Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

november 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Hithősök 40/07. rész – Lydia Prince

2012.03.28. 10:42 12nyil

Lydia Christensen 1890. március 8-án született Dániában, 1975-ig élt.

 

 

Részletek a Lydia Princ – Derek Prince: Hogyan felejthetnélek el Téged, Jeruzsálem c. könyvből

 

 

9. AZ ELSŐ FELADAT

 

Karácsony utáni péntek volt, egy szürke, sivár nap. Éppen befejeztem ebédemet, amikor lépések zaját hallottam, amint valaki lejön a kőlépcsőn az udvarba. Kinéztem az ablakon, éppen időben, hogy egy pillanatra megláthassak egy pár, nadrágba öltözött lábat. A következő pillanatban kopogtak az ajtón.

Kinyitottam az ajtót és szemközt találtam magam egy szakállas, középmagas férfival, aki harmincas éveinek elején járhatott.

Elnyűtt, európai stílusú öltönyt viselt, és fején a hagyományos „jarmulk” sapkát viselte.

− Jó napot – mondta – Ön Miss Christensen?

Túlságosan meglepett voltam ahhoz, hogy megszólaljak, csak bólintottam. Honnan tudja vajon a nevemet?

− Az én nevem Cohen – folytatta. – Eliezer Cohen. Feleségemnek és nekem van egy leány csecsemőnk, aki haldoklik. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, elvállalná-e őt? – Lassan és nehézkesen beszélt angolul.

− Egy haldokló csecsemő? – kérdeztem. − De hát én semmit nem tudok a csecsemőkről. Egyáltalán honnan tudja, hogy itt vagyok?

− Feleségem és én hiszünk Istenben. Imádkoztunk: Isten, mutasd meg, mit tegyünk! – A férfi az imádság helyzetébe tette a kezét és felfelé nézett. – Ma reggel a feleségem találkozott egy vak nővel a Jaffa-kapunál, és ő mondta, hogy egy nagyon kedves hölgy jött Dániából Jeruzsálembe, aki ennek a háznak a pincéjében lakik. Ön az a hölgy?

 

{Jahve Raffa = az Úr a gyógyító}

 

Nijmeh! De vajon mi késztette őt arra, hogy megmondja a nevemet ezeknek az embereknek?

Hangosan ezt mondtam:

− Nos, az igaz, hogy Dániából jöttem, de nem vagyok ápolónő, sem gondozó.

− Hát akkor miért jött ide? Nem azért, hogy segítsem nekünk? – Kétségbeesett sürgetés volt a férfi hangjában. Ez volt az a kérdés, amit százszor is feltettem magamnak: Miért jöttem ide? De Isten csak nem kéri azt tőlem, hogy vállaljak el egy haldokló csecsemőt ebben az alagsorban?

− Igazán nem akarom megtagadni a segítséget – mondtam –, de nem vagyok olyan helyzetben, hogy bármit is tehessek önért. Nincs helyem, hogy elhelyezzem a gyermeket, se gyógyszerem, se ennivalóm, se pénzem, hogy vásároljak. El kellene vinnie a gyermeket a kórházba.

− Már megtettük – válaszolta – de a kórházba nem vették fel. Azt mondták, hogy semmit sem tudnak tenni érte. Ő egy ikerpár egyik tagja. A másik meghalt két hónappal ezelőtt, és most ő is haldoklik. Ez nagyon megterheli a feleségemet lelkileg. Már nem tudja tovább ezt elviselni.

 

− Cohen úr – mondtam. – Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok segíteni. De nem látom, mit tehetnék.

Ebben a pillanatban elkaptam pillantását; ugyanazt az üres, reménytelen tekintetet, amit láttam az emberek szemében a temetési szertartáson.

– Legalább adjon időt, hogy imádkozzam erről. Azután – ha úgy látom, hogy tudok tenni valamit –, megkeresem önöket. Hol laknak?

Útmutatást adott nekem, hogyan találhatom meg a házat, és megígértem, hogy kapcsolatba lépek vele, ha valami módját látom annak, hogy segítsek.

A férfi vonakodva elindult. A lépcsőn félúton visszafordult, és ezt mondta:

− Kérem, ne várjon túl sokáig!

Néhány perccel később arab tanárom jött, hogy órát adjon nekem, de képtelen voltam odafigyelni.

Az óra végén kifizettem neki a két dollárt, amivel azon a héten tartoztam neki. Amikor elment, erszényemből kiöntöttem az aprópénzt az asztalra, és megszámoltam: nyolcvanhat cent. Ez volt mindenem!

Nemsokára Nijmeh lejött, hogy átvegye velem az arab leckémet.

− Nijmeh, találkoztál ma egy zsidó hölggyel a Jaffa-kapunál és azt mondtad neki, hogy elvállalnám a beteg gyermekét?

− Nos, találkoztam egy nővel ma reggel, aki a hangja alapján zsidó lehetett. Nagyon nagy bajban volt a gyermeke miatt, és én beszéltem neki rólad.

− De Nijmeh, miből gondoltad, hogy én tudok segíteni?

Miss Christensen, évekig imádkoztam, hogy Isten küldjön valakit, aki gondot viselne a hajléktalan

gyermekekről ebben a városban. Hiszem, hogy te vagy az a személy.

Forrás: http://www.istenkereso.hu/kepek/letoltheto/20100907044158545698/Derek_Prince-Hogyan_felejthetnelek_el_Teged_Jeruzsalam.doc

 

 

 

 

Isten munkája olyan, mint egy váltóversenyszerű hosszútávfutás.

 

… =>egy vak arab keresztény hölgy => egy dán tanítónő => Derek Prince => …

 

 

 

Jeruzsálemben

- Itt lakik Ratcliffe kisasszony – tudatta velem Gustafsson kisasszony, és egy lapos tetejű, kétemeletes ház előtt állt meg. Aztán felment a néhány lépcsőn, és erősen kopogott a vasajtón. Egy sötét bőrű asszony nyitotta ki az ajtót. Hosszú, bő ruha volt rajra, mely laza rakásokban egészen a mezítelen lábáig ért. Arabul köszöntötte Gustafsson kisasszonyt. , és egy tágas előcsarnokba vezetett minket, mely részben dolgozószoba, részben pedig nappali volt.
 
A fa íróasztal mellől egy kis, ősz hajú asszony jött felénk, hogy köszöntsön minket. Olyan ötven év körülinek saccoltam. Hosszú haja, sötétszürke ruha volt rajta, amit a keményített fehér gallér barátságossá tett.
 
Gustafsson kisasszony bemutatott engem:
- Ez Christensen* kisasszony. Éppen most érkezett Dániából.
- Dániából? Mi hozta Önt ilyen messzi útra, Jeruzsálembe? – Ratcliffe kisasszony gyengéd, de meglepően mély hangon beszélt.
- Úgy gondolom, Isten egy meghatározott céllal hozott engem Jeruzsálembe.
- Hotelban lakik vagy barátoknál?
- Gustafsson kisasszony volt olyan kedves, hogy az elmúlt éjjel szállást adott heverőjén, de tulajdonképpen szállásom még nincs.
 
Ratcliffe kisasszony végignézett rajtam.
- A földszinten még van egy szobám. Meg akarja nézni?
 
Mintha álmodnék, követtem Ratcliffe kisasszonyt a lépcsőn a földszintre. Kinyitotta az ajtót, és egy nagy szobába lépett, melynek fala és padlózata is kőből volt. Az ajtóban megálltam, és egy pillanat alatt körülnéztem. Nem sokat láthattam. A fal és a föld majdnem teljesen üres volt. A két faajtó az egyik sarokban egy kamrát sejtetett velem.
 
A teljes bútorzat négy tárgyból állt: egy ágy, egy fiókos szekrény a bal oldalon, és a jobb oldalon egy asztal és egy szék volt. A szemben lévő oldalon egy vasajtó volt, és balra tőle egy rácsozott ablak – a félelem néma tanúja – melyen keresztül egy lépcsőt fedeztem fel.
 
Amikor körülnéztem, egy meleg érzés töltött el. Ez ugyanaz az érzés volt, mint amikor Korsorban elkezdtem Jeruzsálemért imádkozni. Vajon ezzel a Szentlélek „igent” mond nekem? A belső melegség furcsa ellentéte volt annak, amit láttam. Valóban ez az a hely, amit Isten kiválasztott számomra?a múlt resti imámra emlékeztem, amikor azt kértem, hogy isten vigyen engem a megfelelő helyre. Ha ez most Isten válasza, akkor ez sokkal gyorsabban történt, mint vártam.
 
Ratcliffe kisasszony félbeszakította gondolataimat:
- Ez a vasajtó egy mélyenfekvő udvarra vezet, és egy lépcsőn fel lehet menni az utcára. Így Önnek külön bejárata lenne, és nem kellene a mi lakásunkon keresztülmennie.
- Ratcliffe kisasszony – mondtam -, ez olyan gyorsan jött, hogy tényleg nem tudom, mit mondjak.
- Még imádkozhat ezért egy darabig, mielőtt eldönti, hogy ideköltözik-e. – és a következő pillanatban már el is ment.
 
Egyedül voltam, és így letérdeltem az ágy mellé, és az Úr válaszát kértem. Akaratlanul is a korsori nappalimra gondoltam – a zöld bársonyfotelre, a Wilton-szőnyegre, a diófa zongorára, az aranyszínű brokátfüggönyre. A kemény kőpadló a térdem alatt a jelenlegi helyzetemhez való ellentétet még jobban kihangsúlyozta. Micsoda küldetése lehet Istennek számomra egy ilyen helyen?
- Atyám! – imádkoztam -, ha Te vezettél engem ere a helyre, akkor megelégszem ezzel. – Ebben a pillanatban, amikor kimondtam ezt, eltűnt minden kételkedésem. Tudtam, hogy azon a helyen vagyok, melyet Isten készített számomra. Újra felálltam, és visszamentem a nappaliba.
- Nagyszerű, mikor akar költözni?
- Még ma szeretnék.
 
Ezen a délutánon négy óra körül már be is rendezkedtem. Kevés ruhámat a faliszekrény egyik oldalára akasztottam. A másik oldalon lévő néhány polcra a konyhaeszközöket raktam. A ruha többi részét és az egyéb dolgokat a rozoga fiókos szekrénybe tettem. A sárga bársony ágyterítő a fekete vaságyat barátságossá tette. A fonott bőröndöt üresen az ablak alá tettem, így ez egy külön bútordarabot képezett. A korábbi lakó egy rozsdás szeget hagyott az ágy feletti falon. Ez volt a legjobb hely, ahová keresztény barátaim búcsúajándékát, a jó Pásztort ábrázoló naptárt tehettem.
 
Amint besötétedett, Ratcliffe kisasszony egy petróleumlámpával az ajtómhoz jött.
- Hoztam valamit, amit biztosan tud használni. – A lámpát az asztalra tette, és leült a székre. – Mondja el nekem, hogy hogyan jött Jeruzsálembe!
 
Leültem a fonott kosárra, és elmondtam, hogyan ismertem meg Krisztust Dániában, hogy feladtam a tanári állásomat, és hogyan jöttem Jeruzsálembe.
- Tíz évvel ezelőtt én is Jeruzsálembe jöttem, és nem tudtam, hogy mi vár rám. – mondta Ratcliffe kisasszony. Beszélt arról a munkáról, mely idővel létrejött: a vasárnapi iskoláról, a női Biblia-körről, a börtön-misszioóról és a katonák, rendőrök közötti misszióról. Egy pillanatra elhallgatott, hogy a lámpát megigazítsa, és akkor a lámpa fénye megvilágította az arcát. A sok apró ránc arról tanúskodott, hogy sok éven át a napon volt. – Tíz nehéz év – folytatta beszámolóját – sok gond és csalódás! De az Úr előre figyelmeztetett minket, hogy mi vár ránk, amikor így szólt: „Jeruzsálem, Jeruzsálem aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek!” (Luk. 13:34.) Tényleg nincs még egy olyan város ezen a világon, mint Jeruzsálem.
- Megbánta, hogy idejött?
- Nem, Christensen kisasszony, nem bántam meg. Mindennek ellenére Jeruzsálem mégis egy nagy kártérítés marad mindenért. Ez a város egy fenntartás nélküli szeretetet követel tőlünk, melyet semmilyen szenvedés, csalódás vagy veszély nem tud szétrombolni. – Nevetett. – Tudja, ezért mondja a zsoltáros:
„…Ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek”(Zsolt. 137:6)
 
Amikor elment, a Bibliámat az asztalra tettem a lámpa alá és felnyitottam a zsoltárok könyvét. El akartam olvasni azt azt az Igét, amit látogatóm idézett az imént. Végül megtaláltam:
„Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!”
 
Becsuktam a Bibliát és körülnéztem. A kopasz falat az árnyék egy kicsit szebbé tette. Egy mély békesség volt a szobában. Ez most az új otthonom! Imára hajtottam a fejem:
- Köszönöm neked, Uram! Köszönöm neked azt, hogy most itt Jeruzsálemben vagyok!

(*Lídia Isten megbízásából magához vett egy haldokló kislányt, Tikvát, aki meggyógyult. Őt nevelve élt keresztényként a zsidók között, akik nem fogadták el az Úr Jézust. A második világháború vége felé összeházasodott Derek Prince-el, ketten kilenc zsidó, arab és afrikai származású kislányt fogadtak örökbe.)

Lídia Prince

Forrás: http://www.apostoli.hu/jeruzsalemben

 

 

 

 

Derek és Lydia Prince - Találkozó Jeruzsálemben


Igaz történet a hitről, a szeretetről és az ima természetfeletti erejéről. Természetfölötti védelem, gondviselés és gyógyulás...


A főhős egy ígéretes karrier beteljesedéséhez közeledő dán tanárnő, aki a múlt század húszas éveinek közepén egyszer csak ráébred, hogy az élete üres, értelmetlen Isten valósága nélkül, és soha nem tud boldog lenni, ha nem találkozik Jézussal személyes módon.

A felismerést keresés, a keresést pedig az áhított találkozás követi, aminek eredményeképpen hősnőnk azon kapja magát, hogy mindenét hátrahagyva már úton is van egy számára teljesen új világ, Izrael földje, Jeruzsálem városa felé, ahová Isten azért küldte, hogy elárvult, magukra hagyott gyermekek gondját viselje.

Az ott átélt megpróbáltatásaiból, győzelmeiből, szinte napi rendszerességű természetfölötti megtapasztalásaiból az Olvasó maga is megtanulhatja, - hogyan jön Isten válasza az imáinkra, - hogyan lehet felülkerekedni kemény kihívásokon, - hogyan ismerhetjük fel és tölthetjük be az életünkre vonatkozó isteni tervet, - továbbá hogyan kell minden helyzetben az Úr vezetésére figyelnünk.

 

Forrás: http://www.goodnews.hu/product_info.php/keresztyen-elet-prince-derek-lydia-talalkozo-jeruzsalemben-p-608

 

 

 

 

ELŐSZÓ

 

Ez a könyv egy rendkívül figyelemreméltó nő három évének története, aki történetesen a feleségem.

Ezek voltak azok az évek, amelyek elvitték őt egy olyan élettől, amelyben testi kényelem és szakmai beteljesedés volt, egy olyan életbe, ahol veszély, nyomor és elidegenedés volt mindentől és mindenkitől, amit ő drágának és fontosnak tartott.

Egy tanár, aki hivatása csúcsán állt, elhagyta szülőhazáját, Dániát − egy tiszta és törvénytisztelő országot −, hogy elutazzon egyedül, pénz nélkül, egy primitív és erőszakossággal telt országba. Ez a hely Jeruzsálem volt, az idő pedig a hosszú háborúskodás első harca a zsidók és az arabok között, amely még mindig tart.

Ott Lydia elviselte az éhség és a szomjúság szigorúságát, az utcai harcok és az ostrom veszélyeit.

És ott felfedezte azt, amit valamennyien keresünk, és olyan kevesen találunk meg: örömöt, békességet, tökéletes biztonságot, függetlenül életünk külső körülményeitől.

Egy nemzedékkel megelőzve korát a szellemi felfedezések birodalmában, Lydia a karizmatikus mozgalom úttörője lett, amelyet azóta sokan mai világunk legpozitívabb és legreményteljesebb tényezőjeként ismernek el. Minden nyomással és feszültséggel szemben, amelyek ma ellenünk törnek, az ő története rámutat arra az útra, amely elvezet azokhoz a válaszokhoz, amelyek kiállják a huszadik század próbáját.

 

Tudom, hogy ez így volt az én számomra. Lydia és én Jeruzsálemben találkoztunk és házasodtunk össze a második világháború végefelé. Miután megszereztem diplomámat Nagy-Britanniában az Eton College-ban és a Cambridge-i Egyetemen, volt egy közösségem a King’s College-ban, Cambridge-ben, hat évig. De kiképzésemnek egy teljesen új szakasza kezdődött meg azon a napon, amikor felmentem egy szürke kőház külső lépcsőjén, és ott találkoztam egy kék szemű dán nővel, akit zsidó és arab gyerekek nagy csoportja anyámnak szólított.

 

Abban a házban találkoztam a Szent Szellemmel, nem a teológiai tételek által Háromságnak nevezett személyek egyikével, hanem mint egy jelenlévő, működő napi realitással.

Láttam, hogy Lydia tányérokat tesz az asztalra, amikor nincs otthon étel, amit a tányérokra tegyen, tudva azt, hogy arra az időre, amikor leülnek enni, Isten gondoskodik ételről.

Láttam, amint megdorgálja a lázat és a betegséget a gyermekekben, és láttam, hogy a betegség elmegy.

 

Mindezek felett láttam, hogy a Szellem táplálja, vezeti és támogatja őt minden nap, egész nap, a Biblia lapjain keresztül. Én tanulmányoztam az Írást eredeti nyelvén, elemeztem történelmi összefüggéseit, szentírás-magyarázatokat mérlegeltem. Lydia hagyta, hogy szóljon a szívéhez.

 

Derek Prince

 

[…]

 

1. TIKVA

 

A lenyugvó nap utolsó sugarai eltűntek az égről mögöttem, Jeruzsálem utcáit sötéten és üresen hagyva. A csendet csak a cipőm csoszogása törte meg a köveken. A nyirkos, télies levegőtől szinte fájt az arcom. Ösztönös mozdulattal szorosabban öleltem magamhoz a batyut, amit vittem.

Végül megkönnyebbült sóhajjal lefelé fordultam egy kőlépcsőn, amely egy alagsori ajtóhoz vezetett. A batyut a bal kezemmel ringatva jobb kezemmel belenyúltam a kabátzsebembe, és egy nehéz vaskulcsot vettem elő. A recsegő hang, amivel a kulcs megfordult a zárban, visszhangzott az üres udvaron. Sietve beléptem, újból bezártam az ajtót, és ugyanaz a recsegő hang értésemre adta, hogy az ajtó biztonságosan bezáródott mögöttem.

 

Tapogatózva átmentem a szobán a szemben lévő falnál elhelyezett ágyhoz, és rátettem a terhemet.

Az ágy mellett állt egy fából készült konyhaszekrény. Kezemmel végigtapogattam a tetejét, felvettem egy doboz gyufát, és egyet meggyújtottam. A kis láng megvilágított egy petróleumlámpát, ami a kredencen állt. Egy másik gyufával meggyújtottam.

A lámpa fényében láthatóvá vált egy egyszerű szoba, amelynek a padlója kockakővel volt burkolva.

A falak szintén kőből épültek, és – eltekintve egy képes kalendáriumtól, ami az ágy fölött lógott -, csupaszok voltak. A kredencen és az ágyon kívül csak három bútordarab volt a szobában: egy asztal és egy karosszék az egyik falnál, és egy fonott kosár az ablak alatt. Az ablakon súlyos vasrácsok voltak, néma tanúbizonyságaiként annak a félelemnek, amely arra késztette a város lakóit, hogy erődítményt csináljanak otthonukból.

 

Újból az ágyon fekvő batyu felé fordultam. A durva fekete kendőben egy leánycsecsemő feküdt, csöppnyi fejét félig betakarta a szennyes, gyapotból szőtt hálóing. Arcának bőre, mint finom sárga pergamen, feszesen rásimult arccsontjára, és érintésemre égett, mint a tűz. Az izzadtságtól nedves fekete haja halántékára simult. Mély üregéből két fekete szem bámult rám egy pillanatig, majd ismét lecsukódott.

 

Kibontottam a sálnak egy másik sarkát, ahonnan egy cumisüveget vettem elő, néhány uncia langyos tejjel. Ettől a mozdulattól egy összegyűrt papírdarab esett ki és hullott a levegőben keringve a padlóra. Gyengéden a baba szájába helyeztem a cumit, és vártam, hogy reagáljon. Először úgy tűnt, hogy az ivás erőfeszítése túl megerőltető a számára, de kis idő múlva lassan szopni kezdett a cumisüvegből. Felvettem a papírdarabot a padlóról és kisimítottam. Három, gondosan nagybetűkkel írt sor volt rajta: TIKVA COHEN* – JERUZSÁLEMBEN SZÜLETETT – 1927. DECEMBER 4-én.

 

*{A koheniták nemcsak leviták, hanem papok is voltak az ószövetségi rendtartás szerint}

 

 

Automatikusan az ágy fölött lévő naptárra pillantottam. 1928. december 28., péntek volt. Alig tudtam elhinni, de a baba alig volt több egyévesnél. Ha a nagysága és a súlya alapján kellett volna megítélnem, kevesebb mint fél évre becsültem volna a korát.

Amíg a baba folytatta a szopást, körülpillantottam a szobában. Szükségem lenne egy helyre, hogy megvédjem őt a nedves levegőtől és a kövek hidegétől. Mit használjak erre a célra? Szemem megakadt a fonott kosáron az ablak alatt. Ez megfelelő lesz! De valamivel ki kellene bélelnem! Gyorsan kihúztam a kredenc fiókjait, és elővettem minden fehérneműmet és más puha ruhadarabot, amit csak találtam.

 

Ezekkel kibéleltem a kosár alját és oldalait, hogy olyan puhává és hívogatóvá tegyem, amennyire csak tudom. A kosár fedelét pedig nekitámasztottam az ablak rácsainak. Mire ezzel elkészültem, a baba abbahagyta a szopást, és úgy láttam, hogy alszik. Gyengéden kiemeltem őt a pamut trikóból. Majd a kék gyapjú pulóverrel, amit viseltem, kétszer-háromszor körbetekertem a testét. Amikor betettem őt a kosárba, egy pillanatig nyöszörgött, de hamarosan újból álomba merült. Gyorsan, zihálva vette a levegőt, és a láztól időről-időre borzongás futott végig a testén.

 

Kihez fordulhatnák segítségért? Magam elé képzeltem Jeruzsálem sötét és üres utcáit, amelyeken a félelem és a gyanakvás szelleme kísértett. Minden ajtó bezárva, minden ablakredőny leeresztve. Nem volt telefon, hogy kihívjam a mentőt vagy az orvost. Be voltam zárva egy üres szobába egy haldokló gyermekkel.

Tekintetem megragadt a könyvön, amely kinyitva feküdt a lámpa alatt a kredencen. A Biblia.

 

Van ebben üzenet a számomra ebben a pillanatban? Az a rész, ahol ki volt nyitva, Jakab levele volt. Elkezdtem olvasni azt az oldalt, és megálltam két zölddel aláhúzott versnél: „Beteg-e valaki közületek? Hívja magához a gyülekezet véneit, akik imádkozzanak érette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében! És a hitből elmondott imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt”… (Jakab 5:14-15)

 

„Megkenvén őt olajjal…” Lassan ismételtem a szavakat magamban. Az olaj volt az egyetlen elérhető segítség. De én nem voltam „vén”. Viszont egyedül voltam, minden segítség nélkül. Biztosan helyesebb megtenni azt, amit tudok, mint nem tenni semmit.

 

Kinyitottam a faliszekrényt, ahol kevés élelmiszeremet tartottam. Kivettem egy üveget, és a fény felé tartottam. Tartalma a zöld és az arany színe között csillogott. Tiszta olívaolaj volt, a júdeai dombokról, ugyanaz, amit múlt századokon keresztül szent kenetként öntöttek Izrael királyaira és prófétáira.

 

Az olajat tartalmazó palackot a bal kezemben tartva letérdeltem a kőpadlóra a fonott kosárral szemben. A baba egyre nehezebben lélegzett. A levegő körülöttünk különösen nyirkossá vált. Egy hideg borzongás futott végig rajtam. Szemtől-szemben álltam egy láthatatlan jelenléttel, a halál jelenlétével.

Azzal az erőfeszítéssel, amellyel a hitemet akartam megerősíteni, hangosan ismételgettem azokat a szavakat, amelyeket röviddel azelőtt olvastam a Bibliából. „És a hitből elmondott imádság megtartja a beteget… és az Úr felsegíti őt…” Néhány csepp olajat vettem enyhén remegő jobb kezem ujjaira, és könnyedén rákentem a baba homlokára.

− A Te nevedben Úr Jézus! − suttogtam. − Ő a Te kis húgod, egy a Te népedből. A Te nevedért kérlek, gyógyítsd meg őt!

 

[…]

 

2. SOREN

 

 

A következő nap délutánján egyedül találtam magamat anyával a nappaliban. Kedvenc székében ült, egy hintaszékben, és egy pulóvert kötött Kezia egyik gyermekének.

− Mondd Lydia – kérdezte –, mikor akarsz férjhez menni és letelepedni? − A hintaszék együtt ringott a kötőtűk ütemes csattogásával. – Tudod, én már nem leszek fiatalabb és nagyon szeretném látni, hogy megállapodsz egy férjjel és saját otthonnal.

− Nekem van saját otthonom, anyám, egy csodálatos otthon. Ami pedig a házasságot illeti, van egy más dolog, amit előbb meg kell oldanom.

− És az mi? – kérdezte ugyanúgy, mint Soren.

− Nem tudom biztosan. De – valami Istennel kapcsolatos dolog.

Furcsán nehéz volt ezeket a szavakat kimondani.

– Szeretnék meggyőződni arról a magam számára, hogy Isten valóságos-e, hogy van-e valami magasabb cél az életben, mint a karrier, és a fizetés.

− Nahát! Ez pontosan ugyanaz, amiket apa mondott az utolsó egy vagy két évben! – kiáltott fel anya. – Sőt, elkezdett látogatni valamiféle találkozókat egy farmer otthonában, a városon kívül.

− Egy farmer?

Nehéz volt elképzelni apát, amint ferencjóska kabátjában, mellényben és nadrágtartóval egy farmer nappalijában ül.

− Igen. Nem olyan emberek voltak, akikkel korábban barátkozni szokott. Végül küldtem nekik pénzt.

Nem akartam, hogy oda járjon, és ingyen igya a kávéjukat.

− Mi mást mondott még apa?

− Hát, emlékszem egy nap azt mondta, hogy pénzért nem lehet megvásárolni a lélek békességét. Ez néhány héttel a szívrohama előtt volt. Tudod, milyen hirtelen halt meg.

Egy pillanatra minden az eszembe jutott: a távirat, a gyötrő vonatút és végül amikor beléptem a szobába, ahova apa testét fektették. Emlékeztem az erős szomorúságrohamra és arra, hogy ez fokozatosan átadta helyét egy békességérzetnek, ami olyan valóságos volt, mintha egy személy lett volna velem a szobában. Visszaemlékeztem apa arckifejezésére, amint ott feküdt: egy olyan nyugalom volt az arcán, amit életében soha nem láttam. Biztos, hogy talált valamit életének azokban az utolsó heteiben. De mit?

 

[…]

 

3. A TALÁLKOZÁS

 

Dél körül visszatértem a lakásomba, de nem volt étvágyam. Főztem egy csésze erős kávét és rágyújtottam. Majd bementem a nappaliba, és végigfutottam a szemközti falon levő könyvsorokon.

Elolvastam a szerzők nevét: Kirkegaard, Oenslaeger, Ibsen, Shakespeare, Dickens, Tolsztoj, Platón .

Olvastam őket, idéztem őket, tanítottam róluk, de nem volt válaszuk a számomra. A felső sor jobb oldalán a szemem megpihent egy sima fekete köteten.

A tanárképzőben a Biblia része volt egy kötelező tárgynak, a vallás és egyháztörténetnek. Eleget olvastam ahhoz, hogy le tudjak vizsgálni, de soha nem mentem ennél tovább. Lehet valami a Bibliában, amit nem találtam meg más, olyan kíváncsian tanulmányozott könyvekben? Egy pillanatig tétováztam, majd felnyúltam és levettem.

 

Kedvenc karosszékemben ülve néhány pillanatig becsukva tartottam a Bibliát, és azon gondolkoztam, hol is kezdjem? Helyesnek tűnt az Újszövetséggel kezdeni. Megtaláltam a Máté evangéliuma első fejezetét, gyorsan átfutottam Krisztus nemzetségtáblázatán, majd elolvastam születésének és gyermekkorának leírását. Máté elbeszélésének egyszerűsége éles ellentétben állt azzal a választékos karácsonyi ünnepléssel, amelynek nem sokkal azelőtt részese voltam.

 

Folytattam az olvasást a Krisztus keresztségéről, megkísértetéséről és szolgálatának első eseményeiről szóló beszámolóval. Biztos, hogy volt valami erkölcsi szépség, ami páratlan volt más könyvekhez képest, amit olvastam, de nem láttam, hogy ez hogyan kapcsolódik jelenlegi helyzetemhez.

Amikor a Hegyi Beszédhez értem, a Nyolc Boldogsággal az elején, elkezdtem lassabban olvasni, és mindegyiknél szünetet tartottam, hogy megkérdezzem magamtól: valamilyen módon vonatkoztathatom-e magamra.

 

A negyedik boldogságnál hirtelen elállt a lélegzetem: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” Máté 5.6. Éhezni és szomjazni… Ez lehet az a vágyakozás, amit éreztem, a „valami” után, amit nem tudtam szavakban kifejezni? Vonatkoztathatom-e ezeket a szavakat magamra?

 

A tizedik versnél ismét megálltam: „Boldogok, akik üldöztetnek az igazságért!” Ennek nem volt értelme. Miért kellene valakinek üldöztetést elszenvednie, aki az igazságot keresi? Amint lassan folytattam az olvasást az 5. és a 6. fejezettel, olyan voltam, mint aki megpróbál utat találni az erdőben. Nehéz volt meglátni az ösvényt, amelyet az összefonódó ágak beárnyékoltak, de itt-ott egy kis sugárnyaláb áttört, és pillanatnyi bátorítást adott. Aztán amikor a 7. fejezethez értem, az olyan volt, mintha egy tisztásra jutottam volna, ahol a teljes, zavartalan napsugarak sütöttek rám:

 

„Kérjetek, és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek! Mert aki kér, az mind kap”… Máté 7. 7-8.

Kérjetek… keressetek… zörgessetek… Bizonyára ezt kellene tennem.

Tovább olvastam, és a fény újból tiszta és ragyogó volt:

„Menjetek be a szoros kapun! Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják azt”. Máté 7.13-14. Valahol előttem az ösvényen, amelyen jártam, volt egy kapu. Mögötte volt egy út, amely a békességhez és a beteljesedéshez vezetett. Mielőtt járhatnék az úton, először meg kell találnom a kaput és be kell lépnem rajta.

 

Felpillantottam az órára, a zongora fölött a falon. Délután 4 óra volt. Több mint három óra telt el azóta, hogy elkezdtem olvasni. Kint már sötétedett. Felkapcsoltam a villanyt, és elhúztam a nehéz brokátfüggönyöket az ablak előtt. Be akartam zárkózni a gondolataimmal. Elkezdtem fel-alá járkálni a szobában, meditálva a szavakon, amelyeket olvastam. Kérjetek… keressetek… zörgessetek… Biztos, hogy már kerestem, már sok hónapja. De vajon kértem-e már? Kit kellene kérnem? Krisztus vajon az imádságról beszélt?

 

Gyermekkoromban megtanítottak arra, hogy elmondjam az Úri Imádságot minden este, mielőtt elalszom. Tizenkét éves koromra ez egy monoton rutinná vált. Visszaemlékeztem egy estére, amikor egymás után tízszer elmondtam az imádságot, hogy megszabaduljak az imádság terhétől a következő kilenc estére. Emellett bekapcsolódtam a szokásos egyházi imákba és válaszokba, amikor templomban voltam. De az a gondolat, hogy önállóan imádkozzam és közvetlenül Istenhez, és olyan szavakat mondjak, amelyek nincsenek benne az imádságos könyvben, ez szokatlan és ijesztő volt. Mégsem tudtam szabadulni Krisztus szavaitól: Kérjetek és adatik néktek. Ha Krisztus azt kívánta tőlem, hogy kérjek, akkor nem várhatom, hogy kapok valamit kérés nélkül.

 

Mozdulatlanul álltam a karosszékkel szemben, amelyen ülni szoktam. Térdeljek le? Egy pillanatig vonakodtam, azután meghajtottam térdeimet a padlón, és testemmel a szék fölé hajoltam, könyökömet a puha velúr kárpitra helyezve. Elkezdtem gondolatban: Ó, Isten… De ez valahogyan nem tűnt helyesnek.

Szükséges hangosan imádkozni? A gondolat, hogy a saját hangomat halljam, elrémített.

− Ó Isten – mondtam hangosan. A hang az üres szobában fülsértő volt. Újból megszólaltam: Ó, Isten, aztán harmadszor is:

− Ó, Isten... én nem értem, én nem értem, kicsoda Isten, ki Jézus, ki a Szentlélek… de ha Te megmutatod nekem Jézust, mint élő valóságot, én követni fogom Őt!

 

És most az ismerős szobában, az óraketyegéssel a fülemben, valami történt, amire az én egész hátterem és műveltségem felkészületlenül hagyott. Az értelmem egyszerűen megtagadta annak elfogadását, amit a szemem látott. Már nem a szék támláját láttam. Annak helyén egy Személy állt velem szemben. Hosszú fehér köntös takarta a Személy lábait. Lassan felemeltem a szememet. Fejem fölött két kinyújtott kart láttam, az áldásadás helyzetében. Tovább emeltem szememet, és megláttam annak arcát, aki fölöttem állt. Egész testem remegni kezdett. Akaratlanul egy szó jött az ajkamra: Jézus! De amikor ezt kiejtettem, Ő eltűnt.

 

Újból ott találtam magamat, amint a szék támláját néztem. A zöld velúr ülésen láthattam a két könyököm helyét. Létezik, hogy tényleg egy személy állt velem szemben egy pillanattal korábban? Vagy egy rövid, hihetetlen hallucinációnak lettem az áldozata? Felemeltem a fejemet, és lassan körbenéztem a szobában. Külsőleg semmi nem változott.

 

Mégis volt valami a szobában, ami nem volt ott egy perccel azelőtt. Emlékeztem a pillanatra, amikor beléptem abba a szobába, ahol apa teste feküdt. Ugyanaz a jelenlét volt most körülöttem, mint amit akkor éreztem. A szoba valósággal tele volt vele. Nemcsak körülöttem volt, hanem bennem: egy mély, zavartalan, túláradó békesség.

 

Valósággal elárasztott annak a tudata, hogy Isten valóban válaszolt az imámra. Pontosan azt tette, amit kértem. Megmutatta nekem Jézust. Láttam köntösét és láttam kinyújtott kezét. Egy kifejezhetetlen pillanatig az arcába néztem. Teljesen lenyűgözött az újonnan megismert tény: Krisztus él, örökké, dicsőségesen, sugárzóan él. Az emberi ismeret összessége jelentéktelenségbe süllyedt ezzel az egy ténnyel összehasonlítva.

 

Az imádság váratlanul nem jelentett többé erőfeszítést. Nem tudtam visszatartani a hála szavait. Ó, köszönöm! – kiáltottam. − Köszönöm!

A béke hullámai öntötték el lelkemet. Úgy látszott, hogy nincs mód arra, hogy szavakba foglaljam vagy kifejezzem. Felálltam, és elkezdtem fel-alá járkálni. Néhány percenként újra meg újra elárasztott annak a tudata, ami történt. Köszönöm! – kiáltottam ismét.

 

Leültem a zongorához, mert valami módot kerestem, hogy kifejezzem érzelmeimet.

Visszaemlékeztem arra a himnuszra, amely könnyeket csalt a szemembe a szentestén. Kikerestem a dallamot a zongorán, majd elkezdtem énekelni hangosan, a saját kíséretemhez:

 

Újra meg újra elénekeltem ezeket a szavakat. A hangom egyre tisztább és erősebb lett. A szavakban, amelyeket énekeltem, a békesség folyója áradt ki az ajkamon.

Elvesztettem az időérzékemet. Időnként letérdeltem a szék mellett és imádkoztam, majd a zongorához ültem és énekeltem. Amikor ismét ránéztem az órára, tíz óra volt. Hat óra úgy telt el, mint néhány perc.

Végül levetkőztem és lefeküdtem. Ahogy feküdtem a sötétben, még mindig ismételgettem a hála szavait: Ó Istenem, köszönöm! Köszönöm! Éjfél körül álomtalan álomba merültem. […]

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: izrael ajándék szív szeretet jeruzsálem áldozat szent szellem szolgálati ajándék

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr214345381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása