Egyszer beleszerettem egy keresztény testvérnőbe a gyülekezetből.
Istenfélő volt, szép és okos.
Volt ugyanis egy másik személy is, aki feltűnt, – és sajnos nem engem választott.
Akkor azt mondtam hangosan: „Istennek nincs szíve”
Erre alig hallhatóan meghallottam az Isten hangját: „Neked nem volt eddig szíved”
Tudtam, hogy ez igaz, de akkor is nagyon nagy fájdalmat éreztem, az elutasítás iszonyatosan mély fájdalmát.
Néhány hónappal később lehetőségem volt egy konferencián részt venni.
Nem vágytam valami rendkívüli üzenetre, de bíztam az Istenben, hogy ő azért még tartogat valamit a számomra ebben a helyzetben is.
Több barátommal mentem az Istentiszteletre, de egy olyan állandó fájdalmat éreztem, mely állandóan átjártam a szívemet.
Ezért inkább elültem mindenkitől, akit ismertem, és egy számomra ismeretlen emberek közé ültem be.
Amikor véget ért a tanítás, az egyik keresztény testvérnő elővett a táskájából egy plüssállatot.
Ez egy fehér egérke volt, melybe bele lehetett dugni 3 ujjunkat, és így lehetett játszani vele, másokat megvidámítani.
A fiatal keresztény testvérnő játszott vele, és akkor azt értettem meg, hogy ez a legkedvesebb tárgya, ami van – valaki olyan személytől kaphatta, aki őt nagyon szereti.
Akkor, abban a pillanatban nagyon vágytam arra, hogy bárcsak engem is úgy szeretne valaki, mint ezt a testvérnőt, aki ezt a kedves ajándékot kapta valakitől.
Már nem emlékszem arra, hogy mit mondtam vagy tettem, de amikor kimentem az előtérbe a testvérnő nekem ajándékozta ezt a kedves játékállatot.
Jelezte is, hogy ez számára egy rendkívül kedves tárgy.
Olyan érdekes dolog történt akkor.
Éreztem, hogy nagyon szeretett lény vagyok.
Nagyon elérzékenyültem.
Erre nagyon szükségem e mély elutasítás után.
Oly sok év telt azóta, és mindig a polcomon van ez a kedves tárgy.
Lüszinek neveztem el, és valahogy nagyon illik rá.
