Egyszer egy keresztény testvérrel beszélgettem, hogy mit mond Isten Igéje erről, s arról. Aztán másra terelődött a szó.
Amikor szóba kerültek a munkatársai, akkor kiderült, hogy az egyik személyt különösen nagyra tartja, mert „ő a legújabb párizsi divat szerint öltözködik”.
Ezt olyan nagy hangsúllyal mondta ki, mint amikor egy ószövetsége próféta „ezt mondja az Úr” szavakkal kezdi a mondanivalóját.
Tulajdonképpen számára a divatos öltözködés, a filmszínészek, az Oszkár-díj lényegesen magasabb rendű és sokkal-sokkal fontosabb és értelmesebb dolgok, mint bármilyen bibliai idézet vagy bármelyik Isten embere, aki vala élt, él vagy élni fog.
Alig tértem magamhoz a megdöbbenéstől, hogy ez az ő szívének az értékrendje. Meg se mertem szólalni. Azt meg aztán végképp nem mertem elmondani, hogy nálunk a macskát hívják Oszkárnak.
Nagyapám adta et a nevet a cicának, akinek a szívét sosem tudta a világ megnyerni magának. Viszont mindig tudott örülni, volt humorérzéke, amit nem veszített el bármilyen nehéz körülmények közé is került.
Most a 21. század elején a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek eljutottak arra a szintre, hogy Jézus és a Sátán közötti konfliktus már nem a gyülekezet-világ között játszódik, hanem benn a gyülekezetekben.
Még csak azt sem lehet állítani, hogy néhány keresztényt jobban befolyásol a világi értékrend, mint a bibliai értékrend.
Tulajdonképpen a rendszeresen gyülekezetbe járó keresztények közül csak nagyon kevés keresztény tartja értéknek azt, ha valaki:
- jobban szereti Istent, mint a világot,
- jobban szeret imádkozni, mint rajongani filmekért, filmszínészekért,
- inkább több gyermeket vállalni, mint kevesebb gyermeket akar divatosabban öltöztetni,
- sokat akar dolgozni inkább, mint egy olyan állást találni, ahol biztosított a táppénz, szabadság, nyugdíj.
Ha valaki mégis ilyen szemléletmóddal rendelkezik, az előbb-utóbb a gyülekezetek perifériájára, margójára, azaz szélére kerül.
Valahol a gyermekvállalás témája is ide kapcsolódik.
A Názáreti Jézus által mondott gírák és tálemtumok példázataiban aki csak annyit ad vissza, mint amennyit kapott, az „gonosz és rest szolga”.
Ha valaki csak annyi gyermeket vállal, ahány gyermek vállalása még nem jelent áldozatot, vajon rá nem vonatkozik ez a példázat?
Mivel „ketten együtt egy test”, akkor egy házaspárnak (2 személy) hány gyermeket kell(ene) vállalni, hogy ne legyenek elmarasztalva az Ige alapján?
Vajon miért beszélnek prédikátorok 4-5 gyermek vállalásáról?
Lehet-e mégis jó dolog a divat?
Abban az esetben, ha vannak keresztény divattervezők, akkor igen.
Ma már a divattervezők szisztematikusan igyekeznek egybemosni azt, amit az Isten különválasztott a férfi-női természetet.
Továbbá a mély dekoltázsok és más kivágású ruhák nem tisztességet igyekeznek adni a testnek, hanem a szexuális vágyakat igyekeznek felkelteni. (Aminek megvan a maga helye, de nem az utcán, és biztosan nem nyilvánosság előtt.)
Vannak, akik már rájöttek, hogy a divat, és az annak való megfeleléskényszer valahogy nem az igazi…
"Tommy Hilfiger azt tanácsolja az embereknek, hogy ne kövessék a divatot, inkább öltözködjenek az adottságaiknak és a személyiségüknek megfelelően."
Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Tommy_Hilfiger
Vajon keresztények tudnának-e divatot diktálni?
Mert ha igen, akkor a világiakat lehetne erkölcsösebb életre tanítani, és akkor a keresztények számára is kevesebb lesz a nézésből fakadó kísértés.
„Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” (Mk 5, 13.)
Vagy sikerül a sónak ízt adni a világnak, vagy nem. Ha a világ ízesíti az egyházat, akkor az emberek nem tudják értéknek tartani Isten munkáját.
Ha a keresztények akarják alakítani a világot, akkor sóként kell, hogy jelen legyenek.
