Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

április 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Hithősök 40/36. rész – Helen Keller

2012.07.06. 10:27 12nyil

 

Helen Keller (1880-1967)

 

Fájl:Helen KellerA.jpgA világtalanság, az örök csend és a némaság egyenként is emberpróbáló teher a fogyatékos ember számára. Helen Keller e három igát egyszerre hordozva teremtett magának - segítséggel - kiegyensúlyozott életet. Népszerűségét mutatja, hogy hosszú élete során (nyolcvannyolc évesen hunyt el) oly hírneves emberekkel került nem egy esetben baráti kapcsolatba, mint Alexander Graham Bell, Enrico Caruso, Charlie Chaplin, Thomas Alva Edison, Henry Ford, Rabindranath Tagore vagy Mark Twain.

 

 

Helen Keller 1880. június 27-én született Tuscumbiában, egy észak-alabamai kisvárosban. Az életerős kisgyermek tizenkilenc hónapos korában egy súlyos agy- és gyomorvérzést követően - melyet csodával határos módon túlélt - elvesztette látását, hallását, és megnémult. 

Később a sötétség és csend börtönében vergődő hétéves - elkényeztetett, akaratos, a szülők felett "zsarnokoskodó", zabolátlan - kislányhoz tanítónő érkezett a vakok bostoni Perkins-intézetéből. 

A szülők a siketnémák gyógyításával foglalkozó - s a telefon feltalálásával közismertté vált - Alexander Graham Bell tanácsára hívták házukba a huszonegy éves gyógypedagógust, aki a siket-vakok oktatására-nevelésére szakosodott.

A nevelést és oktatást a kislány megszelídítésével kellett kezdenie. Miután megnyerte védence bizalmát a kislány által gyakran megérintett tárgyak nevét a tenyerébe betűzte. A folytonos ismétléssel pedig rögzültek a tárgyakhoz kapcsolódó jelek, vagyis a szavak. 

Kitűnő értelmi képességeinek köszönhetően Helen gyorsan haladt a tanulásban. Azonban az elvont fogalmak megértése jóval nehezebben ment. A Braille-ABC elsajátítása után viszont megnyílt számára az írás és az olvasás lehetősége.

Helen Keller 10 éves volt, amikor Sarah Fuller megtanította beszélni. Természetesen beszéde nehezen volt érthető, de képes volt előadásokat tartani és gondolatait a beszéd útján is kifejezni.

Helen Keller 20 éves volt, amikor környezete lebeszélése ellenére jelentkezett a Radcliffe Egyetemre.

Felvették, és az egyetemi órák anyagát a hűséges barátnő és tanító, Anne Sullivan betűzte a tenyerébe.

Vizsgáihoz Helen nem kért és nem kapott semmiféle könnyítést. Szerette a görög és a latin nyelveket, a történelmet és a földrajzot, de kevésbé az elvont számtant és mértant.

24 évesen átvehette a diplomáját, hogy azután tudását átadhassa a rászorulóknak. Ekkor jelent meg önéletírása.  (A magyar fordítás címe: Csöndes, sötét viágom.)

Megtanult gépelni és ettől kezdve könyveit segítség nélkül irta. 1923-tól bekapcsolódott az Amerikai Vakok Szövetsége munkájába. Hosszú élete során beutazta mind az öt kontinenst, előadásokat tartott, agitált.

A két világháború idején a kórházakban bátorította azokat, akik elveszítették látásukat. Optimista és bölcs gondolatait tanulmányaiban és könyveiben fogalmazta meg Helen Keller, aki szerint a "győzhetetlen szellem" képes minden igazságot átlátni.
Folytonosan anyagi gondokkal küszködött, egy ideig arra kényszerült hogy varietében lépien fel, majd A. Carnegie támogatta.

Tanárnőjével, Sullivannel együtt lakott, annak 1936-ban bekövetkezett haláláig. 1946-ban háza porig égett, barátai építtették újjá.

Sorsát szinte kezdettől fogva élénk közérdeklődés kísérte, törhetetlenül optimista írásait, amelyhez saját élete nyújtott cáfolhatatlan fedezetet, széles körben olvasták. Kora kiemelkedő személyiségei fogadták barátságukba, különböző egyetemek avatták díszdoktorukká. Olvasóinak és bámulóinak többsége mégis csak az emberi torzót csodálta benne.

 

Hosszú életet élt meg, 1967. június 1-jén hunyt el.

Forrás: http://www.hotdog.hu/irodalom/eletpalyak/helen-keller-1880-1967

 

 

 

 

 

Phyllis Garlick - Fény tör be a sötétségbe

A vak és süket Helen Kellert lsten a maga eszközeként használja, hogy azoknak, akik sötétségben élnek, a világosság útját megmutassa.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Helen Keller írónő 19 hónapos korában egy súlyos betegség következtében veszítette el látását és hallását. 

Néhány gondolatát és egy versét ajánlom figyelmetekbe. 

"Szeretnék nagy és nemes dolgokat véghez vinni, de a fő kötelességem az, hogy a kisebb dolgokat is úgy végezzem el, mint ha nagyok és nemesek lennének." 

(Helen Keller) 

"Sok embernek téves elképzelése van arról, mi is az igazi boldogság. A boldogságot nem az önmagunkkal való elégedettség révén érhetjük el, hanem valamely érdemes cél iránt tanúsított hűséggel." (Helen Keller)

"Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül." 

(Helen Keller) 

Forrás: http://mariettam.blogspot.hu/2012/01/helen-keller.html

 

 

 

 

 

 

Helen Keller 2012. június 24.

Helen Adams Keller (Tuscumbia, Alabama, 1880. június 27.Arcan Ridge, Connecticut, 1968. június 1.) amerikai író, aktivista és előadó volt. Ő volt az első siket és vak diák, aki főiskolai diplomát szerzett.

A The Miracle Worker (A csodatévő) című színmű drámai jeleneteiből ismerhetjük meg, hogyan törte át Keller tanára, Anne Sullivan, a csaknem teljes kommunikációs eszköz hiánya okozta elszigetelődést, hogyan virágzott ki a kislány, amikor megtanulta a kapcsolatteremtést.

Kevésbé ismert azonban Keller életének alakulása tanulmányai befejezése után. Termékeny író volt, sokat utazott, és hirdette háborúellenes nézeteit. Kiállt a női egyenjogúság, a munkásosztály jogai és a szocializmus mellett.

Korai gyermekkora és betegsége

 

 

Helen Keller 8 évesen és tanítója, Anne Sullivan vakációja, Cape Cod, 1888 júliusában (egy 2008-ban megtalált fénykép)

Helen Keller egy Ivy Green[1] nevű birtokon született. Családja német eredetű, édesapja állítólag svájci. Születésekor egészséges volt, de tizenkilenc hónapos korában súlyos beteg lett. Orvosai „heveny gyomortáji és agyi vértolulást” állapítottak meg nála, ami valószínűleg skarlát vagy agyhártyagyulladás lehetett. A betegség nem tartott sokáig, de siketség és vakság lett a következménye. Abban az időben csak egyetlen emberrel tudott Helen kommunikálni, mégpedig Martha Washingtonnal, a család szakácsának hatéves kislányával, aki saját jelnyelvet alakított ki a beteg kislánnyal. Egy év múlva már mintegy 60 jelet tudtak használni.

„Siket-vak gyermekek (pszichológiai fejlődés a tanulási folyamatban)” című doktori disszertációjában (megjelent 1971, Sérültek Moszkvai Intézete) Mescserjakov szovjet vak-siket pszichológus azt bizonygatja, hogy a kis Martha barátsága és tanítása létfontosságú volt Keller későbbi fejlődésének lehetővé tételében. [3]

 

 

Helen Keller és tanára, Anne Sullivan.

1886-ban Keller anyja Charles Dickens American Notes (Amerikai jegyzetek) című írásában olvasott egy Laura Bridgman (tanára Samuel Gridley Howe) nevű siketvak kislány sikeres taníttatásáról. Az édesanyát ez arra ösztönözte, hogy az ifjú Helent apja kíséretében Dr. J. Julian Chisolm baltimori szem-fül-orr-gége specialistához küldje vizsgálatra.[4] Ez az orvos azután megismertette a családot Alexander Graham Belllel, aki akkoriban siket gyermekekkel foglalkozott. Bell tanácsára a szülők felkeresték a Vakok Perkins Intézetét Bostonban, azt az iskolát, ahol Bridgmant is tanították. Az iskola volt diákját, Anne Sullivant küldte a családhoz Helen tanítójául. Az akkor még csak húszéves Sullivan maga is látássérült volt. Így kezdődött az a 49 évig tartó kapcsolat, aminek során Sullivan tanítónője, nevelőnője, társalkodónéje lett Kellernek.

 

Sullivan engedélyt kapott Keller édesapjától, hogy a kislányt elválassza családjától, és kis, kerti házukban oktassa. Első feladata az elkényeztetett kislány fegyelemre szoktatása volt. Keller aznap ért el áttörést a kommunikációban, amikor rájött, hogy tanára a vizet jelképező mozdulatokat végez a tenyerén, miközben vizet csorgat rá. Ezek után kimerülésig kérdezgette Sullivant, hogy megtanulja a számára ismerős többi tárgy nevét, mint például legkedvesebb babájáét. 1890-ben a tízéves Hellen Keller megismerte egy norvég siketvak kislány, Ragnhild Kåta történetét, aki megtanult beszélni. Kåta sikerén felbuzdulva Keller is meg akart tanulni beszélni. Sullivan a Tadoma-módszerrel tanította kis diákját, melyet két további eszközzel egészített ki: egyrészt Helen megérintette a beszélők ajkait és torkát, másrészt Sullivan ujjaival betűzött a kislány kezén. Később Keller megtanulta a Braille-írás használatát, aminek segítségével nemcsak angol, hanem francia, német, görög, és latin műveket is olvasott. […]

 

 

 

 

 

 

 

 

HELEN KELLER: CSÖNDES, SÖTÉT VILÁGOM

Egy siket-néma-vak leány önéletírása


Előszó

 Aki eddig még nem találkozott e könyv írójának nevével, és kíváncsian belelapoz a könyvbe, valószínűleg már néhány bekezdés átfutása után hitetlenkedve keres vissza a címoldalra, és nézi meg gondosabban az alcímet is. Lehetséges, hogy egy siket-néma-vak leány önéletírását tartom a kezemben? - tűnődik.

"Egy meleg júliusi napon két kisgyermek ült a veranda lépcsőin. Az egyik olyan fekete volt, mint az ébenfa, haja kis fürtökben összekondorodva. A másik fehér volt. Haja hosszú, aranyfürtű." - emlékezik az akkor ifjú írónő életének egy hatéves kori, gondtalan jelenetére.

És a sok, a halló-beszélő-látó olvasót is elragadó, hangulatos, emlékezetes kirándulásról, utazásról szóló leírás? Íme, közülük véletlenszerűen az egyik: "Téli havas táj borult a világra s a reggeli órában már alig lehetett ráismerni a tájra. Az utak el voltak födve, egyetlen határjelző nem látszott, csak a sok hó s a kiemelkedő bozontos fa."

És még egy feljegyzés a New-York-ban töltött két évéből: "A nagyszerű öböl méltóságos csöndben fürdött az októberi napfényben, s a hajók úgy jöttek-mentek mint hiú álomképek. Az óceán felé haladók lassan-lassan eltűntek, mint a felhők, midőn arany helyett szürke mezt öltenek. A hazatérők gyorsabban igyekeztek, mint a megérkező madár, midőn fészkét meglátja."

A mai kor embere, akinek ha - ami nem valószínű - csupán a televízió áll rendelkezésére mint ismeretforrás, akkor is naponta találkozhat a közvetlen valóságában egyáltalán nem létező, számára egzotikus állatokkal, növényekkel, a körülötte soha elő nem forduló természeti jelenségekkel, s tudhat még egyre többet embertársairól. A kinyílt világból megismerhető különlegességek között az emberi másságokról, főként a mindenkit érintő vagy elérhető súlyos betegségekről, sérülésekről is sok szó esik. És egyre gyakrabban hallhatunk azokról a szerencsére nem mindenkit érintő, de mindenkit elérhető és érdeklő rendellenességekről is, amelyek a születéstől jelen lehetnek, vagy később keletkezhetnek és az életút végéig megmaradnak, mint pl. a siketség, a vakság, a mozgáskorlátozottság. Ilymódon az információkra nyitott ember megtudhatja, hogy a látó, halló, jól mozgó átlagemberre szabott világban hogyan élnek az akadályozott emberek, hogyan pótolják hiányaikat, környezetük hogyan segíti vagy nehezíti törekvéseiket, milyen lehetőségek állnak rendelkezésükre képességeik fejlesztésére, tehetségük kibontakoztatására.

És mégis meghökken az először felületesen olvasottakon, valami megfejtésre váró titkot, talán csodát sejt az olvasó, vagy éppen csalásra, szemfényvesztésre gyanakszik.

Pedig nem csoda és főként nem csalás, szemfényvesztés az, amiről ez a különlegesen érdekes és megejtően szép írás szól. Egy valóságos emberrel, egy rokonszenves fiatal amerikai nővel ismerkedünk meg, aki mindössze abban különbözött az átlagemberektől, hogy látásától és hallásától másfél évesen megfosztva, rendkívül nehezítetten, kerülő utakon, de szerencsére kitűnő szociokulturális feltételek mellett bontakoztatta ki nem mindennapos tehetségét.

Ezt a mintegy húsz éven át tartó küzdelmes önmegvalósítási folyamatot követhetjük nyomon a könyvben. Tegyük mindjárt hozzá, most már hangsúlyosan, hogy nem egy idős ember lezárt életútjának folyamatával ismerkedünk meg, hiszen Helen Keller 88 évesen halt meg, tehát küzdelmekben, eseményekben rendkívül gazdag további évtizedek következnek még az itt feltáruló kezdeti időszak után. Ám ez a kezdeti időszak, mint minden ember életében, meghatározó jelentőségű volt számára. Sőt az e könyv megjelenésekor 24 éves írónő egészen kora gyermekkora, az első tanítója, Sullivan kisasszony kitűnő, 7 éves korától nyújtott páratlanul sikeres pedagógusi közreműködése előtti években történtek is igen fontosak voltak szinte hihetetlen teljesítményei megalapozásában.

A könyvben is találunk egy-egy utalást erre, de a modern gyógypedagógia hiteles szakirodalmi közlései alapján bizonyossággal állíthatjuk, hogy a szülőkön, mindenekelőtt az édesanyán túl, a fenti első idézet "ébenfa" hasonlattal illetett kisgyermek szereplőjének, a könyvben másutt is emlegetett, három évvel idősebb kis játszótársnak, Marthanak hallatlanul nagy érdemei voltak Helen fejlődésében.

Kettejük kapcsolatában, tanulta meg - később pontosan már sohasem regisztrálhatóan - a mindennapos viselkedési szokásokat, ismerte meg a közelében levő tárgyakat és a sok együttes hancúrozás alakította ki az első kommunikációs eszköztárat is.

Így, amikor az általa "lelkem születésnapjának" nevezett 1887. március 3-án, a 21 éves "Tanító", Miss Anne Mansfield Sullivan megjelent Helen életében, egy a közvetlen környezetében már "kitűnően" tájékozódó, eleven, kíváncsi és tegyük hozzá, hogy alaposan elkényeztetett gyermekkel indult el a könyvben részletesen feltáruló, valóban fantasztikus pedagógiai történet.

Egy kivételes életutat megjárni képes gyermek és egy kivételes nevelő egyéniség találkozása ez.

Sullivan kisasszony ugyanis azon túl, hogy korábban már a híres Perkins-intézetben a kevésbé tehetséges Laura Bridgmann siket-vak lánnyal foglalkozott, és éppen akkor lett szakképzett gyógypedagógus, egyéni adottságai és körülményei révén is igen alkalmas volt Helen nevelésére.

Miss Sullivan 1866-ban, Sprinfiedben (Massachusetts államban) született, szegény ír bevándorlók gyermekeként. Részeges apja sokszor elverte, majd amikor édesanyja korán meghalt, kisöccsével együtt egy bostoni szegényházba került elesettek, nyomorban felnőttek és gyengeelméjűek közé. Öccse, Jim rövidesen meghalt, ő pedig 14 évesen, félig vakon, tanítványként került a vakok Perkins-intézetébe. Ott hamarosan feltűnést keltett szívós akaratával, tanulmányaiban való gyors haladásával, tehetségével és az elesettek iránti mély együttérzésével.

Hogy kettejük szimbiozisában, azaz folytonos, valóságos együttműködő együttlétükben, különösen a nevezetes "víz" szó-fogalom felismerés történet után, Helen immár "tudatosan" hogyan jutott először az alapismeretek, majd a tudományok és idegen nyelvek birtokába - az is feltárul előttünk a könyvben.

Talán legjobban az általa "sötét felhő"-nek nevezett, 12 éves korából származó esemény érzékelteti, hogy milyen kerülő utakhoz kell az embernek (különösen a gyermeknek) folyamodnia, ha az alkalmazkodási, tanulási követelmények meghaladják lehetőségeit, s ugyanakkor milyen kudarcok is érhetik, amíg megtapasztalja, hogy másokkal ez másként történik.

"Abban az időben mindent, amit olvastam, mohón nyeltem el, anélkül, hogy saját gondolatomnak tartottam volna, s még most sem tudom jól elválasztani a magam gondolatait azoktól, amelyeket könyvekben találtam. Ennek, gondolom az az oka, hogy benyomásaimat mindig mások látása és hallása után szerzem,"

Helen egyetemi felvétele után már tudja, hogy a tudományok megismerésének járt útjai el vannak zárva előle, hogy járatlan utakon kell keresztül törnie, hogy sokszor, a látó-halló embereknél jóval többször kell a másoktól szerzett tapasztalatokkal megelégednie. De gyermekként még csapdába esik, úgy ír le egy benne élő, készen kapott történetet, mintha az az ő saját élményeiből állt volna gondolati egésszé. És amikor ezt környezete észreveszi és megszégyeníti, csalódottan és boldogtalanul védekezik.

A "titok" megfejtésében az ő önmegfigyelésein alapuló megállapításai visznek közelebb bennünket.

Egyik levelében, 1899-ben, egy akkor Bostonban divatos impresszionista festőművész képeiről tesz említést.

"Itt mindenki a Sargent-féle képekről beszél. Azt mondják, hogy bámulatra méltó arckép-kiállítás. Mennyire szeretném, ha én is láthatnám a szemeimmel. Mennyire tudnék gyönyörködni szépségükben és színükben. No, de örvendek, hogy így sem vagyok megfosztva minden élvezettől. Legalább a barátaim szemével én is látom, ami nekem igazi öröm. Annyira hálás vagyok, hogy tudom élvezni a barátaim által összegyűjtött és kezemre tett (ti. tenyerébe írott) szépségeket."

A szobrokkal való találkozásairól tett vallomásai is nagyon tanulságosak.

"A múzeumok és műcsarnokok is sok mulatságot és inspiratiót nyújtanak. Sokak furcsának találhatják, hogy kézzel élvezni lehessen a hideg márvány szépségét, kifejezését anélkül, hogy a látást segítségül hívhatnók; s mégis tény, hogy én a nagy szoborművek szépségéből valóságos élvezetet tudok meríteni."

Mindez számunkra kevésbé meglepő, ha tudjuk, hogy Budapesten nemrégiben pl. a Kiscelli múzeumban szoborkiállítást rendeztek vakoknak, vagy hallottunk róla, hogy vak iskolások rendszeresen látogatják a múzeumokat, hogy kezükkel ismerkedjenek a tárgyakkal.

De Helen így folytatja beszámolóját: "Midőn ujjaimat végig viszem a vonalakon és görbületeken, fölfedezem azt a gondolatot és érzelmet, amelyet a művész lehelt belé. Az istenek és hősök arcán éppúgy fölfedezem a gyűlöletet, bátorságot és szeretetet, mint az élő arcon, ha módomban áll megtapintani. A Diana mozdulatán megérzem az erdő szabadságát és kedvességét, s azt a szellemet, amely megszelídíti az oroszlánt és lecsillapítja a legvadabb szenvedélyt is. Az én lelkem gyönyörűséggel telik el a Venus nyugodtságán és bájos hajlásain. A Barré-féle bronzszobrokról ki tudom olvasni a művész titkait."

Lám, a tapintás útján szerzett tapasztalatait ő is kiegészíti képzeletével, amint azt mi is tesszük a látás útján szerzettekkel és így jutunk (látók és nem látók egyaránt) a legegyénibb művészi élményekhez.

Helen későbbi, e könyvben még nem ismerhető életútján Miss Sullivan hosszabb betegségének idején, majd annak halála (1936) után, 23 éven át Polly Thompson a titkárnője és kísérője. Polly is nagy hatással volt rá és nélkülözhetetlen élete mindennapjaiban. Mellette számos barátja, tisztelője, egy időben férfi titkára és egyben szerelme veszi körül.

Kora több kiválóságával is megismerkedik, akiktől sokat tanul és akikre ő is nagy hatással van. Azt már e könyvből is megtudjuk, hogy Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója az egyik legjobb barátja. Ezt azzal is kifejezi, hogy neki ajánlja életleírását, annak a Bell-nek, "aki megtanította a siketeket beszélni és a figyelő fület szót hallani az Óceántól a Sziklás Hegységig." Hasonlóan ismert már ebből az időből, hogy Mark Twain-nel is találkozik, aki szerint: "A XIX. század két legérdekesebb egyénisége Napoleon és Helen Keller volt." Később aztán Thomas Alva Edison, Rabindranath Tagore, Charlie Chaplin is az életre szóló barátok sorába kerültek.

Helen hosszú élete alatt sokfelé járt a világban; politikusokkal, divatos hírességekkel való találkozásairól nem ritkán szenzációs írásokban tudósítottak az újságok.

Különböző kongresszusokon vett részt és gyakran szerepelt nyilvánosan is. Így aztán nem csak szűkebb környezete ismerhette meg teljesítményeit. Például az 1931-ben New Yorkban rendezett nemzetközi vakságügyi konferencián az USA 39 képviselőjén túl 39 más ország 74 szakembere vett részt. A megnyitó beszédet angol nyelven Helen Keller tartotta úgy, hogy mondanivalóját a mellette álló titkárnője mintegy tolmácsolta is, a jobb megértés érdekében szakaszonként megismételte. A sajtó révén főként mint szenzáció került tálalásra Helen szereplése, de a szakemberek is sokáig és széles körben tárgyalták.

Arról, hogy érthető-e Helen Keller beszéde, a vélemények megoszlottak. A szakmaiak is eltértek, attól függően is, hogy vak vagy látó, angol vagy más anyanyelvű volt a nyilatkozó.

Magyarországot Herodek Károly, a budapesti vakok intézetének igazgatója képviselte, aki ezáltal közvetlenül is kapcsolatba került e kongresszuson Helennel.

Ő Helen beszédét a "jó kiejtésű" siketekéhez hasonlónak ítélte és mint szakember igen elismerően nyilatkozott erről a teljesítményről. Minthogy azonban a siket-vakság következtében a jól érthető hangbeszéd számos jellemzője, mint pl. hanglejtés, arcmimika, kísérő gesztusok természetes úton nem alakulhatnak ki, Helen beszéde ilyen értelemben betanult és "mesterkélt" volt, annyira, hogy a laikusok részéről többnyire "kirakati mutatványnak" minősült.

A titkárnővel való érintkezés módjáról is tudomást szerezhetett a nagy nyilvánosság. Bár Helen a szájmozgást ujjaival követve is tudott beszélő partnereivel érintkezni, ezúttal a "kézbeírás" révén cserélték ki gondolataikat.


Helen Keller
már korában sem az egyedüli tanult siketvak. Már volt szó Laura Bridgmannról, aki a vakok 1831-ben létesített bostoni Perkins-intézetében, az azt megalapító, korábban Európában is tanult Samuel Gridley Howe orvos-gyógypedagógus igazgató tanítványaként vált inkább csak szakkörökben ismertté. Ebben az intézetben később is számos siket-vak tanult és tanul ma is.

Érdemes tudni azonban, hogy már 1886-ban, Elisabeth Anrep-Nordin asszony kifejezetten siketvakoknak létesít intézetet Svédországban. Onnan - bizonyára azért, mert kivételesen tehetséges tanítványuk nem volt - név szerint nem ismer a nagyvilág senkit, de azt tudjuk, hogy a tanulók ipari munkára (pl. szövés-fonás, kefekötés stb.) felkészítése igen eredményesen folyt.

Helen Keller neve azért járta be a világot, mert - már tudjuk - különleges tehetsége révén egyetemet végzett, idegen nyelveket ismert és több szépirodalmi könyve jelent meg. Nehezített helyzetében megszerzett imponáló tudását és teljesítményeit több egyetem díszdoktori címmel honorálta.


Hasonlóan tehetséges, de világszerte csak szakmai körökben ismert siketvak volt Olga Ivanovna Szkorohodova, aki 1914-ben született és 5 éves korában vesztette el látását és hallását. Ő a harkovi vakok intézetében, az Iván Afanaszjevics Szokoljanszkij gyógypedagógus által 1923-ban siketvakok részére létesített iskola-klinikán tanult, majd a moszkvai egyetemen pszichológusi oklevelet és később kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Két olyan szakkönyvet írt, amelyekben mint szakember nyilatkozott saját személyiségalakulásáról, és a siketvakok pszichológiai tanulmányozása során szerzett tapasztalatairól. Több éven át dolgozott a világhírű zagorszki intézetben, siket-vak gyerekek között.

Magyarországon szerencsére mindig kis számban éltek siket-vakok. Közülük Egri Margit neve a legismertebb, aki Helen Kellerrel is levelezett. Ő valamivel 7 éves kora előtt vesztette el látását és hallását. Adler Simon, a vakok budapesti Wechselmann-féle intézetének igazgatója kezdte tanítani 1904-től. Margit is szépen haladt a tanulásban, eszperantó, német és angol nyelven levelezett sorstársaival. Egy felnőtt vakok intézetének szövőműhelyében dolgozott.

Ma a szakemberek szerte a világon arra törekszenek, hogy a lehető legkorábbi életkorban kezdjék el a siket-vak gyermekek szakszerű ellátását, és lehetőségeik maximumáig juttassák el őket.


Magam is gyógypedagógus vagyok. Siket-vakokkal nem foglalkoztam, de néhányukkal találkoztam. Valamennyien mély benyomást tettek rám.

Legutóbb a Vakok Batthyány László Gyermekotthonában, Budapesten láttam, hogy Fehér Anna gyógypedagógus igazgatónő hogyan foglalkozik velük a legmodernebb eljárásokkal.

És felidéződik bennem egy emlékezetes külföldi élményem is. 1982. májusában, egy kb. hatéves siket-vak ikerpárt vittek a Moszkva melletti zagorszki intézetbe. Megérkezésük másnapján jártam éppen ott látogatóban. A kertben találkoztam velük, amint két gyógypedagógusnővel játszottak. Az élénk, kíváncsi, kedves kislányok velem is meg akartak ismerkedni, hozzám bújtak, átöleltek, végigtapogattak. A rólunk készült fényképeket azóta is őrzöm. Amikor 6 év múlva újra ott jártam, megkerestem őket. Tanulmányaikban előrehaladt, csinos nagylányokként láttam őket viszont. Gyógypedagógus tolmács segítségével "kézbeszéddel" idéztük fel az első találkozást.

Távoli kis barátnőimre gondolva ajánlom e szép könyvet valamennyi olvasójának.


Budapest, 1997. október


Gordosné dr. Szabó Anna

 

 

 

I.

Félve kezdek életem megírásához. Babonás aggódás fog el, hogy vajon föllebbentsem-e a fátylat, mely gyermekkoromat ködhomályként vonja be.

Az önéletírás nehéz feladat. Ha első benyomásaimat akarom rendszerezni, úgy találom, hogy megtörtént és képzelt dolgok innen a jelenből, a múlton keresztül szemlélve, egyformáknak látszanak.

A kislánykori tapasztalatokat a felnőtt nő képzelődése színezi be.

Egy-egy emlék élénken megmaradt a legelső évekből, de a "többit a fogház árnya borítja". Aztán a gyermekkor örömei és bánatai jórészt elveszítették egykori élénkségüket.

Neveltetésem sok eseménye, ami akkor oly nagyon fontos volt, az újabb ismeretek izgalmai közben feledésbe ment. Azért, hogy unalmas ne legyen e kis munka, csak azokat az eseményeket írom le, amelyek előttem a legérdekesebbek és a legfontosabbak.

1880. június 27-én születtem Tuscumbia kis városában Észak-Alabama államban, Észak-Amerikában.

Családunk atyai ágon Kaspar Kellertől származott Svájcból, aki Marylandben telepedett le. Furcsa összetalálkozása a dolgoknak, hogy egyik svájci ősöm Zürichben a siketek első tanítója volt, és könyvet írt nevelésükről. […]

Mielőtt az a betegség ért, amely látásomtól és hallásomtól megfosztott, egy olyan kis lakásban laktunk, amilyet ma is sokat lehet látni délen, amely egy nagyobb s egy kisebb szobából állott a nagy ház mellett. A kisebb szobában a szolga lakott.

Atyám a polgárháború után egy ilyen házat épített, s miután anyámmal összekeltek, ebbe költöztek. A házat teljesen elborította a kúszórózsa és a jó illatú szulákvirág. A kert felől nézve olyannak látszott, mint egy lugas. A kicsi tornácajtót elfedte egy sárga rózsabokor, a madarak és méhek kedvenc tanyája.

A Keller-ház, a család lakhelye, néhány lépésre volt ami kis rózsalugasunktól. "Repkényes"-nek nevezték, mivel a házat s a körülötte lévő fákat, kerítéseket szép angol repkény borította be. Ennek a régi divatú kertje volt az én gyermekkorom paradicsoma.

Még mielőtt a tanítóm eljött volna házunkhoz, én az élőkerítés mellett tapogatózva, végigmentem a kerten, ahonnan viola- és liliomillat jött, s ott az első nyílást megkerestem. Ide szoktam félrehúzódni akkor is, ha fölindulás után le akartam csillapodni. Itt szoktam lehűteni fölhevült arcomat a hűvös levelek között vagy a fűben.

Milyen öröm volt elrejtőzni ebben a virágos kertben, vagy sétálni boldogan egyik helyről a másikra, míg fölismertem egy-egy kúszót a leveléről és virágáról, s ebből megtudtam, hogy a kert végében levő roskatag virágház mellett vagyok. Volt itt illatos klemátisz, hervadó jázmin s valami ritka illatos virág, amelyet pillangószárnynak neveztek. De a rózsák sokkal kedvesebbek voltak mindezeknél. Az északi virágházakban soha sem találtam olyan elbűvölő rózsákat, amilyenek déli otthonunk kúszórózsái voltak. Hosszú nyalábokban csüngtek alá a tornácról, s megtöltötték a levegőt minden földi szagtól mentes, tiszta illattal. Reggel, midőn harmatban úsztak, oly finom, oly tiszta volt tapintásuk, hogy én önkéntelenül azt gondoltam, a Paradicsomkert liliomai is ilyenek lehettek.

Az én életem is csak úgy kezdődött, mint a többi kisgyermeké. Jöttem, láttam és győztem éppen úgy, mint az első gyermek szokott minden családban. Nálunk is sok szó esett arról, hogy mi legyen a nevem. Az első gyermek nevét nem könnyű elhatározni, mert erre mindenki nagy súlyt fektet a családban. Atyám azt ajánlotta, kapjam a Mildred Campbell nevet, egy ősünkét, akit ő nagyra tartott. Ezután nem vett részt a vitában. Anyám azt kívánta, nevezzenek az ő anyja nevéről Helen Everettnek. De amikor a templomba vittek keresztelőre, atyám útközben elfeledte, mi volt a megállapodás, csak annyira emlékezett, hogy a nagyanyám nevéről volt szó, s a Helen Adams nevet diktálta be:

Azt hallottam, hogy amíg még pólyában voltam, kíváncsiságra és önállóságra hajlamot mutattam. Amit mástól láttam, mindazt utánozni igyekeztem. Hat hónapos koromban már ki tudtam mondani: "How d'ye" (Hogy van?) s egyszer csak azzal vontam magamra a figyelmet, hogy egészen tisztán és hangosan kezdtem mondani: "tea, tea, tea".

Még betegségem után is visszaemlékeztem egy szóra, melyet életem első hónapjaiban tanultam. Ez a szó "water", amelyet sokáig hangoztattam még azután is, hogy beszélőképességemet elveszítettem. A "wah, wah" hangot mindaddig megtartottam, amíg a szót tapintás útján meg nem tanultam.

Azt mondják, hogy éppen azon a napon kezdtem járni, amelyen egyéves lettem. Anyám a fürdőből kivéve térdén tartott, mikor megpillantottam a padlón valami mozgó falevelek árnyékát. Lecsúsztam térdéről, s majdnem megfutamodtam a játszó árnyék felé. Az ösztön eltűnt, én elestem és sírtam, hogy vegyen föl.

Ezek a boldog napok nem sokáig tartottak. Csak egyetlen énekes, virágos rövid tavasz, csak egyetlen rózsával s gyümölccsel gazdag nyár, csak egyetlen aranyos és bíboros ősz kedves sugarai gyönyörködtették a kis vidám gyermeket!

Aztán, ama szomorú emlékű februárban jött a betegség, amely bezárta szemeimet és füleimet, s ismét visszavetett az újszülött kisgyermek öntudatlan állapotába.

Azt mondták, nagyfokú agy- és gyomorbántalmam van. Az orvos nem hitte, hogy életben maradok. De egy reggel korán a láz megszűnt, oly hirtelen és titokzatosan, ahogy föllépett. Nagy öröm volt a családban, mert ekkor még az orvos sem sejtette, hogy én többé sem látni, sem hallani nem fogok.

Erről a betegségről kevés tiszta fogalmam van. Jól emlékszem anyám gyöngédségére, mellyel enyhíteni akarta félelmemet, fájdalmamra, a kínos halálküzdelmekre és a lázas állapotra, amely sokszor fölzavart a félálomból. Anyám a fal felé fordította száraz, forró arcomat, el a világosságtól, amely kezdett megszűnni számomra.

Leszámítva ezeket a röpke emlékeket, ha emlékeknek egyáltalában mondhatók, az egész inkább csak olyan, mint egy nehéz álom.

Rendre hozzászoktam a csendhez és sötétséghez, s elfeledtem, hogy még valaha másképpen is volt, amíg megérkezett ő, tanítóm, aki fölszabadította lelkemet.

Életem első tizenkilenc hónapja alatt a tágas mezőkről, a fényességről, a fákról és virágokról olyan képet szereztem, amelyet az azután következő sötétség nem tudott egészen kitörölni. Ha egyszer láttuk, "miénk a nap és mit a nap mutat".

 

II.

Nem tudok visszaemlékezni, mi történt velem a betegségem után következő hónap alatt. Csak azt tudom, hogy vagy anyám ölében ültem, vagy belefogództam köntösébe, amint a házban erre-arra járt.

A kezemmel kitapogattam minden tárgyat, megfigyeltem minden mozgást, s így sok dolgot megtanultam. Csakhamar szükségét kezdtem érezni a másokkal való érintkezésnek, s idétlen jelzésekbe kezdtem. A fejrázás "nem"-et jelentett, a bólintás; "igen"-t, a húzás azt jelentette: "jöjj", a taszítás: "menj".

Ha kenyér kellett, mutattam a kenyérszelést s a vajjal bekenést. Ha ebédre fagylaltot szerettem volna enni, mutattam, hogyan keverik, s dideregtem, jelezve a hideget.

Anyám is nagyon sok dolgot meg tudott értetni velem. Mindig megértettem, ha valamit le kellett hoznom az emeletről, s azonnal rohantam föl, vagy ahová kívánta.

Anyám bölcsességének köszönöm mindazt a fényt és jót, amit hosszú éjszakám alatt élveztem.

Sokat megértettem abból, ami körülöttem történt. Ötéves koromban megtanultam, hogyan fogjam össze a fehérneműmet, hova tegyem a tisztát, midőn a mosóból behozták. A magamét ki tudtam választani a többi közül. Az anyám és néném öltözködéséből észrevettem, ha el akartak menni hazulról, s mindig kértem, vigyenek magukkal.

Mikor vendégek voltak nálunk, mindig értem küldtek, s mikor elmentek, integettem a kezemmel feléjük Úgy képzelem, volt némi halvány sejtelmem, mit jelentett ez a kézmozdulat. […]

Nem tudom, mikor jöttem tisztába azzal, hogy én nem vagyok olyan, mint más emberek; de rájöttem, még mielőtt a tanítóm hozzánk érkezett volna. Észrevettem, hogy anyám és a barátaim, amikor beszéltek, nem olyan jeleket használtak, mint én, hanem a szájukból beszéltek.

Mikor két ember beszélgetett, néha közéjük álltam s ajkukra tettem a kezemet. Nem értettem, és emiatt bosszankodtam. Ajkaimat mozgattam és dühösen gesztikuláltam, de eredménytelenül. Emiatt néha annyira fölbosszankodtam, hogy rugdalóztam-kapálóztam, amíg egészen kimerültem.

Úgy gondolom, tudtam, mikor voltam rossz, mert tudtam, hogy Ellát, az ápolónőmet bántotta, ha rugdalóztam-kapálóztam, s mikor a dühöm elmúlt, mintha némi megbánást éreztem volna. De arra nem emlékszem, hogy ez az érzés valaha visszatartott volna a rosszaságtól, ha nem kaptam meg, amire vágytam.

Akkortájt egy kis néger leány, Martha Washington, a szakácsné leánya és Belle, az öreg vadászkutya voltak állandó társaim. Martha értette az én jeleimet, s csak ritkán volt nehéz, hogy megértessem, mit kívánok. Nekem nagyon tetszett, hogy uralkodhattam fölötte, s ő is inkább eltűrte zsarnokságomat, mintsem kezem súlyát érezze.

Erős, tevékeny és meggondolatlan gyermek voltam. Mindig eléggé tisztában voltam magammal, s mindig a magam útján jártam, ha körömszakadtáig kellett is harcolnom érte.

Sokat ültünk a konyhában. A tésztából labdát gyúrtunk, segítettünk a fagylaltkészítésben, kávéőrlésben, civakodtunk a tésztás serpenyő miatt. Enni adtunk a tyúkoknak, pulykáknak, melyek a küszöb előtt sereglettek. Némelyik olyan szelíd volt, hogy evett a kezemből, s engedte, hogy megsimogassam. […]

A gyöngytyúk szerette ide-oda rejteni tojását. Nekem rendkívül nagy örömet szerzett a tojások keresése a nagy fűben. Marthának csak úgy tudtam megmagyarázni, mikor tojást akartam keresni, hogy lebújtam a földre és a két kezemet összetéve a földön tartottam. Martha megértett. Mikor tojást találtunk, soha sem engedtem, hogy ő vigye be. Féltem, hogy elejti, s ezt neki jelekkel értésére adtam.

A szín, ahol a gabona állott, az istálló, ahol a lovakat tartották, az udvar, ahol este és reggel a teheneket fejték, Marthának és nekem állandó időtöltő helyünk volt. A tehenes gazda megengedte, hogy míg fejt, a kezemet a tehénen tartsam. A tehén sokszor jól rám csapott farkával kíváncsiságom miatt.

A karácsonyra készülés mindig nagy mulatságom volt. Természetes, hogy nem tudtam, mire való az egész, de emlékszem, hogy élveztem a jó illatot, mellyel a szoba megtelt, s tetszett, hogy nekem s Marthának sok apróságot adtak, csak hogy csendesek legyünk. Mi nagyon sokszor útjában voltunk a többieknek, de azzal nem törődtünk egy cseppet sem.

Meg volt engedve, hogy a mandulát megőröljük, a mazsolából egy-egy darabot elvegyünk, az ízes kanalat megnyaljuk. Karácsony estéjén én is kitettem a kis harisnyámat, de arra már nem emlékszem, hogy az egész dolog iránt nagyon érdeklődtem volna. Napfeljötte előtt föl sem ébredtem, hogy megnézzem, mit kaptam ajándékba.

Martha éppen úgy szerette a pajkoskodást, mint én. Egy meleg júliusi napon két kisgyermek ült a veranda lépcsőin. Az egyik olyan fekete volt, mint az ébenfa, haja kis fürtökben összekunkorodva. A másik fehér volt. Haja hosszú, aranyfürtű. Az egyik hatéves volt, a másik pár évvel idősebb.

A fiatalabb gyermek vak volt. Ez én voltam. A másik Martha Washington volt. Serényen vagdaltuk papírból a babácskákat, de csakhamar beleuntunk. Miután összevagdaltuk a cipőnk kötőjét, meg a verandán levő kúszónövény leveleit, én Martha göndör fejének fordultam. Eleinte tiltakozott, de végül megadta magát. Ő is gondolt egyet, az ollót kezébe vette, s kezdte vágni a hajamat. Ha anyám kellő időben észre nem veszi, bizonnyal nem maradt volna egy fürt sem a fejemen.

Belle, az öreg kutyánk nagyon rest volt, s inkább szeretett a tűzhely előtt heverészni, mintsem futkosni. Próbáltam megtanítani az én integető beszédemre, de sehogy sem akart figyelni.

Sok apró jelenetre emlékszem abból a tétlen, célnélküli életemből, amelynek nem volt nappala.

Egyszer a kötényemre vizet öntöttem, aztán ráterítettem a nyílt tűzhelyre. Nem tetszett, hogy oly lassan szárad, hát odább tettem, rá egészen a parázsra. A kötény meggyulladt, lángra lobbant, s egy perc alatt a ruhám is lángban volt.

Iszonyú zajt csaptam, mire az öreg dada odaszaladt. Egy gyapjútakarót dobott rám, majd hogy meg nem fullasztott, de a tüzet eloltotta. Csak a kezemet érte nagyobb sérülés és a hajam perzselődött meg.

Ekkortájt jöttem rá, mire való a kulcs. Egyik reggel anyámat bezártam az éléskamrába. Három óra hosszat volt kénytelen ott ülni, mivel a cselédek a ház másik részében voltak. Anyám verte, rázta az ajtót; én pedig a tornác lépcsőin ültem s vígan nevettem, érezvén a padló rezgését.

Ez a csíny meggyőzte szüleimet, hogy minél előbb rendes tanítás alá kell fogni engem. Amikor tanítóm, Miss Sullivan eljött, első gondom volt, hogy őt is becsukjam valahova. Anyám ideadott valamit, s megmagyarázta, hogy vigyem föl a szobába Miss Sullivannek. Alighogy átadtam, megkerestem a kulcsot, az ajtót kívülről bezártam, s a kulcsot eldugtam a ruhaszekrény alá. Sehogy sem tudtak rábírni, hogy megmutassam, hol van a kulcs. Atyám kénytelen volt egy létrát tenni az ablakhoz, hogy azon Miss Sullivan, az én nagy mulatságomra, az ablakon át leszálljon. Csak hónapok múlva adtam elő a kulcsot.

Mikor ötéves voltam, a kis zöld házból új, nagy házba költöztünk. A családunk rajtam kívül atyámból, anyámból s két mostohatestvérből állott, majd később kishúgom, Mildred is csatlakozott hozzánk.

Apámra egy kis jelenet emlékeztet. Bementem a szobájába. Csupa papíron lépdeltem hozzá. Egy újság volt előtte. Nagyon törtem a fejemet, mit művel. Utánoztam az apámat, még a szemüvegét is föltettem, gondolván, hogy így könnyebben kitalálom a titkot. De sok éven át nem találtam ki. Aztán megtanultam, hogy lapot szerkesztett, arra szolgált az a sok papír.

Apám nagyon kedves, türelmes és otthon ülő ember volt. Csak a vadászat idején ment el hazulról. Mondták nekem később, hogy nagy vadász és jó céllövő. Családja után kutyáit és puskáját szerette legjobban.

Nagyon vendégszerető volt, egész a túlzásig. Ritkán jött haza vendég nélkül. Legnagyobb büszkesége kertje volt: ő tenyésztette az egész környéken a legszebb görögdinnyét és epret. Az első érett szőlőt nekem hozta. Emlékszem, mily gyöngéden vezetett kézen fogva egyik fától a másikhoz, s milyen boldog volt, ha valamiben örömem telt.

Apám híres mesemondó volt. Mikor megtanultam a jelbeszédet, esetlenül, a maga módja szerint, kezemre betűzte legjobb anekdotáit, s roppant tetszett neki, ha alkalmanként el tudtam mondani.

1896-ban északon töltöttem a nyarat, midőn apám haláláról értesítettek. Rövid ideig tartó súlyos betegségben hunyt el. Ez volt első nagy bánatom, első személyes tapasztalatom a halál felől.

Hogyan írjak anyámról? Ő oly közel áll hozzám, hogy majdnem illetlen dolog róla beszélnem.

A kishúgomat sokáig betolakodónak tartottam. Rájöttem, hogy én többé nem vagyok anyám egyetlen kedvence, s ez féltékennyé tett. A kicsi mindig az anyám ölében ült, s egészen lefoglalta az idejét. Egy nap olyasmi történt, ami nemcsak bántott, hanem bosszantott is.

Volt nekem akkor egy nagyon kényeztetett, sokat kínzott babám, melyet később Nancynek neveztem. Ennek kellett fölindulásom és jókedvem minden szeszélyét kiállnia. Volt ezenkívül beszélő, kiáltó, szemhunyó babám is, de egyiket sem szerettem annyira, mint Nancyt. Kis bölcsője is volt, melyben néha órákig ringattam. A bölcsőre is meg a babára is a legféltőbb gonddal ügyeltem, de egy reggel azt vettem észre, hogy kis testvérem a baba bölcsőjében alszik.

Ez olyan merészség volt tőle, aki iránt bennem még nem volt semmi testvéri szeretet, hogy nagyon mérges lettem. Nekirohantam a bölcsőnek, fölborítottam, s ha anyám esés közben föl nem fogja a kislányt, bele is halhatott volna.

Lám így van az, amikor kétféle elhagyatottság pusztájában járunk, keveset tudunk azokról a gyöngéd érzelmekről, melyeket az édes szavak, kedves cselekedetek és a társaság ébresztenek bennünk.

Aztán, mikor én is beleléptem emberi örökségembe, Mildreddel egymás szívéhez nőttünk. Szerettünk kézen fogva járni, bár ő nem értette az én ujjbeszédemet, sem én az ő csevegését.

 

III.

Ezalatt mind jobban fokozódott bennem a vágy: hogyan tudnám kifejezni magamat én is. Az a néhány jel, amelyet használtam, mind kevésbé elégített ki. Ahányszor megakadtam, kitört belőlem a szenvedély. Úgy éreztem, mintha láthatatlan kezek tartanának fogva, s minden áron igyekeztem kiszakítani magamat.

Küzdöttem, de nem azért, mintha az segített volna a dolgon, hanem mert az ellenállás szelleme erős volt bennem. Rendszerint sírva s testileg kimerülve estem össze. Ha anyám közelemben volt, ölébe kúsztam, mert úgy odavoltam, hogy azt sem tudtam, miért érzem magamat ily nyomorultnak. Kevés idő múlva annyira erőt vett rajtam a vágy, hogy én is tudjak valamiképpen beszélni, hogy az elkeseredés és izgatottság-kitörés kezdett naponként, sőt néha óránként ismétlődni.

Szüleim nagyon bánkódtak és zavarban voltak, mit tegyenek. A közelben sehol sem volt intézet vakok és siketek számára. Arra is alig gondolhattak, hogy akad valaki, aki oly félreeső helyre, mint Tuscumbia, eljönne tanítónak. De néha a barátaink és rokonaink még azt is mondták, hogy engem lehetetlenség lenne tanítani.

Anyámnak egyetlen reménysugárt a Laura Bridgmanről olvasott tudósítás nyújtott. Emlékezett, hogy ő is siket és vak volt s mégis tanították. De arra is emlékezett, hogy Bridgman tanítója, dr. Howe, aki a siket-vakok tanításával foglalkozott, már régen meghalt. Valószínűnek tartotta, hogy a mesterrel együtt módszere is sírba szállt. S még ha nem volna is úgy, hogy lehessen egy ily messzi világban lakó siket-vak leányt a tanítás előnyeiben részesíteni?

Hatéves koromban apám hírét vette egy olyan szemorvosnak Baltimore-ban, aki sok reménytelen esetben sikeres gyógyítást végzett. Szüleim azonnal elhatározták, hogy Baltimore-ba visznek és megvizsgáltatják a szememet.

Az útra jól emlékszem. Nagyon kellemes volt. Útközben a vonaton ismeretségeket kötöttem. Egy asszonyság egy doboz csigahéjjal ajándékozott meg. Apám kilyuggatta, hogy föl tudjam fűzni. Ezzel egy darabig boldog voltam, elfoglaltam magamat. A kalauz is nagyon szívélyes volt. Némelykor, midőn a jegyeket szedte össze, kabátjába fogóztam s végigmentem vele a hosszú kocsin.

Lyukasztógépét kezembe adta, s megengedte, hogy játsszam vele. Egy sarokba behúzódtam s órahosszat töltöttem a papírlyuggatással.

Nagynénémtől kaptam egy kendőből készült babát. Nagyon furcsa volt, mivel nem volt meg a rendes alakja, nem volt orra, sem szája, füle, szeme - semmi, amit egy gyermek babaarcnak tudott volna képzelni. Ezt én mindenkinek mutattam, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ellássa szemmel. Egyszer jó gondolatom támadt, s a talány meg lett oldva. Megkerestem nagynéném kalapját, amely nagy gyöngyökkel volt díszítve. Két szem gyöngyöt letéptem, s mutattam, hogy szeretném a babámra varratni. A szemeket odavarrták, s én nagyon örültem, de mihelyt ez rendben volt, azonnal elveszítettem minden érdeklődésemet a baba iránt. Az egész út alatt egyszer sem veszítettem el türelmemet, annyi új dolog kínálkozott, hogy elfoglalja figyelmemet.

Baltimore-ban dr. Chisholm szívesen fogadott, de semmit sem tudott segíteni. Azonban kijelentette, hogy engem lehet tanítani, s megadta apámnak az eligazítást. Egyenesen Washingtonba mentünk dr. Bellhez, tájékoztatást szerezni a siketek és vakok intézetei felől. Apám nagy lelki gyötrelmet állott ki az úton, én pedig örvendtem, hogy oly sokat járunk-kelünk.

Mikor dr. Bellhez eljutottunk, azonnal megéreztem szívének gyöngéd jóságát, mellyel annyi szerencsétlent vigasztalt már meg. Ölébe vett, kezembe adta óráját, s az én kedvemért üttette. Ő megértette az én jeleimet, én ezt észrevettem, s nagyon megszerettem. De arról sejtelmem sem volt, hogy ez a találkozás fogja megnyitni előttem azt az ajtót, mely a sötétből világosságra, elszigetelt helyzetemből barátok közé, s tudáshoz és szeretethez juttat.

Dr. Bell azt ajánlotta apámnak, írjon Bostonba a Perkins-intézet igazgatójának, dr. Anagnosnak, s kérdezze meg, nincs-e olyan tanító a keze alatt, aki velem foglalkozhatna. Apám azonnal írt, s egy pár hét múlva megjött a kedves válasz Anagnos úrtól azzal a biztatással, hogy talált nekem tanítót. Ez 1884 novemberében történt, de Miss Sullivan csak a következő év márciusában érkezett meg.

Így kijutottam az egyiptomi fogságból, s most a Sinai hegyen álltam, ahol az isteni hatalom megérintette lelkemet és megvilágosította, úgy, hogy én láttam sok csoda dolgot, s a szent hegyről szózatot hallottam: "a tudás: szeretet, világosság és égi látomás."

 

IV.

Életemnek legfontosabb pillanata az a nap, amelyen tanítóm, Miss Anne Mansfield Sullivan hozzánk érkezett. Bámulat fog el, ha az azelőtti és azutáni élet között levő mérhetetlen nagy ellentétre gondolok! 1887. március 3-án történt, akkor, amikor négy hónap híján hétéves voltam.

E nagy nap délutánján a tornácon állottam némán, várakozva. Az anyám jeleiből, meg a körülöttem folyó, szokatlan ide-oda szaladgálásból halványan sejtettem, hogy itt valami rendkívüli fog történni. Elmentem hát az ajtó elé és a lépcsőn várakoztam.

A délutáni nap fénye elárasztotta a tornácot fedő illatos folyondárt, s rásütött ég felé emelt arcomra. Ujjaim majdnem öntudatlanul babráltak a még egészen új leveleken s virágokon, amelyek csak nemrég nyíltak ki, hogy köszöntsék az édes, meleg tavaszt.

Nem tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség kínozott, s arra következett a lankadtság.

Voltál-e valaha tengeren sűrű ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó szívvel várod, hogy mi fog történni?

Olyan voltam nevelésem megkezdése előtt, mint az a hajó, azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem tudtam mennyire van még part.

"Világosságot! Adjatok nekem világosságot!" Ez volt az én lelkem szótlan kiáltása, s ím a szeretet fénye éppen abban az órában sütött rám.

Közeledő lépteket vettem észre. Kinyújtottam kezemet, mintha anyám közeledett volna felém. Valaki megölelt, karjai közé szorított. Ez ő volt. Ő, aki hozzám jött, hogy jelentést tegyen nekem minden dologról, sőt annál is többet, hogy szeressen engem!

Tanítóm a megérkezése utáni napon utánam jött, szobájába vitt és egy babát adott. A Perkins-intézet kis vak gyermekei küldték. Miss Sullivan felöltöztette. Ezt csak később tudtam meg. Mikor kevés ideig játszottam vele, Miss Sullivan a kezembe betűzte e szót: baba. Az ujjnak ez a játéka nagyon érdekelt s próbáltam utánozni. Mikor végül a betűket pontosan tudtam jelezni, nagy öröm és büszkeség fogott el. Lefutottam a lépcsőn, feltartottam kezemet és ujjaimmal mutattam a betűket.

Nem tudtam, hogy betűket jelölök, sőt arról sem volt fogalmam, hogy betűk léteznek. Csak úgy majom módjára mozgattam ujjaimat. A következő napokon már megtanultam egy csomó új szót, ezeket: tű, fő, ül, áll, megy, de még sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy minden dolognak neve van.

Egyik napon, midőn az új babámmal játszadoztam, Miss Sullivan hozzám jött, ölembe tette a nagy babát is, és kibetűzte a kezemre: b-a-b-a. Értésemre igyekezett adni, hogy ez a név mindkettőnkre illik.

Nagy küzdelmünk volt e két szóval: k-o-r-s-ó, v-í-z. Miss Sullivan meg akarta értetni velem, mit jelent: korsó, s mit: víz, s hogy a kettő nem egy dolognak a neve, én azonban állandóan fölcseréltem a két nevet. Kétségbeesve abbahagyta, hogy később ismét újra kezdje. Újabb, meg újabb kísérletek dühbe hoztak s a korsót a földhöz vágtam.

Őszintén örültem, midőn a cserépdarabokat lábam alatt éreztem. Dühöm miatt sem megbánást, sem fájdalmat nem éreztem. Az én csöndes, sötét világomban nem fordult elő semmiféle mély vagy erős érzés.

Észrevettem, hogy tanítóm a cserepeket összesöpörte a tűzhely elébe, s némi elégtételt éreztem magamban, hogy az az alkalmatlan holmi többé nem volt előttem. Miss Sullivan ideadta kalapomat. Már tudtam, hogy ki fogunk menni a meleg napfényre. Erre a gondolatra, ha az ilyen érzés gondolatnak nevezhető, elkezdtem örömömben ugrándozni.

Lementünk a kúthoz, ahonnan a folyondár kedves illata érzett. Valaki vizet húzott s tanítóm a kezemet odatartotta a veder alá. Amint

Szólj hozzá!

Címkék: szív szeretet sötétség együttérzés pásztor reménység tanító

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr264632616

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása