1990. április 22-én történt, Szegeden.
A testvérbátyám sorkatonai szolgálatát töltötte Hódmezővásárhelyen.
Egyszer, amikor hazajött, azt mondta: megtértem.
Érdekes, hogy néhány évvel előtte olyan kötött pulóvert hordott, amin egy kereszt jött elő a mintában időről-időre.
Én meg szurkálva gúnyoltam akkor: „nahát, nem is tudtam, hogy te hívő vagy?!”
Pár év múlva tényleg hívő lett.
Előtte világi életet élt, rengeteg barátnője volt, törzsvendége volt több diszkónak, és időnként dicsekedett, hogy miből menyit ivott.
Érdekes hely lehet az a Hódmezővásárhely.
Nekem is próbált beszélni, de én leállítottam, mert jól ismertem őt, és nem fogadtam el a megtérését.
De elhívott engem az esküvőjére a gyülekezetben.
Amire persze elmentem, mert hát az más, mint valami vallásos összejövetel.
Először megtörtént a gyülekezeti esküvő, majd akik ott voltak vendégek, azoktól megkérdezték kedvesen néhány józan emberi mondat után, hogy ki akar megtérni?
Én akartam.
Olyan kedvesen kérdezték.
Látszott rajtuk, hogy semmi tervük nincs velem, nem nekik kellek, hanem Istennek.
Elmondtam a megtérő imát egy szolgálótestvér után.
Intuitívan azt éreztem, hogy meg kell bocsátanom – főleg a bátyámnak – azokat a dolgokat, melyeket velem tett.
Utána bevezettek minket, vendégeket egy nagy terembe, ahol hangosan folyt egy közös éneklés.
Nem nagyon volt hely, úgyhogy akik a legelső sorban ültek, azok adták át helyeiket.
Belecsöppenni a dicséret kellős közepébe, ráadásul az első sorban lenni az Istennel való első találkozáskor!
Egy percig sem volt kétséges számomra, hogy Isten létezik.
Eszembe jut az akkor sokszor énekelt dicséret dalszöveg:
A mi urunk szent, öröké szent a neve
a mi urunk szent, öröké szent a neve
a mi urunk szent, öröké szent a neve
dicséretek között lakozik.
Megígértem neki, hogy odaszánom neki az egész életemet, és bocsánatot kértem tőle minden elkövetett bűnömért.
„Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így eljőjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől.” (ApCsel 3, 19.)
Valamiről beszéltek is később, de erre már nem emlékszem, hogy mit.
Akik meg a hátam mögött álltak, több idegen nyelvű mondatot mondtak, olyan ógörögfélének tűnő nyelven.
Véget ért az Istentisztelet.
Egy kedves fiatal nő megkérdezte nevünket, címünket – azt ígérte, hogy meg fog látogatni.
Sajnos nem tette, vagy legalábbis én nem emlékszem rá, hogy el is jött volna.
Egy év várakozás után, és semmi nem történt.
De kaptam egy bibliát, melyet olvasgatni kezdtem, ahogy tanácsolták a Máténál.
Aztán amikor láttam, hogy a Márk, Lukács meg a János majdnem ugyanaz, akkor inkább az apostolok cselekedeteivel folytattam.
Amikor végéhez értem, akkor kezdtem az elején.
Így jutottam el a zsoltárok könyvéhez.
Mondtam: Uram, ezt én már nem tudom elfogadni.
Hogyan énekeljek, és mit egyedül?
De eddig letelt egy esztendő, a gondolkodásmódom is azért változott, és hírt kaptam, hogy van valamilyen csoport Békéscsabán, oda én is elmehetek.
Elmentem, és csodálatos volt.
Négy-öt ember volt összesen egy háznál, nem értettem a többieknek mi bajuk volt, nekem megfelelt ez a családias hangulat.
Minden alkalommal énekeltünk közösen, és egy körben állva mindenkire sor került, hogy imádkozzon.
Így hát valahogy csak megtanultam imádkozni.
Hetente jártunk össze csütörtök délutánonként, és ezeken mind ott voltam,
Amíg csak a katonai behívót meg nem kaptam.
Hálás vagyok, hogy hirdették nekem az evangéliumot, és megtérhettem.
