Részletek a regényből
Trieszt, Isztria fővárosa, két egymástól igen elütő városrészből áll: egyik, az új és gazdag Terézváros, szabályosan követi az Öböl partvonalát, melyből egy darabkát kihasított magának az ember; a másik, a szegényes, szabálytalanul épült óváros, az előbbi városrész felé határát képező Korzó és a Karszt festői szépségű fellegvárral ékesített dombjának lejtője közé szorult.
Trieszt kikötőjét a San Carlo-móló határolja, a kereskedelmi hajók előszeretettel horgonyoznak mellette. Itt szívesen s időnként nyugtalanítóan nagy számban ténferegnek a kóbor, hazátlan csavargók; ruhájukon, a nadrágon, mellényen és zekén merőben felesleges a zseb, mert viselőjének soha nem volt és minden bizonnyal nem is lesz mit tennie bele.
De ezen a napon, 1867. május 18-án mégis feltűnt két jobban öltözött alak a ténfergők körében. Valószínűleg nekik sem okozott gondot, mire költsék forintjukat és krajcárjukat, hacsak nem mosolyog épp rájuk a szerencse. Az is igaz, hogy készek voltak mindenre, amivel a szerencse kegyét kicsikarhatják.
Az egyiket Sárkánynak hívták, és tripoliszinak mondta magát. A másik szicíliai volt, Zironénak nevezték. Mindketten bekutyagolták már vagy tízszer a mólót, s most megálltak a csücskén. Onnét kémlelték a látóhatárt, a Trieszti-öböltől nyugatra, mintha a szerencséjüket hozó hajónak kellett volna felbukkannia a nyílt tengeren.
- Mennyi az idő? - kérdezte Zirone, azzal az olaszsággal, amelyet társa éppoly jól beszélt, mint a többi földközi-tengeri nyelvjárást.
Sárkány nem felelt.
- Eh, de ostoba vagyok! - kiáltott fel a szicíliai. - Hát nincs épp ideje, hogy éhesek legyünk, ha elfelejtettünk ebédelni?
Az osztrák, olasz és szláv elemek annyira keverednek az Osztrák-Magyar Monarchia eme fertályában, hogy e két alak találkozása, jóllehet szemmel láthatóan idegenek voltak a városban, egyáltalában nem keltett feltűnést. Ezenfelül, ha valószínűleg kongott is a zsebük, ezt senki nem sejthette, annyira pöffeszkedtek a csizmáig érő barna köpeny alatt.
Sárkány, a fiatalabb, középtermetű, de arányos testalkatú, sima modorú és megnyerő fellépésű, huszonöt éves férfi volt. Sárkány, csak egyszerűen így. Semmi keresztnév. És így is volt, soha nem is keresztelték meg, lévén bizonyára afrikai, Tripoliszból vagy Tuniszból. S habár arcszíne barna, szabályos vonásai jobban emlékeztettek a fehér emberre, mintsem a feketére.
Ha volt valaha csalóka arckifejezés, a Sárkányé az volt. Jó megfigyelő kellett volna, hogy felfedezze az agyafúrtságot ebben a szabályos arcban, szép, fekete szemben, finom orrban és keskeny bajusz árnyékolta, szép ívelésű szájban. Semmiféle szem nem fedezhette volna fel ezen a csaknem kifejezéstelen ábrázaton a megvetés, az undor jegyeit, amelyet a társadalom elleni állandó lázadozás szül. Ha az emberi arcot kutató tudósok azt állítják - és legtöbbször igazuk is van -, hogy minden ügyeskedés ellenére a legagyafúrtabb csaló arca is leleplezi jellemét, Sárkány tökéletesen megcáfolta ezt a tételt. Aki csak látta őt, senki sem gyanította, hogy kicsoda, sem azt, hogy ki volt. Nem keltette fel azt az elkerülhetetlen ellenszenvet, amelyet a csalók és gazemberek váltanak ki, így csak annál veszélyesebb volt.
Senki sem tudta, milyen lehetett Sárkány gyermekkora. Valószínűleg elhagyott gyermek volt. Hogyan nevelkedett, és ki gondozta? Vajon Tripolisz melyik zugában töltötte gyermekkorát? Ki viselte a gondját, hogy elkerülje a pusztulás ezernyi veszélyét, amely e rettenetes éghajlat alatt leselkedik az emberre? Valójában senki sem tudta volna megmondani, talán még ő maga sem, aki véletlenül született meg, véletlenül cseperedett fel, s a véletlenre épült az élete! Ifjúkorában mégiscsak szerzett vagy inkább kapott bizonyos gyakorlati ismereteket, főleg azáltal, hogy annyifelé csavargott, annyiféle emberrel cimborált, s annyi ravaszságot eszelt ki, hogy biztosítsa a mindennapi megélhetését. Így és sok más körülmény összejátszásával történt, hogy néhány éve kapcsolatba került Trieszt egyik leggazdagabb cégével, Torontál Simon bankházával; e név majd nagy szerepet játszik történetünkben.
Sárkány társa, az olasz Zirone, az a fajta lelkiismeretlen, mindenre elszánt kalandor volt, aki rendelkezésére áll az első jöttmentnek, csak fizesse meg jól, vagy a másodiknak, csak pénzelje le még jobban. Ez a szicíliai születésű, harminc év körüli fickó éppúgy hajlandó volt rossz tanácsokkal szolgálni, mint elfogadni s kiváltképp végre is hajtani őket. Hogy pontosabban hol is született, tán meg is mondja, ha tudja. Mindenesetre azt nem szívesen árulta el, hol lakik, ha egyáltalán lakott valahol. Még Szicíliában sodorták össze Sárkánnyal csavargó életük viszontagságai. Ezentúl együtt járták a világot, s arra törekedtek, hogy balsorsukból per fas et nefas[1] kikovácsolják szerencséjüket. De Zirone, ez a sötétbarna képű, éjfekete szőrzetű, szakállas fickó csak üggyel-bajjal tudta leplezni vele született gonoszságát; ezt állandóan csak résnyire nyitott szeme és folytonosan lesunyt feje is elárulta. Persze ezt az alattomosságát véget nem érő szóáradattal igyekezett elrejteni. Különben inkább vidám volt, mintsem szomorú, és legalább annyira bőbeszédű, mint amennyire fiatal társa hallgatag természetű.
Ezen a napon Zirone mégis mérsékelte magát. Nyilvánvalóan a vacsora kérdése nyugtalanította. Előző este egy ócska kis lebujban a szerencse túlságosan mostoha volt hozzájuk, és az utolsó játszma elvitte Sárkány minden pénzét. Egyikük sem tudta, mit hoz a jövő. Csak a véletlenben bízhattak, és mivel a csirkefogók Gondviselője nem sietett elébük a San Carló-i mólón, elhatározták, hogy ők mennek elébe az újváros utcáin át.
A tereken, rakpartokon, sétányokon, a kikötőn innen és túl, a Triesztet átszelő nagy csatorna környékén hetvenezer főnyi olasz származású lakos jön-megy, tolong, szaladgál, töri magát az üzlet hajszájában; nyelvük a velencei nyelv, de beszédjük elvész a németül, franciául, angolul, szlávul karattyoló tengerészek, kereskedők, alkalmazottak és hivatalnokok tarkabarka zsivajában.
Hogy az újváros gazdag, ebből még nem szabad arra következtetni, hogy mindenki, aki csak utcáit rója, szerencsés halandó. Nem! Még a legtehetősebbek sem versenyezhetnének azokkal az angol, örmény, zsidó kereskedőkkel, akik Trieszt felső köreihez tartoznak, s akiknek fényűző életmódja az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosához is méltó lehetne. De hány szegény ördög bolyong itt számolatlanul reggeltől estig az üzleti negyed útjain, páncélszekrényhez hasonló, bezárt, magas épületek sorfala között, melyekben felhalmozódik mindenfajta áru, amit csak ide vonz ez a szerencsés fekvésű szabad kikötő az Adria csücskében! Hány ember még nem is ebédelt, talán nem is vacsorázik, csak itt lődörög a mólón, ahova Európa legjelentősebb tengerhajózási társasága, az osztrák Lloyd hajói annyi kincset hoznak a világ minden tájáról! Akárcsak Londonban, Liverpoolban, Marseille-ben, Le Havre-ban, Antwerpenben, Livornóban, itt is hány száz szegény ördög él a gazdag hajótulajdonosok mellett, a Tőzsde téren, ama tárházak szomszédságában, ahová még be sem léphetnek, a Tergesteum-palota lépcsőinek alján, ahol a Lloyd berendezte irodáit, olvasótermeit, és ahol szép egyetértésben él a Kereskedelmi Kamarával!
Vitathatatlan, hogy az Ó- és az Újvilág minden nagy tengerparti városában - és ez jellemző ezekre a forgalmas centrumokra - rengeteg szerencsétlen ember nyüzsög. Senki nem tudja, honnét jönnek, és maguk sem tudják, hol végzik. Hány lecsúszott ember él közöttük! Egyébként sok a külföldi. A vasutak és a kereskedelmi hajók úgy ontják őket, mint valami selejtet, elárasztják a közutakat, a rendőrség hasztalan próbálja elkergetni őket.
Sárkány és Zirone még egy utolsó pillantást vetett az öblön át a Szent Teréz-fokon emelkedő világítótoronyra, aztán elhagyták a mólót…
[…]
A magyarok a IX. század óta laknak országukban. Jelenleg Magyarország népességének egyharmadát képezik - ötmilliót meghaladó lélekszámban. Hogy aztán spanyol, egyiptomi, tatár eredetűek, vagy Attila hunjaitól vagy az északi finnektől származnak - a kérdés vitatott -, mit számít! Főként azt kell szem előtt tartani, hogy se nem szlávok, se nem németek, és valószínűen nem is szeretnének azok lenni.
Ezek a magyarok meg is őrizték vallásukat, és buzgó katolikusnak mutatkoztak a XI. század óta - ebben az időben vették fel az új hitet. Ezenkívül ősi nyelvüket beszélik még mindig, a szelíd, szép lejtésű anyanyelvet, amely a költészet minden báját visszaadja; nem olyan gazdag, mint a német, de tömörebb, erőteljesebb, az a nyelv, amely a XIV. századtól a XVI-ig pótolta a latint a törvények és rendelkezések szövegeiben, és így vált nemzeti nyelvvé.
A karlócai békeszerződés 1699. január 26-án Ausztriának biztosította Magyarország és Erdély birtoklását.
Húsz évvel később a Pragmatica Sanctio ünnepélyesen kimondta, hogy Ausztria és Magyarország ezentúl mindig elválaszthatatlan marad. Fiú hiányában leány is örökölheti a koronát, az elsőszülöttség jogán. Mária Terézia ennek az új törvénynek alapján lépett 1740-ben apja, VI. Károly trónjára, aki az osztrák uralkodóház utolsó férfi sarja volt.
A magyaroknak meg kellett hajolniuk az erőszak előtt; de százötven évvel később minden társadalmi osztály körében akadt, aki nem kért sem a Pragmatica Sanctióból, sem a karlócai szerződésből.
Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, élt egy főúri származású magyar, akinek egész élete két érzésben teljesedett ki: a gyűlöletben minden iránt, ami germán, és a reményben, hogy visszaszerzi hazájának hajdani függetlenségét. Még fiatalon ismerte meg Kossuthot, s noha születése és neveltetése fontos politikai kérdésekben elválasztotta tőle, csodálta a nemes szívű magyar hazafit.
Sándor Mátyás gróf Erdély egyik vármegyéjének fogarasi járásában lakott, egy középkori kastélyban. A Keleti-Kárpátok egyik északi előhegységén épült ez, amely elválasztja Erdélyt a Havasalföldtől, és vad büszkeséggel emelkedett ezen a meredek hegyláncon, mint valami végső menedéken, ahol az összeesküvők az utolsó óráig kitarthatnak.
A szomszédos, vasban és rézben gazdag bányákat gondosan kiaknázták, s ez igen jelentős vagyont biztosított az artenaki kastély tulajdonosának. Ez a birtok a fogarasi járás egy részét is magában foglalta, ennek lakossága pedig meghaladja a hetvenkétezer főt. Ezek a lakók, városiak és falusiak, nem titkolták, hogy Sándor gróf iránt érzett hűségükben mindenre készek, és határtalanul hálásak azért, amit e vidékért tett. Figyelte is ezt a kastélyt a magyar ügyeket intéző bécsi kancellária, ez a hivatal, amely teljesen független volt a Birodalom többi minisztériumától. Magas helyen jól ismerték az artenaki kastély urának nézeteit, és nyugtalankodtak is miattuk, bár őt magát nem zaklatták személy szerint.
[…]
Triesztnek úgyszólván nincs társadalmi élete. A különböző nemzetiségek, mintha különféle kasztok lennének, nemigen érintkeznek egymással. Az osztrák hivatalnokoknak a közigazgatási létra mindegyik fokán az a becsvágyuk, hogy az első helyet foglalják el. Ezek általában jó modorú, tanult, jó szándékú emberek; de fizetésük sovány, beosztásuknál is alacsonyabb, és nem bírják a versenyt a kereskedőkkel vagy pénzemberekkel. A gazdag családok ritkán adnak fogadásokat, a hivatalos összejövetelek meg ritkák, épp ezért a kereskedők és pénzemberek kénytelenek nyilvános fényűzésre szorítkozni - a város utcáin fényűző fogatjaikkal, a színházban pompás ruhákkal és rengeteg gyémánttal, amelyekkel asszonyaik cicomázzák fel magukat a Teatro Communale vagy az Armonia páholyaiban.
[…]
Tizenöt évvel történetünk első részének befejezése után, 1882. május 24-én Raguzában, a dalmát vidékek egyik legnagyobb városában népünnepély volt.
Dalmácia csupán keskeny földnyelv, amelyet a Dinári-Alpok északi része, Hercegovina és az Adriai-tenger fog körül. Mindössze négy-ötszázezer főnyi lakosság él itt, meglehetősen sűrűn.
A dalmátok szép emberek, józanul gazdálkodnak ezen a terméketlen vidéken, ahol a termőtalaj kevés, büszkén tartják magukat a számos elszenvedett viszontagság közepette, rátartiak Ausztriával szemben, amelyhez a Campo Formió-i béke 1815 óta hozzácsatolta őket, és mindenekelőtt becsületesek, hiszen Yriarte szép kifejezésével "a nyitott kapuk országá"-nak nevezték ezt a földet.
Dalmácia négy körzetre oszlik, ezek pedig kerületekből állnak; a négy körzet: a zárai, a spalatói, a cattarói és a raguzai. Zárában, a tartomány fővárosában van a főkormányzó székhelye. Itt ülésezik a tartományi gyűlés, amelynek néhány tagja a bécsi birodalmi tanács ülésein is részt vesz.
Nagyot változott az idő a XVI. század óta, amikor az uszkokok - a törökök elől elmenekült szerbek és bosnyákok -, akik állandóan harcban álltak mind a muzulmánokkal, mind a keresztényekkel, mind a szultánnal, mind pedig a velencei köztársasággal, rémületben tartották ezt a tengerparti vidéket. De az uszkokok eltűntek innen, és már csak Krajnában találjuk nyomukat. Így hát az Adria most éppolyan biztonságos, mint a Földközi-tenger fenséges és költői vidékének bármely más része.
Raguza vagy inkább a kis raguzai állam sokáig köztársaság volt, még Velencét is megelőzve, vagyis a IX. századtól kezdve. Csak 1808-ban csatolta I. Napóleon rendelete a következő év kezdetétől az illíriai királysághoz, és kormányzójává Marmont tábornagyot nevezte ki hercegi címmel. A raguzai hajók, amelyek már a IX. században bejárták Levante minden tengerét, a Szentszék hozzájárulásával kereskedelmi egyeduralmat élveztek a hitetlenekkel szemben, és ez nagy jelentőséget adott Raguzának Dél-Európa kicsiny köztársaságai között: de Raguza még nemesebb tulajdonságokkal is kitűnt, és tudósainak, irodalmárainak hírneve, művészeinek ízlése a szlavóniai Athén nevét szerezték meg neki.
De a tengeri kereskedelemnek szüksége van mély vizű kikötőre, ahol horgonyt vethetnek a nagy tonnatartalmú hajók is. Raguzának nem volt ilyen kikötője. A raguzai kikötő szűk, tele van a víz színe alatt megbújó sziklazátonnyal, és csak kis part menti hajók vagy egyszerű halászbárkák tudtak oda bejutni.
Nagy szerencsére fél mérföldre északra, az Ombra Fiumera-öböl egyik ágának végében a természet szeszélye olyan kitűnő kikötőt alkotott, amely a hajózás minden követelményének megfelel. Ez Gravoza, a dalmát partnak talán legjobb kikötője. Itt elég mély a víz még a hadihajóknak is; itt még hajójavító dokkoknak, hajóépítő telepeknek is jut hely; végül kiköthetnek itt azok a nagy személyszállító gőzösök is, amelyek a jövőben a földkerekség minden tengerét bejárják.
Ebből következik, hogy ebben az időben Raguzából Gravozába vezető út valóságos sétaúttá vált; szép fák, bájos villák szegélyezték, és szívesen sétálgatott rajta a városi lakosság, amely ekkor tizenhat-tizenhétezer főt tett ki.
Ezen a szép tavaszi délutánon négy óra felé a raguzaiak tömegesen igyekeztek Gravoza felé.
Ebben a külvárosban - nem hívhatjuk-e így Gravozát, amely a város kapuinál épült? - népünnepélyt
[…]
[…]
Antekirtt doktor a félhomályban ült egy pamlagon. Báthory István fiának megjelenésekor megindulás vett rajta erőt, de ezt Péter nem vette észre, a doktor pedig szinte akaratlanul ezt suttogta:
- Ez ő!... Egészen ő!
És csakugyan, Báthory Péter apja élő mása volt, ilyen lehetett ez a magyar nemes huszonkét éves korában: szeméből ugyanez az erő sugárzott: ugyanez a nemes tartás, ugyanez a tekintet, ugyanígy tudott lelkesedni a jóért, igazért, szépért.
- Báthory úr - szólalt meg a doktor, és felkelt -, nagyon örülök, hogy eleget tett meghívásomnak.
És udvarias intésére Báthory Péter leült a szalon másik sarkában.
A doktor a fiatalemberrel természetesen anyanyelvén, magyarul beszélt.
[…]
- Nem, uram, nem! - válaszolta a fiatalember az ifjúkor túláradó hevével. - Amint Magyarország sem felejti el soha azt a három férfiút, aki életét áldozta érte, Szathmár Lászlót, Báthory Istvánt és talán a legvakmerőbbet, Sándor Mátyás grófot.
- Ha ő volt is a legvakmerőbb - felelte a doktor -, higgye el, hogy két barátja sem maradt el mögötte sem odaadásban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban. Egyaránt tiszteletet érdemelnek mindhárman. Egyaránt bosszúra hív mindhárom...
{A 3 személy Thököly, Rákóczi, és Kossuth szimbólumai.}
Így a végzet, amely mindig döntő súllyal esik latba e világ dolgaiban, ugyanabba a városba, Raguzába hozta össze a Báthory és a Torontál családot. Nemcsak összehozta, de még egymáshoz közel is helyezte el őket, hiszen ugyanabban a negyedben laktak, a Stradone városrészben. Aztán Torontál Száva és Báthory Péter meglátták és megszerették egymást - Péter, annak az embernek a fia, akit árulás küldött a halálba, és Száva, annak a férfiúnak a lánya, aki az áruló volt!
[…]
Aztán Báthory Pétert még az az öröm is érte, hogy viszontlátta Torontál Szávát a következő vasárnap a franciskánusok templomában. A lány állandóan szomorkás arckifejezése megélénkült, amikor észrevette a szinte kicserélődött Pétert. Még a szemük is beszélt, megértették egymást. És Száva ezzel a mély érzéssel tért haza, magával vitte annak a boldogságnak egy részét, amely annyira láthatóan sugárzott a fiatalember arcán.
[…]
Már tizennégy esztendeje múlt, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet, és itt telepedett le Raguzában, ebben a gyönyörű palotában a Stradonén. Dalmát eredetű lévén, mi sem volt természetesebb, hogy üzleteitől visszavonulva hazatér szülőföldjére.
Az árulók jól megőrizték titkukat. Az árulás díját pontosan kézhez vették. Így aztán egész vagyon jutott a bankárnak és Sárkánynak, hajdani tripoliszi ügynökének.
A két elítéltet kivégezték a pisinói várbörtönben, Sándor Mátyás gróf menekülés közben lelte halálát az Adria hullámaiban, az ítéletet pedig kiegészítették azzal, hogy vagyonukat elkobozták. Szathmár László házából és kicsi földjéből nem maradt semmi - még annyi sem, hogy biztosítsa öreg szolgájának megélhetését. Báthory István hagyatékából sem maradt semmi, hiszen vagyontalan volt, óráinak díjából élt. De az artenaki kastély és a hozzá tartozó nagy vagyon, a szomszédos bányák, a Kárpátok északi hátának erdői, Sándor Mátyás birtokai, jelentős vagyont képviseltek. Az ő javait osztották két részre: egyik felét nyilvánosan elárverezték, ezt a pénzt kapták a besúgók; a másik részét zár alá vették, ezt kellett kapnia a gróf örökösének, ha eléri a tizennyolcadik évét. Amennyiben a gyermek előbb meghalna, a fenntartott rész az államra száll.
VII. BONYODALMAK
[…]
A bankár Raguzát választotta hát új lakóhelyéül. Még nagyon fiatalon ment el innen, sem rokona, sem családja nem volt. Itt már senki sem emlékezett rá, és idegenként jött vissza abba a városba, ahol negyven esztendeje nem fordult meg.
Az ilyen körülmények közt érkező gazdag férfiút a raguzai társaság szívesen fogadta. Csak annyit tudtak róla, hogy Triesztben kitűnő vagyoni helyzetben élt. A bankár keresett és talált is egy palotát a város legelőkelőbb negyedében. Nagy lábon élt, Raguzában teljesen új személyzetet alkalmazott. Estélyeket adott, és estélyekre járt. Mivel semmit sem tudtak a múltjáról, ama kiváltságosok közé tartozott, akiket a szerencse fiának neveznek.
Igaz, Torontál egyáltalán nem érzett lelkiismeret-furdalást. Ha nem tart attól, hogy egy napon fény derül aljas árulásának titkára, semmi sem zavarja nyugalmát.
Feleségét azonban mindig úgy látta maga előtt, mint néma, de élő szemrehányást.
Ez a becsületes és tiszta lelkű, szerencsétlen asszony tudott arról a förtelmes bűnszövetségről, amely három hazafit juttatott halálra. Amikor a bankár ügyei rosszul álltak, egyszer elszólta magát, elővigyázatlanul azt mondta, hogy Sándor Mátyás gróf vagyonának egy része talpra állítaná, és kénytelen volt feleségétől néhány aláírást kérni, így be kellett vallania részvételét a trieszti szövetkezés besúgásában.
Torontálné leküzdhetetlen ellenszenvet érzett az iránt a férfi iránt, akihez sorsa fűzte, s ez az érzés annál inkább hatalmába kerítette, mivel magyar származású volt.
Amint említettük, ebből az asszonyból hiányzott minden lelkierő. Ez a csapás úgy lesújtotta, hogy többé magához sem tudott térni. Ettől kezdve Triesztben, majd Raguzában is visszavonultan élt, már amennyire ezt életmódjuk lehetővé tette. Megjelent ugyan a Stradonén levő palota fogadásain, ezt nem tudta elkerülni, férje különben is kényszerítette volna rá, de mihelyt a ház úrnőjének szerepét végigjátszotta, elvonult szobájába. Teljesen leánya nevelésének szentelte magát, egyedül őrá pazarolta érzéseit, és megpróbált felejteni. Felejteni, miközben az ocsmány ügybe keveredett férfi egy házban élt vele!
Éppen két évvel Raguzába költözésük után a helyzet még bonyolultabbá vált. S ha ez a bonyodalom új bosszúság forrása volt a bankár számára, Torontálné életébe újabb fájdalmat hozott.
Báthoryné, fia és Boros is elhagyták Triesztet, és Raguzában telepedtek le, ahol élt még néhány rokonuk. Báthory István özvegye nem ismerte Torontál Simont; arról sem tudott, hogy valaha bizonyos kapcsolat állt fenn a bankár és Sándor Mátyás gróf között. Azt pedig nem is sejthette, hogy a bankár cinkosságot vállalt azokban a galád üzelmekben, amelyek a három magyar nemes életébe kerültek.
De ha Báthoryné nem is ismerte a trieszti bankárt, Torontál annál inkább ismerte őt. És nagyon kellemetlenül érintette, hogy Báthoryné ugyanabban a városban él, néha meg is pillantotta az utcán az asszonyt, aki szegényen, kicsi gyermekéért dolgozott. Ha Báthoryné már Raguzában lakik, midőn a bankár elhatározta, hogy oda költözik, talán lemond e tervéről. De abban az időben, amikor az özvegy megtelepedett a Marinella utcai szerény kis házban, ő már megvásárolta palotáját, berendezkedett, befogadta a legjobb társaság, és elismerték társadalmi rangját. Most már nem tudta rászánni magát, hogy harmadszor is lakhelyet változtasson.
"Mindenhez hozzászokik az ember!" - gondolta.
És elhatározta, hogy behunyja szemét árulásának élő tanúja előtt.
És hogy Torontál Simon behunyta szemét, ez, úgy látszik, ahhoz is elég volt, hogy önmagában se érezzen semmi kivetnivalót.
Ami azonban a bankárnak csak kellemetlen volt, Torontálnénak szakadatlan fájdalmat és lelkiismeret-furdalást okozott. Titokban többször is megpróbált segítséget juttatni az özvegynek, aki csak a munkájából élt; de Báthoryné ezeket az összegeket mindig visszautasította, mint valamennyi más adományt, amellyel ismeretlen barátok akarták segíteni. Az erős lelkű asszony nem kért és nem is fogadott el támogatást.
Egy váratlan és valószínűtlen körülmény még tűrhetetlenebbé tette a helyzetet - a további bonyodalmak pedig már egyenesen rettenetessé.
Torontálné minden szeretetével elhalmozta lányát, aki alig volt még két és fél éves, amikor az 1867-es év végén férjével Raguzába költöztek.
Száva most már elmúlt tizenhét éves. Bájos teremtés volt, jobban hasonlított a magyar, mint a dalmát típusra. Sűrű, fekete haja, széles metszésű, tüzes szeme, magas homloka, szép ívelésű szája, meleg arcszíne, az átlagnál némileg magasabb, karcsú termete - röviden: ennyi szép vonás nem hagyott közömbösen egyetlen szemet sem.
De a legszembetűnőbb volt rajta, és a legerősebben hatott az érzékeny lelkekre a lány komolysága; mintha a tűnődő arckifejezése mindig elmosódott emlékeket kutatna. Ez vonzotta feléje az embereket, és el is szomorította őket. Ezért viselkedtek olyan tartózkodóan vele apja szalonjának vendégei és azok, akikkel néha összetalálkozott a Stradonén.
Sokan sürgölődtek körülötte, mert egy óriási vagyon egyetlen örökösének tartották. De bár jó néhány, társadalmilag is megfelelő házasság kínálkozott, anyja kérdésére a lány magyarázat nélkül mindig kosarat adott. Különben Torontál Simon sem befolyásolta elhatározásában, és nem is sürgette őt. Nyilván még nem jelentkezett az a vő, akire szüksége volt - sokkal inkább neki, mint Szávának.
Hogy teljes képet adjunk Torontál Száváról, meg kell jegyeznünk még egy igen erős jellemvonását: végtelenül csodálta a hazafias erényt és bátorságot. Politikával ugyan nem foglalkozott, de a hazájáért hozott áldozatok, a róla szóló történetek, a hőstettek, minden, ami csak hazája becsületére vált, mélyen eltöltötték lelkét. Hogyan születtek benne az efféle érzelmek? Egy bizonyos: nem apjától származtak! Nemes, nagylelkű természet lévén, úgy támadtak szívében.
{Apja: itt nevelőapja. Torontál Simon, aki megegyezett Sárkánnyal, hogy hozzáadja majd Sándor Mátyás lányát, Szávát Sárkányhoz, mihelyt eljön a lány nagykorúságának ideje. Bár mint apja gondot viselt a lányra, de a lány saját származásáról és hogy ő maga milyen értéket képvisel, nem mondott el neki semmit – csak kiskorúságáig (nevelő)apja, utána már őt is ugyanúgy ki akarja majd használni, mint ahogy azt az apjával tette.}
Ami azonban a bankárnak csak kellemetlen volt, Torontálnénak szakadatlan fájdalmat és lelkiismeret-furdalást okozott. Titokban többször is megpróbált segítséget juttatni az özvegynek, aki csak a munkájából élt; de Báthoryné ezeket az összegeket mindig visszautasította, mint valamennyi más adományt, amellyel ismeretlen barátok akarták segíteni. Az erős lelkű asszony nem kért és nem is fogadott el támogatást.
Egy váratlan és valószínűtlen körülmény még tűrhetetlenebbé tette a helyzetet - a további bonyodalmak pedig már egyenesen rettenetessé.
Torontálné minden szeretetével elhalmozta lányát, aki alig volt még két és fél éves, amikor az 1867-es év végén férjével Raguzába költöztek.
Száva most már elmúlt tizenhét éves. Bájos teremtés volt, jobban hasonlított a magyar, mint a dalmát típusra. Sűrű, fekete haja, széles metszésű, tüzes szeme, magas homloka, szép ívelésű szája, meleg arcszíne, az átlagnál némileg magasabb, karcsú termete - röviden: ennyi szép vonás nem hagyott közömbösen egyetlen szemet sem.
De a legszembetűnőbb volt rajta, és a legerősebben hatott az érzékeny lelkekre a lány komolysága; mintha a tűnődő arckifejezése mindig elmosódott emlékeket kutatna. Ez vonzotta feléje az embereket, és el is szomorította őket. Ezért viselkedtek olyan tartózkodóan vele apja szalonjának vendégei és azok, akikkel néha összetalálkozott a Stradonén.
Sokan sürgölődtek körülötte, mert egy óriási vagyon egyetlen örökösének tartották. De bár jó néhány, társadalmilag is megfelelő házasság kínálkozott, anyja kérdésére a lány magyarázat nélkül mindig kosarat adott. Különben Torontál Simon sem befolyásolta elhatározásában, és nem is sürgette őt. Nyilván még nem jelentkezett az a vő, akire szüksége volt - sokkal inkább neki, mint Szávának.
Hogy teljes képet adjunk Torontál Száváról, meg kell jegyeznünk még egy igen erős jellemvonását: végtelenül csodálta a hazafias erényt és bátorságot. Politikával ugyan nem foglalkozott, de a hazájáért hozott áldozatok, a róla szóló történetek, a hőstettek, minden, ami csak hazája becsületére vált, mélyen eltöltötték lelkét. Hogyan születtek benne az efféle érzelmek? Egy bizonyos: nem apjától származtak! Nemes, nagylelkű természet lévén, úgy támadtak szívében.
Nem magyarázza ez - amint sejthető is - a Báthory Péter és Torontál Száva közti rokonszenv kifejlődését? Igen! A bankár játékába beleszólt a balszerencse, és valahogy egymás felé fordította a két fiatalt. Száva még alig volt tizenkét éves, amikor valaki egy napon Péterre mutatott, és azt mondta neki:
- Ennek a fiúnak az apja Magyarországért halt meg!
És ezt sohasem felejtette el!
Aztán mindketten felnőttek, és Száva már akkor is Péterre gondolt, amikor a fiú szeme még meg sem akadt rajta. Mindig komolynak, elgondolkodónak látta Pétert, aki ha szegény is volt, azért dolgozott, hogy méltó legyen apja nevéhez, s a lány ismerte egész történetét.
Az előbbiekből már tudjuk, hogyan szeretett bele Báthory Péter, hogyan bűvölte el Száva látása, és megérezte, hogy természete hasonlít az övéhez, s hogy a fiatalember mély szerelmét hamarosan viszonozta a lány is.
Teljes képet kapunk Torontál Száváról, ha megismerjük családi körülményeit.
Apjával szemben Száva igen tartózkodó volt. A bankár sohase halmozta el gyengédsége jeleivel, de ő sem kapott soha a lánytól semmi kedvességet. Az egyiknél talán a rideglelkűség okozta ezt, a másik meg azért tartotta a távolságot, mert semmiben nem értett vele egyet. Szávát csupán a kötelező tisztelet töltötte el apja iránt, több semmi. Egyébként apja hagyta, csináljon, amit akar, nem szegült ellene hajlamainak, nem korlátozta jótékonykodásaiban, mert ő is szeretett jótékonykodni, hogy felhívja magára a figyelmet. A bankár tehát közömbös volt a lányával szemben. A lányban viszont - ezt meg kell vallani - inkább ellenszenv, csaknem undor fejlődött ki.
Anyja iránt Szávában egészen más érzelmek éltek. A bankár felesége férjének hatalma alatt állt, aki kevés tiszteletet tanúsított iránta. Az asszony jóságos teremtés volt, becsületes életével, egyéni méltóságának megőrzésével ezerszer többet ért, mint a férje. Torontálné mélységesen szerette Szávát. A lány tartózkodása mögött a legértékesebb tulajdonságokat fedezte fel. Iránta érzett szeretete szinte már rajongás volt, és valamiféle csodálattal, tisztelettel, sőt némi félelemmel vegyült. Száva tiszta jelleme, egyenessége és bizonyos helyzetekben megmutatkozó hajthatatlansága magyarázhatja meg az anyai szeretetnek ezt a különös formáját. A lány a szeretetet szeretettel viszonozta. Vérségi kötelék nélkül is nagyon szerették volna egymást.
Nem meglepő hát, hogy Torontálné elsőnek ismerte fel, mi történik Száva fejében, majd szívében. A lány gyakran beszélt neki Báthory Péterről és családjáról, de nem vette észre, milyen fájdalmas hatást vált ki anyjából e név. Éppen ezért, amikor Torontálné meggyőződött arról, hogy Száva szereti a fiatalembert, ezt suttogta:
- Hát Isten is így akarja!
Sejthető, mit jelentettek Torontálné szavai, de ami még annál is több, milyen méltányos kárpótlás volna Száva szerelme Péter iránt a Báthory családot ért csapásért!
De ha Torontálné
- Anyám... anyám! - kiáltotta. - Kívánsz valamit?
Torontálné igenlően bólintott.
- Akarsz valamit mondani?
- Igen!... - felelte kivehetően Torontálné.
Száva föléje hajolt, és az anyja ismét intett, hogy hajoljon még közelebb.
Száva fülét anyja szájához szorította, aki így szólt:
- Meghalok, gyermekem...
- Anyám... anyám!
- Közelebb... - mormolta Torontálné - közelebb... Senki se hallhassa! - Aztán újabb erőfeszítéssel ezt mondta: - Száva, bocsásd meg nekem, amit ellened vétettem... amit nem volt erőm megakadályozni!
- Te... anyám!... Te vétettél volna ellenem?... Te kérsz bocsánatot?
- Egy utolsó csókot, Száva!... Igen!... Az utolsót!... Ez jelenti, hogy megbocsátasz!
A lány szelíden rászorította ajkát a haldokló sápadt homlokára.
Az anyának még volt ereje, hogy átfonja kezével nyakát. Ettől magához tért, és rettentő mereven nézte.
- Száva... - mondta - Száva... te nem Torontál Simon lánya vagy!... Nem az én lányom vagy!... A te apád...
[…]
- Úgy lesz, ahogy elhatároztam, és fél éven belül Sárkány felesége leszel!
- Soha!
- Majd kényszerítelek rá!
- És milyen jogon? - kérdezte a lány, önkéntelenül is felháborodott mozdulatot téve.
- Az apai tekintély jogán!
- Ön... uram?... Ön nem az apám, nekem pedig nem Torontál Száva a nevem!
Ezekre a szavakra a bankár visszahőkölt, nem tudott mit válaszolni, s a lány hátra se pillantva elhagyta a szalont, és szobájába ment.
Sárkány nagy figyelemmel nézte Szávát a beszélgetés során, és nem is lepődött meg ezen a befejezésen. Jól sejtette a dolgot. Amitől félt, most bekövetkezett. Száva tudja, hogy semmilyen kötelék nem fűzi a Torontál családhoz.
A bankárt annál inkább fejbe verte ez a váratlan csapás, mert már annyira sem volt ura önnönmagának, hogy nem látta előre ennek a bekövetkezését.
Forrás: http://jv.gilead.org.il/mek/03220/01.htm#1
