Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

március 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Budapest XXIV 20/08. rész – Mongólia

2013.06.06. 13:28 12nyil

 

 Forrás: Gőgös Norbert

http://kepek.origo.hu/galleriesdisplay/gdisplay?xml=/1303/Mong_2013328155739/gallery.xml&rovat=utazas#/1

 

A jurtalakók, akik Hummerre váltottak

2013. 03. 31., 15:55
 

A fővárost ellepték a méregdrága dzsipek, sorra húzzák fel a toronyépületeket, és még a jurtában élő pásztorok is okostelefonnal és motorokkal mászkálnak - a hatalmas ásványkincsvagyon az egyik leggyorsabban fejlődő országgá tette Mongóliát. Tíz év alatt gyökeres változásokat hoztak az óriási bevételek, és a világ egyik legnagyobb bányáját csak most nyitották meg.

A pásztorok motorbiciklivel terelik a nyájukat, okostelefont használnak, a jurtáikra szerelt parabolaantennák a külföldi tévécsatornákról, a napkollektorok pedig az áramellátásról gondoskodnak - hosszú évszázadok változatlansága után a globalizáció és a hatalmas nyersanyagvagyon kitermelése jelentősen átformálta a világ leggyérebben lakott országát, Mongóliát.

A mindössze hárommilliós, Franciaországnál háromszor nagyobb területű ország a világ legelmaradottabb részei közé tartozott, az elmúlt években viszont 15 százalék körül növekedett a gazdasága, bár az egy főre jutó GDP-je még így is csak 3000 dollár körül mozog (Magyarországon ez 14 000 dollár). Mongólia Ázsia leggyorsabban, a világ negyedik leggyorsabban fejlődő országa volt 2012-ben.

Hatalmas nyersanyagvagyon

A felemelkedésben fontos szerepe van Szamand Szanjdorjnak, akinél aligha volt nagyobb hatású mongol - ahogy a BBC írja - Dzsingisz kán óta. A szegény, állattartással foglalkozó családból származó, jurtában felnőtt Sanjdorj geofizikát tanult egy orosz egyetemen. Miután visszatért Mongóliába, az 1990-es évek vége felé az első kutatók közé tartozott, akiket a Góbi-sivatag egyik távoli szegletébe küldött egy nemzetközi bányatársaság, hogy nyersanyag-lelőhelyek után kutassanak.

A nyugati társaságok már feladták a reményt, de Sanjdorj tovább folytatta a kutatást, és egyszer csak nagyon szokatlan geológiai képződményekre lett figyelmes. "Mindennap egyre nagyobb és nagyobb potenciális érclelőhelyeket mutattak ki a műszereink. Alig vártam, hogy felkeljek, és mélyebbre hatoljunk" - mondta a geofizikus a BBC-nek.

Forrás: Gőgös Norbert
Dugó Ulánbátorban. Több képért kattintson a fotóra!

Biztos volt benne, hogy valami fontosat fognak találni, de vélhetően maga sem gondolta, hogy a világ egyik legnagyobb kiaknázatlan réz- és aranylelőhelyére bukkant rá. A brit-ausztrál Rio Tinto bányavállalat eddig 20 millió dollárt fektetett a kitermelésbe, amely az idén kezdődött meg az Oju Tolgoj bányában. Ez azonban csak a legszámottevőbb azok közül, amelyekben az elmúlt években megkezdődött a kitermelés a Góbi-sivatagban, amely az aranyon és a rézen kívül szénben, ónban és molibdénben is gazdag. Az Oju Tolgoj lelőhely megnyitásával egyes becslések szerint akár 20 százalékra is emelkedhet az éves gazdasági növekedés aránya.

Elnyugatiasodott főváros

A fellendülés leginkább a fővároson, Ulánbátoron látszik meg, ahol a lakosság közel fele él. "Ulánbátor húsz éve egy kis városka volt, most iszonyú sok az építkezés, az ingatlanárak is nagyon megugrottak. Minden harmadik emberre jut egy autó, pont mostanában olvastam, hogy egy hét alatt 14 ezer autót adnak el" - mondta az Ulánbátorban élő Sárosdi Daváhügijn Ganbold, aki 24 évig élt Magyarországon, mielőtt két évvel ezelőtt - a válság elől menekülve - visszaköltözött Mongóliába. Ulánbátort a Hummerek fővárosának is nevezik, és Ganbold szerint is több százat lehet belőlük látni.

"Mindenhol daru daru hátán, olyan szintű építkezési özön van, amely máshol nem tapasztalható. A külvárosi jurtatábor (ahová a vidékről beáramló szegények is érkeznek) hétről hétre szorul vissza, egyszerre van 8-10 olyan fejlesztési negyed, mint Budapesten volt a Westend vagy a Nemzeti Színház környéke. Egész blokkokat nyitnak meg, legalább 15 emeletes lakóházak épülnek" - mesélte Gőgös Norbert, az 1000 Út Utazási Iroda tanácsadója, aki 2007 óta ötször járt Mongóliában.

Forrás: Gőgös Norbert
Ulánbátorban felszámolják a külvárosi jurtatáborokat. Több képért kattintson a fotóra!

A főváros teljesen elnyugatiasodott, sorra nyílnak a kocsmák vagy éppen a luxusáruházak, a megkérdezettek szerint bármit meg lehet kapni, amit Európában is. "Aki Ulánbátorba kerül, az megszűnik mongolnak lenni. Gyökerestül irtják ki a hagyományos társadalmi szabályokat. Multiknál, külkereskedelmi cégeknél vagy minisztériumoknál dolgoznak, ugyanazt az életet élik, mint a nyugati világban: rendelik a pizzát, heti egyszer elmennek plázába, tréningeznek, a munkájuk a lényeg" - mondta Gőgös, aki szerint ez a fővárosi lakosság fele él olyan szinten, mint a nyugati országokban. Szerinte szembetűnő, hogy nagyon sokan tanulnak kínai, japán vagy angolszász egyetemeken, és egyre többen beszélnek angolul.

A vidék is fejlődik

A gazdasági fejlődés jelei vidéken is megfigyelhetők. Mivel a 3 milliós lakosságra 40 millió haszonállat jut, a megélénkülő belső piac mellett exportra is jut a húsból és a gyapjúból. Ganbold szerint vidéken is minden családnak van kisteherautója, terepjárója vagy pickupja, de egy dzsip itt nem jelent státuszszimbólumot, ugyanis az országos úthálózat nagy része földutat jelent. Ez nemcsak amiatt van, mert az óriási távolságok és az alacsony népsűrűség miatt kihasználatlanok maradnának a beruházások, hanem azért is, mert a hatalmas hőingadozás miatt nagyon gyorsan amortizálódnak az aszfaltozott utak (télen -50, nyáron pedig plusz 30 Celsius-fok is lehet).

A rohamos fejlődés és a középosztály gazdagodása ellenére az ország számos problémával néz szembe. Bár Ganbold szerint a nyugati vállalatok által irányított bányák a legmodernebb eszközökkel dolgoznak, és emiatt kevésbé van romboló hatásuk a környezetre, az országban számos illegális szénbánya is működik, amelyek nincsenek tekintettel semmire. Környezetvédők és pásztorok is arra panaszkodnak, hogy az új ipari létesítmények miatt eltűnnek a legelők, a bányák pedig szennyezik a vízforrásokat. Ulánbátor a világ legszennyezettebb városai közé tartozik, a légszennyezettség különösen télen jelent problémát (Mellesleg a világ leghidegebb fővárosa). A várost a közeli szénbányákban dolgozók jurtatáborai veszik körül, ezek gazdaságtalan fűtése pedig durván szennyezi a levegőt.

Hiába szorul vissza fokozatosan a jurtatábor, a mongóliai szegények alig éreznek valamit a gazdasági boomból. A lakosság 29 százaléka még most is a szegénységi küszöb alatt él, a nagy munkanélküliség mellett az elektromosság és az ivóvíz hiánya is nehezíti az életüket. A túlfűtött gazdaság miatt ráadásul a szegények adójának nevezett infláció is 15 százalék körül mozog. A szociális háló távol áll a hagyományos mongol társadalmi berendezkedéstől, ahol jellemzően a gyerekek gondoskodnak idős szüleikről, és az állam növekvő bevételei ellenére nem jut több a szegényeknek.

 http://www.origo.hu/nagyvilag/20130329-mongolia-gazdasagi-boom-es-hatalmas-asvanykincsvagyon.html

 

Forrás: Gőgös Norbert

 

Naadam megnyitó

Forrás: Gőgös Norbert

http://kepek.origo.hu/galleriesdisplay/gdisplay?xml=/1303/Mong_2013328155739/gallery.xml&rovat=utazas#/11

 

 

Ulánbátor, a kizökkent idő városa

Felejtsünk el minden otthonról hozott szokást, gesztust, vágyat és beidegződést, és akkor eleinte könnyebb lesz, később pedig élvezni is fogjuk – adja a használati utasítást Mongóliához Révész Lajos Ulánbátor repülőterén.

 

Csak télen húzódnak a meleg kanálisokba, nyáron a parkokban és a folyóparton alszanak
 

A baptista lelkész feleségével és három gyerekével 8. hónapja él Mongóliában, ahol keresztyén gyülekezetet építenek és humanitárius munkát végeznek. A fiatal lelkész annak idején úgy kérte meg leendő felesége, Szilvia kezét, hogy tudtára adta: életüknek egy szakaszát minden bizonnyal Mongóliában fogják leélni. A különös ötlet már a rendszerváltozás hajnalán megfogalmazódott benne. A 21 esztendős elsőéves teológushallgató ugyanis olyan, addig szigorúan zárt területre vágyott, ahol igazi missziós munkát végezhet. Először két évvel ezelőtt jutott el Mongóliába a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként: gyógyszert hoztak a rászorulóknak. Augusztustól pedig bejegyzett szervezetként végezhetnek humanitárius munkát.

Ulánbátor elhagyatott, lepusztult városnak tűnik. A gyalog pár perc alatt bejárható belvárosban teljesen normálisnak tűnik, hogy a járda közepén végzi a dolgát az, akire rájött a szükség. Senki sem botránkozik meg. Elképesztően sok a szemét, ilyenkor, tél végén a jég és hó alól előbukkan hét hónap mocska. A főtéren – ahol 1921-ben kikiáltották az ország függetlenségét, és 1989-ben kommunistaellenes megmozdulások voltak – most túlsminkelt örömlányok kínálják szolgálataikat, vagy nagyon kis vállalkozók faxkészüléknyi „mobiltelefont“ kínálnak 100 tugrikért (egy korona kb. 30 tugrik) egy helyi hívásra. Nem messze Lenin szobra mutatja az irányt, alatta egykedvűen sakkoznak a nyugdíjasok. Mi nagykabátban is fázunk.

Este, a séta után belelapozok az angolul kiadott pazar nyomású tények könyvébe, és ebből kiderül: az országban mintegy 50 ezren tudnak elhelyezkedni az iparban, ugyanis alig működnek gyárak. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék kétezer dollár körüli, az átlagfizetés – már akinek van – havi 50 dollárnak megfelelő tugrik.

A rendszerváltás és az azt követő sokkterápia nem sok jót hozott az egyszerű embereknek, ezért sokan emlékeznek nosztalgiával a szovjet befolyásoltság alatti időkre, mert a szocializmus vasutat, tömbházakat és kiszámítható életet biztosított számukra Igaz, cserébe lemészárolták (buddhista) papjaikat és felégették a kolostorokat. Az orosz időszak emlékét cirill betűikben őrzik. Kilencvenben megkísérelték ugyan egy mongol osztályban a hagyományos, függőleges írás tanítását, de hamar felhagytak vele, mert kiderült, hogy az emberek nem akarják újratanulni a valamikor használt betűket.

Reggel József atya vár bennünket. A felvidéki származású szerzetes a katolikus egyház által létrehozott Don Bosco szakiskolát és menhelyet vezeti, itt szegény sorsú fiataloknak és utcagyerekeknek próbálnak szükség szerint szállást, meleg ételt és szakmát adni. A lányokat szabásra, varrásra és számítógép-kezelésre, a fiúkat pedig asztalosmunkára és autójavításra képezik. Az 50 év körüli, jó kedélyű férfit 8 éves jakutföldi szolgálat után küldte ide az egyház, így a mínusz 55 fok után joggal beszélhet „meleg éghajlatú“ Mongóliáról. A Baptista Szeretetszolgálat orvosnőjétől, Kovács Ildikótól reuma elleni gyógyszert kér, aztán néhány keresztkérdés után kiderül, hogy nem beteg, csak fázik a tenyere, ha mínusz 30 fokban kesztyű nélkül fogja meg a vasat.

A katolikusok a város határában építették fel azt a jurtatábort, ahol az utcáról összegyűjtött gyerekeket szállásolják el. A sátrak mindegyike fából épült folyosóra nyílik, amely közösségi helyként is szolgál. Egy-egy jurtában hatan-nyolcan élnek, de van jurta, melyben osztálytermet és ebédlőt rendeztek be. A szervezet tapasztalata döbbenetes: az utcagyerekek néhány hét után általában megszöknek, nem kell nekik a meleg étel, a szállás, a kanálisokban élnek, a szabadságot választják.

Az ország legnagyobb gondja a nyomor. Az ezredforduló ugyanis különösen kegyetlen volt a mongolokhoz: a dzudnak nevezett természeti jelenség harmadolta az ország állatállományát. A roppant hidegben és a jókora hóban ugyanis az állatok nem tudták kikaparni a gyér táplálékot, nyáron pedig a nagy meleg és a porviharok okoztak hatalmas pusztulást az állományban. A rendkívüli helyzetek minisztériumának jelentése szerint az károk nagyságára az utóbbi 50 évben nem volt példa. Családok tízezrei maradtak a megélhetést biztosító állatok nélkül, és sokan a fővárosba menekültek az éhhalál elől. Az előrejelzések szerint pár év múlva a két és fél milliós mongol lakosság fele Ulánbátorban él majd, elsősorban a belvárost fojtogató nyomornegyedekben, ahol már most is százezrek zsúfolódnak össze a faházikókban és jurtákban – villany, csatornázás és víz nélkül. Munkahelyet nem találnak, szociális háló nem létezik. A gyerekeket koldulni küldik, vagy világgá kergetik, a férfiak isznak és verekednek, az asszonyok pedig egymás után szülik a gyerekeket. Gyakori a válás, a családon belüli erőszak, és a férfiak alkoholizmusa miatt egyre több a lányanya.

A fővárost átszövő távhővezetékek alagútjaiban gyerekek ezrei élnek, de hivatalosan nincsenek többen hatvannál. Révész Szilvia legutóbbi látogatásakor azt a választ kapta az egyik kormányzati tisztviselőtől, hogy „az utcagyerekek javíthatatlanok, elvesztegetett idő pénzt és energiát beléjük fektetni“. A magyar segélymunkás egy svéd humanitárius szervezet kérdőíves felmérésének eredményeit is felhasználva tanulmányt írt a kanálislakók életéről, amelyből kiderül: a mintegy 4 ezer számkivetett 60 százaléka kapcsolatban van a családjával, de nem mehet haza, vagy nem akar hazamenni. A legtöbben 8 és 15 év közöttiek, minden harmadik-negyedik lány. A biológiai érettséget elérő lányok többnyire azonnal szülnek, gyarapítva az utcagyerekek számát. Napközben a piacokat és a forgalmas utcákat járják, élelmet kéregetnek, a szemétben turkálnak, de az sem ritka, hogy bandákba verődve fosztogatnak. Csak télen húzódnak a meleg kanálisokba, nyáron a parkokban és a folyóparton alszanak.

Hátizsáknyi kekszet, üdítőt és gyertyát vásárolok, József atyával és mongol segítőtársaival csőlakó gyerekeket keresünk fel. Már sötét van, az úton sokfelé látunk verekedő férfiakat. Az első helyszínen a helyi önkéntes bevilágít a csatornanyílásba, ahonnan 4 gyerek bújik elő. A legfiatalabb alig hatéves. Elmondják, hogy a nagyapjuk betegen fekszik odalent. Átadjuk a gyertyát, az élelmiszert, mire a semmiből feldühödött családanya kerül elő, és ütni-vágni kezdi a gyerekeket. „A segítő soha nem avatkozhat közbe“ – húz félre József atya, így tehetetlenül nézzük, hogy több gyereknek elered a vér az orrából. Lassan kiderül, a nő amiatt mérges, hogy a hajléktalan gyerekek elcsábították az ő fiát is. A csetepaté végére az élelem a nő szatyrába kerül, a véresre vert gyerekek pedig visszamásznak a kanálisba.

A másik helyszínen hiába világítunk, a 4 nyílás közül egyikből sem bújik ki senki. „Nincsenek itthon“ – mondja József atya, és nem tudjuk eldönteni, hogy poénnak szánta vagy komolyan gondolta a fura megállapítást. Pár kilométerrel arrébb már szerencsével járunk, ugyanis egy luxusterepjárót hirdető óriásplakát tövében 11 gyerek és egy felnőtt mászik elő a gödörből. A férfi láthatóan ittas. Amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Papp Laciról kezd beszélni. Korábban bokszoló volt, ám idén elfagytak az ujjai. Amíg a doktornő gyógyszert ad neki, kiosztjuk az élelmet. A gyerekek összeverekednek a zacskókon. Amikor az utolsó morzsáig elfogy minden, lemehetek velük a „lakásukba”. Ördögi ügyességgel kúsznak a mélybe. Odalenn a burkolatlan vezetékeknek köszönhetően 30 fok körüli a meleg, és elképzelhetetlen bűz terjeng. Ha lelépünk a csövekről, bokáig cuppanunk az iszapszerű fekáliába, a fényképezőgép vakuja elől jókora patkányok menekülnek, a csövekre rakott kartonokon emberek alszanak. Innen elképzelni sem tudom az öt méterrel a fejünk fölött lévő világot, ahol épp fogat mosnak, zuhanyoznak vagy pizsamásan tévét néznek az emberek.

Az angol nyelvű helyi hetilap, az UB Post március végi számából kiderül, hogy madárinfluenzás esetre bukkantak a fővárosban, egy korábbi újság pedig 26 észak-koreai menekültről számol be. Csöbörből vödörbe, gondolom, de később megtudom, hogy a mongol hatóságok soha nem erősítették meg a menekültek érkezésének tényét. Ha valóban jöttek, és visszatoloncolták őket, akkor elképzelni sem lehet, mi történt azóta a 26 szerencsétlen emberrel.

Ulánbátor az itt élő külföldiek szerint hihetetlen változáson ment át az utóbbi egy-két évben: a külső kerületekben elképesztő ütemben növekednek a gerek, vagyis a nyomornegyedek, a belvárosban viszont gomba módra szaporodnak a kávézók és a vendéglők. Az utakon állandósulnak a dugók. Az orosz katonai terepjárókat és a viharvert Volgákat felváltották a méregdrága luxusterepjárók. Nem ritka látvány, hogy a jurtában ébredő üzletember százezer dolláros dzsippel megy dolgozni a város üzleti negyedébe, ahol plazmatévén nézheti a mongol hipp-hopp csapatok legújabb videoklipjét.

Újabb hátizsákokat tömök tele ennivalóval, ezúttal a főváros melletti ifjúsági börtönbe látogatok Révész Lajossal és egy koreai misszionáriussal. A kapunál meg sem motoznak bennünket. Odabenn meleg és meglepő rend fogad, az igazgató épp Magyarországon van tapasztalatcserén. A száz elítélt 10 és 18 év közötti. Nincsenek egyenruhában, de mindenki kitűzőt visel a nevével, körletszámával és a letöltendő büntetéssel. Zömük 5-6 évet kapott lopásért, de van, aki 16 esztendőt gyilkosságért. Tizenhat elítéltet engednek be a foglalkozásra, amely vallásos énekekkel indul, utána pedig a koreai pásztor képes Bibliát mutat nekik Jézus életéről. Amíg a mongol nyelvű óra zajlik, Lajos elmondja: egy évvel korábban még itt is drámai volt a helyzet; a felnőttek vidéki börtöneiben most is éheznek a foglyok. Legutóbb étolajat, cukrot és lisztet kevertek össze, és vittek be nekik.

Az óra után kiosztjuk az élelmet. A gyerekek megpróbálnak mindent magukba tömni, de a laktató keksz kifog rajtuk. A maradékot a zsebükbe teszik, de a búcsúzás után visszafordulva észreveszem, hogy a folyosón sorba állított rabokkal a tiszt asztalára pakoltatják az elemózsiát. „Csak ellenőrizzük, hogy nincs-e náluk tiltott tárgy“ – mondja elvörösödve a tiszt, de mindannyian tudjuk, hogy azokat a süteményeket már nem a rabok fogyasztják el.

Rávész Lajos az elkövetkező hónapokban vidékre megy, ahol keresztyén gyülekezeteknek visz lelki és szellemi táplálékot, és a Baptista Szeretetszolgálat Fogadj örökbe! programja keretében juttat havi apanázst a gyerekeknek. A helyi fiatalok döntő többsége külföldön szeretne élni. A nők varrónőként dolgoznának Európában, a férfiak pedig bármilyen munkát elvállalnak. Akinek nem sikerül kijutni, annak marad a hazai nyomornegyed. És az illúzió, hogy egyszer itt is jobb lesz az élet.

A szerző a Magyar Nemzet munkatársa

http://ujszo.com/cimkek/riport/2004/04/19/ulanbator-a-kizokkent-ido-varosa

 

A Magyarországnál 17-szer nagyobb Mongólia terepasztalként terül el alattunk: zöld bársonypázsitú lankák, nyüzsgo állatseregletek, kék ég fent és ivóvíz tisztaságú acél patakok lent - nem vicc, nem giccs, mintha egy Ausztráliát és Írországot kereszteznénk. (A mongol vicc szerint azért piros-kék-piros Mongólia zászlaja, mert északról Oroszország, délrol Kína határolja; akkora nagy terület, hogy egyik nagyhatalomnak sem volt kedve se meghódítani, se felügyelni). És egyszercsak a természet lágy ölébol, valahol a hegyek közül, a Tola folyó partján - elképeszto kontrasztként - elobukkan közel 800 000 lakosú UB (az egész országban kb. 2 millióan élnek), a mongolok mai fovárosa.

A város peremén emlékmu, amelynek fo eleme egy tank: a világháborúban az egyetlen mongol harckocsi a szovjetek oldalán elmenetelt egész Berlinig. A Szovjetunióval párhuzamosan lezajlott rendszerváltás, a nyugati behatás és az ország útkeresése mindenütt érezheto: melegvíz ritkán van, áram korlátozva. Roskadozó lakótelepek, terjeszkedo jurtanegyedek, korszeru üvegpaloták, kipofozott külföldi tragacsok és ósdi Volgák (ha a duda szól, megvan a muszaki vizsga), kitartó koldusok, mosolygó szerzetesek és jámbor, béketuro, ügyeskedo mongol emberek, akik mindig tubákkal, Dzsingisz kán márkájú vodkával és cigivel kínálják az idegent.

http://www.simonyibalazs.hu/fotovideo.html

 

A Gobi sivatagban

2004. július 1, csütörtök

Ulánbátorban landoltunk. Elbúcsúztam újdonsült ismerősömtől és megkerestem az Explore csoportot a reptéren. Miután összeverődtünk, egy kisbusszal indultunk a város felé. A külvárosi részben először a jurták tűntek fel, majd a házak is. Ahogy egyre beljebb haladtunk, egyre kevesebb volt a jurta és egyre több a ház. A lakóépületek a legrondább magyar lakótelepeket idézték, szinte csak az út menti óriásplakátok hoztak némi színt a városképbe. A Palace Hotelben lakunk, egész rendben van, és közel a központhoz. Egy idősebb német nő lett a szobatársam, aki ifjúkora óta New Yorkban él, és a Soros alapítványnál dolgozik. Mivel én először Soros ösztöndíj keretében jártam az USA-ban, máris megvolt az első közös pont. Elköltöttük az első ebédet, rágós, zsíros birkahúst, és sajnos ez most így lesz két hétig.

Délután egy kis szundikálás, aztán "műsoros este". Maga a vacsora nem volt maradandó élmény, de az első jurtában fogyasztott étkezés, és különösen a műsor, annál inkább. Este még elugrottam a közértbe palackos vízért és meglepve fedeztem fel a magyar feliratos Tibi csokit az édességek között.

2004. július 2, péntek

Negyed ötös ébresztő után hajnali ötkor már indultunk a reptérre és egy belső járattal Dalanzadgadbe, a Gobi sivatag déli részébe repültünk. Másfél órás utazás után érkeztünk meg a "repülőtérre", azaz a füves pusztára. A Gobi sivatagnak csak alig három százaléka igazi homokos sivatag, mi ezt sajnos nem is látjuk majd, csak a füves szteppét. Innen busszal megyünk majd vissza Ulánbátorba, útközben jurtákban szállva meg. A busz igazi erős régi orosz járgány, ami bírja az itteni utakat. Mit is beszélek, utak itt nincsenek, csak össze-vissza keréknyomok a pusztaságban, nem is nagyon értem, honnan tudja a sofőr, merre kell menni. Biztos ami biztos, a buszon kívül egy dzsip is jön velünk, egyrészt ebben vannak a csomagok, másrészt ha lefulladunk, majd ők mennek el segítségért.

Nagy izgalommal vártuk az első táborhelyünket, ahol szép kétszemélyes jurtákban lakunk.. Mindegyikben narancssárga, virágos festett faágyak, asztalka, apró székek. Megtanultunk a jurtában lakás néhány alapszabályát, például hogy a jurtába csak jobb lábbal illik belépni. WC a jurtasor végén lévő fabódéban van.

Ezek a táborok csak nyáron üzemelnek, télre lebontják és elraktározzák őket - egy jurtát alig egy óra alatt fel lehet állítani vagy szét lehet szerelni, nem bonyolult. Az is kiderült, ami először nem fért a fejembe, miszerint hogy fértek be az ágyak a jóval keskenyebb ajtón - először "berendezik" a jurtát, azaz annak a helyét és a berendezés köré emelik a nemezsátort. Okos. A táborban néhány fős személyzet van, akik főznek ebédet, vacsorát, meg takarítanak. Egyikük szabadidejében festeget és elég jól, vettem is két képet tőle.

2004. július 3, szombat

Jó nagyot aludtunk, kényelmes egy ilyen jurta. Ma a Gobi sivatag fő látványosságát, a Yolyn Am nevű szurdokot néztük meg. Elég meglepő egy hegyes terület ezzel a gyönyörű kanyonnal a sivatag közepén, hát még az, hogy a szurdok alján havat is találtunk - a kanyon ugyanis olyan keskeny, hogy az aljára szinte soha nem süt be a nap, így óriási jégtáblákon csúszkáltunk, nyár közepén, a sivatagban.

Jól esett a túra, eddig elég kis lustálkodós volt a program és igazán ez végig ilyennek ígérkezik. A legidősebb útitárssal, Roy-jalbeszélgettem, aki 13 éve ment nyugdíjba és azóta szinte folyamatosan úton van, már több, mint száz országot bejárt. Afrikában többhónapos overland túrán vett részt, csupa tizen- és huszonévesekből álló csapattal, sátorral. Jól bírja. Útközben láttunk néhány kósza jurtát parabolaantennával, elég szürreális kép volt. A TV-k meg napenergiával működnek.
A táborban lezuhanyoztunk, bár csak pár csepp vizet sikerült fakasztani a kezdetleges zuhanyozóból, az is jéghideg volt. A vízmelegítő gázlángját ugyanis állandóan elfújja a szél, ha viszont nincs szél, a szélmalmunk nem termel elég energiát. No de nem piperkőcködni jön az ember Mongóliába.
 

Estefelé átsétáltunk a "szomszédokhoz". Ez úgy megy, hogy az ember elindul egy irányba és addig megy, amíg nem lát egy jurtát. Ott mosolyog, integet és beinvitálják. Ilyenkor rögtön előkerül a kumisz (erjesztett kancatej) és a szárított kecskesajt. Teljesen normális dolog beállítani bárhova, itt nagyon fontos a jó vendéglátás, a sivatagban mindenki egymás segítségére szorul.

Örömmel konstatáltam, hogy egy "igazi" jurta is pont olyan, mint a mienk, azaz a turista-jurta is egész autentikus, teljesen ugyanolyan volt a berendezés. Egy családnak egyébként általában két jurtája van, az egyik a szoba, a másik a konyha. Ami nekem igazán sokkoló, hogy a család teljes ruhatára elfér egyetlen szekrényben, míg én otthon egyedül a hatméternyi szekrényem minden polcát dugig kihasználom. Ilyenkor jön rá az ember, mennyire kevés holmira van igazán szükség.

http://www.kisgyorgyeva.hu/mongol2.html

 

Hegyi Gyula: Mongol táj

2010 szeptember 

[...] De akármilyen hangulatos is egy nyári este Darhanban, bármennyire élveztem UB-t és a falusi nadamokat, egy mongóliai utazás igazi varázsát mégis a táj adja. Nem szoktam tájról írni, a természet szépségeire a modern ember nem is igen talál megfelelő szavakat, a 19. századi „tájleíró líra” kifejezései idegenül hatnak korunkra. Egyik útitársunk, Kriszti, aki törékeny lány létére egy nagyszerű punkzenekar basszusgitárosa, az első napon elszavalta a Satöbbi együttes Mongol táj című dalszövegét. „Mongol táj / Hol körben kurta jurták kordona áll / Mongol táj / És nem itt lakott Vörösmarty Mihály / Mongol táj / És nem itt gyűjtött népdalokat Kodály / Mongol táj / És nem itt gyűjtött népdalokat Bartók Béla sem.” Akármilyen bizarr, „punk” a szöveg, kísért a gondolat, hogy európai és nagyvárosi ember ennél sokkal többet nem mondhat el a mongol tájról. Ha mégis megpróbálom, akkor mindenképp az éggel kell kezdenem.

Tiszta idő esetén (Mongóliában ritka az eső és a felhős nap) elképesztően kék az ég, a halványfehér felhők úgy lebegnek az azúr ég alatt, hogy még a legcinikusabb nagyvárosi ember is elámul a fokozhatatlan és magáért való szépség láttán. Ugyanez az ég éjjel – ahogy mondani szokás – csillagok miriádjait szikráztatja. A mongol éjszakában azt is megértjük, miért nevezik a legtöbb nyelven Tejútnak azt, amit mi jobbára már csak foszlányaiban látunk. Valóban tejfehér, hosszan elnyúló sávja valami megfoghatatlannak, rengeteg csillagnak az ég végtelenjének mélyén. Egy este olyan jurtatáborban éjszakáztunk, ahol nem volt villany. Sötétedés után a láthatárig egyetlen mesterséges fényt sem láttunk, se ház, se autó lámpáját, csak a csillagok világítottak, mint a mesében vagy őseink világában. Sok ezer és tízezer éven át ez a csillagokkal káprázó, tiszta ég formálta az emberiség világképét, gondolkodását, alig száz éve, hogy rászoktunk a villanyfényes éjszakákra.

A mongol réteket halványzöld fű borítja, sokféle fű és apró virág, édeskésen illatoznak, és az idilli hangulatot időnként egy-egy kisbárány letépett feje szakítja meg. Ez még igazi természet, amelyben a szépség és a túlélésért folytatott kegyetlen harc megfér egymással. A rétek domboldalra futnak fel, magányos sziklák formáznak teknőst vagy fantáziánk szerint másféle állatot, s a hegyek túloldalán újra kezdődik mindez, a rét, a lakatlan táj, a mongol vidék. Időnként látni egy vadmacskát, amint a felbukkanó autó láttán a földbe vájt vackába menekül vissza. A végtelen tájon úttalan utakon zötykölődik a lestrapált, de minden gödröt, kiszáradt folyómélyedést és huppanót legyőzni képes orosz mikrobusz, poros belsejében egymásra esik ember, csomag, ásványvizes palack és vodkásüveg, de mégis azt kívántam, bárha örökké tartana az utazás. Amerikai filmekben látni néha olyan országutat, amely a végtelenbe vezet, s az úton a hős kocsiján kívül nincs egyetlen jármű sem. Mongóliában egy ilyen kép nem ügyes filmes beállítás, hanem mindennapos élmény.

Fiatal barátaim mulatságára én voltam, aki a kempinghez hasonló jurtatábor láttán leginkább ragaszkodtam volna ahhoz, hogy mégis szállodában aludjunk, saját fürdőszobával, s reggel aztán mégis én áradoztam a legjobban a jurtában való alvás nagyszerűségéről. Az egyik „jurtaéjjel” egyedül kaptam egy sátrat, s riadtan tapasztaltam, hogy ajtaját nem tudtam bezárni, nagy ügyeskedéssel is csak egy spárgával lehetett úgy-ahogy rögzíteni. A nagy semmi közepén ez elég aggasztó előjelnek látszott az éjszakára. De Gergő logikusan elmagyarázta, hogy ember biztos nem támad rá a sátorra, már csak a tábort őrző kutya miatt sem, s ha mégis, akkor késsel úgyis ki tudná vágni a sátor falát. Az ajtót csak annyira kell becsukni, hogy állat ne jöhessen be, s erre tökéletesen elég a spárga. A sátor közepén álló kis vaskályhában ropogott a tűz, időnként rátettem néhány fahasábot, a tűz fényénél imbolyogtak a jurta belsejének körvonalai, aztán elaludtam.

Aludtam, mint a tej, zaklatott életem egyik legnyugodtabb éjszakáját aludtam végig, egy rövid felébredést leszámítva vagy tizenegy órát egyvégtében. Reggel, vagy inkább már délelőtt néhány kilométerre tőlünk egy csapat lovat hajtottak valamerre, s az egyik fiatal állat hirtelen kiszakadt a bolyból és felénk vágtázott. Egy pásztor utánaeredt a lovával, üldözte kilométereken át, aztán beérte és valahogy visszaterelte a többi állat közé. Sohasem láttam addig ilyesmit, s amíg nem láttam, nem is hittem, hogy érdekelni tudna efféle látvány. De ott és akkor érdekes volt és határozottan izgalmas. Talán mert hiányzott belőle mindenfajta művi, csinált erőlködés, mindaz a hamisság, ami a civilizált Európában a „vissza a természethez” világát belengi. Nem lovas attrakció volt, hanem a nomád mindennapok természetes része.

Jártunk olyan jurtában is, amelyben nem magunkfajta idegenek alszanak egy-két éjjel a kaland kedvéért, hanem egy mongol család él. Két egymás melletti sátorban lakott a nagypapa és a nagymama, a szülők és három gyermek. A bemutatkozás, a kínálás és a beszélgetés menete szigorú szabályokat követett, remélem, nem vétettünk ellene túl sokat. A család, mint a vidéken szinte mindenki, állattenyésztéssel foglalkozott, a terelésre és házőrzésre egyaránt kiváló kutya mellett ott állt egy újabb munkaeszköz, egy kis teherautó is. Abban a jurtában, ahol minket fogadtak, két ágy volt, középen egy kis vaskályha pár konyhaeszközzel, két közepes méretű láda és néhány fénykép, amelyek birkózókat, íjászokat, mongol hírességeket ábrázoltak. Ennyi volt a család összes „ingósága”. Szégyenkezve gondoltam arra, hogy nemcsak budapesti otthonomban, de brüsszeli lakásomban is mennyivel több, jórészt felesleges holmi zsúfolódik össze. S bár mi hátizsákos turistaként jártuk Mongóliát, az átlagos nyugati utazóhoz képes minimális csomaggal, feltehetően annyi ruhát és használati tárgyat hurcoltunk magunkkal erre az útra, mint amenynyi a család összes személyi holmija volt.

A jurta (angol nyelvi közegben „ger”) Mongólia talán legismertebb jelképe. Szinte mindent elmond a hagyományos mongol életformáról, amelyet az ország lakosságának fele ma is követ. A családi jurtát évente többször lebontják és új helyen állítják fel, mindig az állatok legeltetésére éppen legalkalmasabb helyet választva ki. Szűkebb értelemben vett otthon így nem létezik, csak egy tágabb környék, ahol a törzsi, rokonsági gyökereik vannak. A család tagjai szűk térbe összezárva élnek, szigorú munkamegosztásra kényszerülve, amelyben a nők és a gyermekek is fontos feladatot kapnak. Villany általában nincs, a vizet is közelebbi vagy távolabbi víznyerő helyről hozzák, a nappalok és az éjszakák a természet járásához igazodnak. Az autó megkönnyíti a mozgást, de azért inkább a lovat használják, s bevásárolni többnyire csak a legközelebbi népboltig mennek el, amelynek a kínálata pont olyan, ahogy a név alapján gondoljuk: minden alapvető árucikkből egy-két egyszerű márka. [...]

http://mozgovilag.com/?p=3802

 

Nem tipikus írás: http://mindennapi.hu/cikk/vilaghir/vegveszely-ivoviz-nelkul-maradtak-600-ezren/2011-11-23/9968

 

A szélsőségek birodalma

A szélsőségek birodalma

Mongólia nem csak a távolság, a kulturális különbségek, a nomád életforma miatt érdekes az európai ember számára. A látogatót megdöbbentik azok a végletes ellentétek, amelyekkel itt szembesül. S amilyen szélsőségesek a mongolok életkörülményei, olyanok az emberi kapcsolataik is...

Mongólia területe Magyarországnál tizenhétszer nagyobb. Ám ezen a hatalmas területen csupán két és fél millió ember él. A világ legritkábban lakott országában 1,59 fő lakik négyzetkilométerenként. Az utazónak a távoli sztyeppéken vagy a Góbi-sivatagban sokszor száz kilométereket kell megtennie ahhoz, hogy a következő jurtával találkozzon. Mert bizony vidéken a lakosság jó része még ma is jurtában él, s nomád állattenyésztéssel foglalkozik.

Számunkra hihetetlen, ahogy az ötödikes történelemkönyvben lévő, honfoglaló őseinket ábrázoló rajzok „megelevenednek”. Jellegzetes ruhát ölt a házigazda, apró termetű lovára pattan, vállára veszi íját, és vadászni indul. Felesége tüzet rak a jurta közepén álló tűzhelybe, s a levesszerű étekbe aprítja a szárított húst.

Persze a városokban, s különösen a fővárosban, Ulánbátorban már kicsit más a helyzet. Az itt élők jó része orosz típusú panellakásokban él, de a fővárost is jurtanegyedek ölelik körül. Jurták százai kúsznak fel a völgyből. Soknak a tetején parabolaantenna van, benne tévé, mobiltelefon – közben belül ott a kilátástalanság, a szegénység.

Sámán a panelházban
A belvárosi utakon a legújabb terepjárók között időnként átnyergel egy-egy népviseletbe öltözött lovas. Egyesek a jellegzetes mongol öltözetet, a délt viselik, mások még a legújabb nyugati trendet is megelőzik öltözködésükben.

Az időjárás, az éghajlat is szélsőséges. Velünk azonos szélességi fokon fekszik, Ulánbátor mégis a világ leghidegebb fővárosa. Betudható ez a kétezer méter körüli tengerszint feletti magasságnak, a Mongólia felett elterülő szibériai sztyeppéknek, melyeken át akadálytalanul zúdul le a sarkvidéki levegő, de a kilenc hónapig tartó télnek is. Télen nem ritka a mínusz negyven fok, s ezt plusz negyven fokos nyári hőség követi három hónapon át. Persze így érthető az is, hogy a növénytermesztésre nincs túl sok esély.

Az ott élők gondolkodását, hitvilágát is ez a szélsőségesség jellemzi. Mongólia közel egy évszázadon át volt kommunista ország. A monostorokat felégették, lerombolták. Ateistának nevelték az embereket. De a vidéki nomádok között sok helyen megmaradt az ősi hit, a sámánizmus. A nemzedékről nemzedékre öröklődő hivatás ma is, a városban is tekintéllyel bír. Az átlagos mongol babonás félelemmel tekint a világra, és szorongását oldandó rohan a sámánhoz, hogy tanácsot kérjen tőle az élet legkülönfélébb dolgaiban.

Mongólia egyébként hivatalosan buddhista állam. Szerzetesek százai „imádkoznak” az őket megfizető emberek kéréseiért. A kereszténység alig két évtizede van jelen újra az országban, a gyülekezetek száma azonban folyamatosan növekszik.

Tékozlók és nincstelenek
A nagy hidegek miatt az elmúlt években többször megtörtént, hogy a vidéken pásztorkodásból élő családok tömegei egyik napról a másikra elvesztették állataikat s ezzel a munkájukat, az életfeltételeiket is. Mivel a jurta könnyen mozgatható, mobil lakóhely, a könnyebb élet reményében fogják s a legközelebbi nagyvárosba vagy Ulánbátorba viszik jurtáikat. Közben nem számolnak azzal, hogy a városban már nem képesek az önellátásra, hogy az élet ott pénzbe kerül. Az is előfordul – nem is ritkán –, hogy a vidékről felköltözők a korábban sose látott városi játékgépeken egy-két nap alatt eltékozolják meglévő csekély tartalékaikat.

A családi kapcsolatok nem túl erősek. A férfiak többsége alkoholista, s nem foglalkozik a családdal. A városba költözőknek nincs pénzük a hivatalos papírok beszerzésére, s ennek hiányában nem részesülhetnek egészségügyi ellátásban, gyermekeik nem járhatnak iskolába. Vannak, akik koldulni küldik kicsinyeiket. Mások egyszerűen elkergetik őket otthonról, hogy kevesebb legyen az éhes száj. Így alakult ki pár év alatt a fővárosban az a pontosan meg sem határozható, de tízezernél nagyobb számú hajléktalan gyereksereg, amelyiknek nagy része a város alatti csatornahálózat alagútjaiban tengeti életét. Esténként felemelik a csatornafedeleket, s alámásznak a sötét és koszos réseken, hogy a távfűtés csöveinek közelében olvasszák ki elgémberedett végtagjaikat.

Az ország lassan szembesül az új problémákkal, és aligha tud megnyugtató megoldást találni az egyre gyakoribbá váló felköltözésekre. S ha már a vándorlásnál tartunk: külföldre is szívesen vándorolnak azok, akik megtehetik. Az ipar leépült, a fővárosban is kevés a munkahely, ezért a talpraesettebbek külföldön keresnek ideiglenes munkát. Mivel sajnos a családokon belül az anyák a felelősségteljesebbek, megbízhatóbbak, s túlnyomórészt ők hordozzák a terheket, nem ritka, hogy évekre külföldre utaznak, és a nagyszülőkre hagyják gyermekeiket.

Eskü nélkül
A városokban kevés a lakás, s a fiataloknak nincs túl sok esélyük arra, hogy önálló otthonhoz jussanak. Az egy vagy másfél szobás otthonok nagy részében tíznél is többen élnek. Generációk együtt, távoli, vidéki rokonok, ismerősök „albérletben” – akik a mongol vendégszeretetnek köszönhetően persze ezért nem fizetnek, csak jönnek, s néha évekre is ott ragadnak. Mivel a lakásban nem túl sok a berendezési tárgy, este leterítik a szőnyeget a padlóra, és nyugovóra tér, akinek sikerül fekhelyet találnia.

Nem nehéz elképzelni, hogy ezek a viszonyok nemigen kedveznek a családi életnek. Ilyen körülmények között aligha építhető bensőséges, szeretetteljes kapcsolat férj és feleség, szülő és gyermek között.

Nem keresztény ország lévén egészen mások az alapvető erkölcsi normák és szokások. Vidéken a nomád pásztor messze volt a következő monostortól vagy később a tanácstól, így ha eljött az ideje, s a fiatal talált egy neki tetsző leányt, a családtagok elnyargaltak otthonról, és diszkréten magukra hagyták a jurtában a fiatalokat, hogy megismerjék egymást.

Elődeiktől ritkán kapnak követhető mintákat, így nehéz teherbíró kapcsolatokat építeniük. Mivel a nők nyitottabbak, ők azok, akik először kereszténnyé lesznek. A gyülekezetekben a nők, az asszonyok vannak többségben. A régebbi közösségekben azonban egyre több az olyan család, ahol a feleség imáinak és megváltozott életének köszönhetően a férj is keresztény lett.

Kint tartózkodásunk alatt a férjemmel többször is tanítottunk a házasságról az egyik legrégibb mongol gyülekezetben. Mi magunk is meglepődtünk azon, hogy milyen nagy hatással volt ez rájuk. Az első alkalom után pár nappal hallottuk a helyi pásztortól, hogy hat pár kérte, hogy Isten előtt is megköthessék szövetségüket.

A kint töltött egy év során izgalmas volt megtapasztalnunk, hogy miként hoz változást az evangélium ebbe a szélsőségekkel teli országba. Reménységgel tölt el minket, hogy lassan felnő egy generáció, amely a bibliai igazságokra és értékekre alapozza családi életét. Hogy lesz egy új nemzedék, amely keresztény családba születhet majd.

Révész Szilvia,

a Baptista Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője; férje a székesfehérvári baptista gyülekezet lelkipásztora, négy gyermekük van

2009/1.

 http://www.family.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=9:a-szelssegek-birodalma&catid=4:kitekint&Itemid=6

 

...a mongolok nagy többsége jurtában él, és ez nem olyan mint hogy a magyarok lovon járnak, meg lehet nézni Ulánbátort a google mapsen, az 1 milliós város nagy része jurta negyed.

http://kiszamolo.postr.hu/meg-akarsz-gazdagodni-irany-mongolia

 

Tisztább levegő vagy olcsóbb szén?
Jurtanegyed a Zaisan oldalában
A szénfelhasználás csökkentésére vonatkozó törvénnyel némileg ellentmondó nyilatkozatot tett a mongol miniszterelnök, amikor bejelentette, hogy heteken belül kevesebb mint a felére tervezik csökkenteni a szén árát a jurtanegyedek lakói számára. Ez Ulánbátor levegőjének szennyezettségét ismerve nem túl jó hír, ugyanakkor nyilván egyszerűbb és olcsóbb megoldás, mint más típusú hőellátást biztosítani az érintettek számára.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Szólj hozzá!

Címkék: budapest magyarország mongólia Budapest XXIV

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr355346895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása