkció, akkor az már esténként akár rentábilis is lehet. Befogadó színházi hálózat híján a művelődési házak viszonylag jó körülményeket – és olykor előnyös anyagi feltételeket – tudnak biztosítani.

 

A színházi vállalkozás társulatokhoz nem kötődő vagy csak alkalmanként szerepet kapó művészek számára megélhetést, illetve a szakmán belüli kiegészítő tevékenységet jelent. A haknitól a színházszerű megjelenésre való törekvés különbözteti meg. Ma már elfogadottá vált, egyre kevésbé „lenézett” műforma.

A színházi vállalkozások nem jelentenek a közpénzből fenntartott színházi hálózatnak konkurenciát. Speciális kínálatukkal ott jelentkeznek, ahol az igény már létezett (tájolás), illetve ahol a feltételek megteremthetőek.

 

Tipikusan kisvárosi, külvárosi terepen mozognak, ezért nem csábítanak el közönséget sehonnan, sőt növelik az alkalmi (színházba rendszeresen nem járó) nézők számát.

 

 

 

A SZÍNHÁZ MINT MÛVÉSZETI VÁLLALKOZÁS

 

A színházi kezdeményezések egy része nem fér el a struktúra törzsét alkotó üzemszerű működést mutató intézményi keretek közé. A magánszínház a periférián helyezkedik el, a működés nehézségeit itt a nagyobb művészi szabadság ellensúlyozza. A művészeti vállalkozás ebben az esetben a szokatlan, új forma vállalását, a nagyobb kockázatot jelenti. Ezért nevezik alternatív színházi kezdeményezéseknek az ilyen szándékkal jelentkező magánszínházakat.

 

Az alternatív színház eszköztára gazdag, a társművészetek hasonló törekvéseivel könnyen létesít kapcsolatot, általában a színház- és a mozgásművészet, a zene- és képzőművészet határterületein keresi az új kifejezési formákat. Gyakran másol divatos irányzatokat, ezáltal közvetítő funkciót tölt be.

 

Ennek a színháztípusnak a célközönsége a másik végleten helyezkedik el. Azok számára készülnek az előadások, akiknek a színházi aktivitása a legnagyobb, fogékonyságuk az újra a legerősebb, akik a művészeti ág kísérleti eredményeit első kézből szeretnék ismerni.

 

Az alternatív színházak sok bemutatót tartanak, és viszonylag keveset játszanak, szinte fontosabb az alkotás-létrehozás folyamata, mint magának a végeredménynek széles körû megismertetése. A megélhetési szempontok ennek némiképp ellentmondanak. A résztvevők ezért általában továbblépnek a hivatásos színházakba, vagy amennyiben nem kívánják annak „taposómalmát” vállalni, inkább abbahagyják a tevékenységet.

 

Alternatív színház csak akkor jön létre, ha erős művészi személyiség áll a középpontjában. Az alternatív színház természeténél fogva társulatot, műhelymunkát feltételez – méghozzá úgy, hogy mentes a repertoárjátszás terheitől. A résztvevők által átélt szakmai helyzetek és kihívások legalább olyan fontosak, mint a megszülető előadás. Az alternatív színház olyan iskola, amelyben a megszerzett tudás – jó esetben – az egész magyar színházművészet javát szolgálja.

 

Az alternatív színház közösségi hely. A játszók számára az együttdolgozás éppen úgy közösségi helyzet, mint ahogy a közönség is megérzi ezt, és kedveli a tradicionális társasági helyzetektől mentes, a kötetlenebb együttlét lehetőségét biztosító, kis befogadóképességű színházi tereket. (87. oldal)

 

A MAGÁNSZÍNHÁZAK KÖZÖNSÉGE

 

A magánszínházak közönsége – mint láttuk – a szórakozást kereső alkalmi közönséget és a művészi igényességet elsőrendű szempontnak tartó nézői elitet is magában foglalja. Magánszínházak elsősorban Budapesten jöttek létre, közönségük a becslések szerint a fővárosi nézőszám mintegy 10-15 százalékát teszi ki. Országos viszonylatban a nézők körülbelül 5 százaléka látogatja ezt a színházi kört.

 

Forrás: www.maszk.hu/documentdownload/46

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország színház lélek pénz psziché értelmes ébredés lélektani dráma

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr274727726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása