Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

április 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Dráma 40/22. rész – A mintha-tér

2012.10.04. 14:38 12nyil

A pszichodráma módszer elemei

 

A morenoi pszichodráma csoporttal, színpaddal, főszereplővel (protagonistával), segéd-énekkel; és a szerepcsere, tükrözés, duplázás alaptechnikáival dolgozik.  A színpad a pszichodrámának az a konkrét és virtuális tere, ahol a pszichodráma játék megtörténik. A pszichodrámában játék az, ami a színpadon a szereplőkkel történik, akik avval a – részben hallgatólagos, részben nyílt – megegyezéssel lépnek oda, hogy „mondjuk azt, hogy ez ez, az meg az…”, mint a gyerekek, amikor játszanak. Ez a színpad virtuális vonása, amit a pszichodráma nyelvén „mintha tér”-nek nevezzük. Mindenki tudja, hogy ami ott van, az nem szó szerint jelenti azt, ami ott van, hanem átvitt értelemben, az ember kreatív képességének működése eredményeképpen.

Forrás: http://www.kokenyveronika.hu/?page_id=10

 

  

 

 

 

Tér és tükör

 

Mindennapok kísértetei
Szociál-pszichoanalítikus tanulmányok

A könyv tanulmányai olyan tükrözési folyamatokat ragadnak meg, amelyek a pszichoterápiás térben vagy "mintha térben", a pszichoterápia résztvevőinek kapcsolatában jönnek létre. A külső, mindennapi valóság és a belső, szubjektív realitás történései egyaránt tükröződnek ebben a térben. Jelen és korábbi idők kapcsolatai jelennek meg benne, az erőt adók is, de azok is, amelyeket, mint a múlt "kísérteteit" hordozzuk magunkban, amikor hajdan volt "szellemeinkkel" viaskodunk. A tanulmányok bevezetnek a pszichoterápiás munkába, bemutatják annak terét és tükör természetét úgy, hogy összeköttetést teremtenek a terápia jelenségvilága és a mindennapi élet jelenségei között.

A könyv kérdésfeltevései a szociálpszichológia területén fogalmazódtak meg, a válaszok azonban már kettős keresztségűek, magukon viselik mind a társas lélektan, mind a pszichoanalízis jegyeit. Társas lélektani jelenségek vizsgálati eredményei találkoznak benne a pszichoanalítikus megfigyeléseivel.


Tartalomjegyzék

1. Rész

Bevezetés

A pszichoterápiás tér mint az interakció, a kapcsolat és a reprezentáció tere

II. Rész

1. Az érintés, a tekintet és a tér az interakciókban

1.1 Az autokontaktus. A nem verbális viselkedés körében végzett kísérlet és pszichoterápiák megfigyelései

1.2 A tekintet sorsa a pszichoanalízisben

1.3 A tér interakciót szervező szerepe a pszichoterápiában

2. A csábítás jelenségei az interakcióban: a „donjuanizmus” és a „fantomizáció”

2.1 A csábítás lélektana: Don Juan és asszonya

2.2 A „fantom-jelenség” mint transzgenerációs örökség

3. Mítoszképzés pszichoanalízisben: elméletalkotás a pszichoterápiás tér mentén

3.1 Lacan szerepe az európai pszichoanalízisben

3.2 Az „Apa-neve” pszichoanalitikus folyamatokban és Lacan neve a pszichoanalízisben

3.3 A Grál-mítosz, avagy a „keresés”témája Lacan műveiben és a pszichoterápiás gyakorlatban

4. Azonosulások és differenciációk csoportok kapcsolati hálójában: pszichodráma csoportok interakciós terének vizsgálata

4.1 A „tükör” szerepe a pszichodráma terápiában és - képzésben

4.2 A fantázia kezelése pszichodráma csoportokban interakciódinamikai vizsgálatok felhasználásával

4.3 A pszichodráma hatásmechanizmusa: Közös Rorschach Vizsgálat pszichodráma csoportokban.

5. Drogfogyasztók és a drog reprezentációja

5.1 A drogfogyasztás interperszonális és pszichodinamikai modelljei

5.2 Kábítószeresek kezelésének egy francia modellje

5.3 Fiatal drogfogyasztók pszichoterápiája

III. Rész

Összefoglalás

Szociálpszichológia és mélylélektan határain

 

Forrás: http://www.pszichodrama.hu/konyvajanlo-2

Forrás: http://www.pszichodrama.hu/konyvajanlo-2/30-ter-es-tukor

 

 

 

 

Kegyes hazugság

 

Jónak lenni jó. Egyszerű igazsága ez a létezésünknek. Mint ahogy az is, hogy őszintének lenni, azt mondani, azt gondolni, ami van, szintén jó dolog. Ha ez ilyen egyszerű és belátható, jogosan merül fel a kérdés: akkor miért lépünk le fontosabb kapcsolatainkban néha-néha az igazmondás ösvényéről mégis?

Már csak azért is jó őszintének lenni, mert nem kerül plusz energiánkba az igazság eltakarása, szépítése. Nem kötünk hurkokat, csomókat arra, ami egyenes, nem csinálunk megterhelő kanyarokat sem mentális, sem kapcsolati szinten. Talán valamiféle erkölcsi gyarlóság áll mögötte, az állhatatosság hiánya, vagy a túlzott konfliktuskerülés? Vagy épp ellenkezőleg, valamiféle teher hordozása, egyfajta áldozatvállalás ez, a másik jólléte érdekében?

 

Kozmetikázott gondolatok

Hányszor és hányszor találkozunk a kegyes hazugság különböző formáival mind a saját, mind ismerőseink életében. Gondoljunk csak arra, hányszor kozmetikázunk, rejtjük el, nem odaillőnek, bántónak titulált érzéseket, gondolatokat, esetleg tetteket párunk, szüleink, gyermekünk, főnökünk előtt. Vagy arra, hogy életünk különböző szakaszában hányszor kérdezték meg tőlünk barátaink, közeli ismerőseink, hogy ezt vagy azt, szerintünk elmondják-e a számukra fontos másiknak vagy inkább hallgassák el, esetleg tagadják le? És mi? Hányszor fogalmazódott meg bennünk ugyanez a kérdés? Egyáltalán, mitől válik kegyessé egy hazugság? És ki felé kegyes – afelé aki mondja vagy afelé akinek szól? Talán érzékelhető, hogy egyfajta erkölcsi magaslatról nem tudunk nagyvonalúan elbánni ezzel a kérdéskörrel, hogy sokkal összetettebb jelenségről van szó annál, mintsem egy sommás véleménnyel el lehetne intézni. Vegyük hát nagyító alá ezt a sokarcú jelenséget, amivel így vagy úgy, de mindannyian találkoztunk már életünk során.

 

Mitől kegyes?

Kezdjük talán azzal, hogy mi különbözteti meg a kegyes hazugságot a hétköznapi értelembe vett hazugságtól.

Általában akkor szoktuk használni a kegyes jelzőt egy hazugság előtt, ha használója, vélhetően nem a saját érdekében állít valótlant, hanem – szándéka szerint – a másikat szeretné az igazság fájdalmától, keserűségétől megkímélni. De vajon mi számít kegyes hazugságnak? Csak az, ha valaki tényleg valótlant állít, vagy tulajdonképpen az igazság elhallgatása vagy a féligazságok is már a kegyes hazugság egy-egy alesetének minősülnek?

Érdemes figyelnünk arra, hogy nyelvünk milyen érzékeny különbséget tesz ebben a vonatkozásban. Nem ugyanaz valamit „nem elmondani”, magunkban tartani, mint „elhallgatni”. Az első inkább azt fejezi ki, hogy egy kapcsolatban nem mondunk el olyan dolgokat, amiről úgy gondoljuk, hogy nem tartozik a másikra. Például jó esetben nem beszélünk gyerekeinknek a szerelmi életünkről.

Az elhallgatni szó pedig, mintha épp azt fejezné ki, hogy olyan dolgot hallgatunk el, amiben valójában érintett a másik. Lelkünk mélyén pontosan érezzük, hogy részben vagy egészben köze van hozzá a másiknak, tartozna rá, de a várható kellemetlenségek, nehéz érzések, indulatok elkerülése miatt megtartjuk magunknak az információt. Elhallgatjuk.

A féligazság pedig egy sajátságos átmenet az igazmondás és az elhallgatás kettősének: amit mondok, az igaz, de a kínosabb részt elhallgatom. Például „Felmentem a lakására… és beszélgettünk.” Ahhoz, hogy megérthessük, mit okoznak a kegyes hazugságok kapcsolatainkban, nézzük ezt a sokkal gyakoribb, hétköznapibb formáját! Vajon, mit okoznak az elhallgatások egy kapcsolatban? Mit, kit védenek és milyen áron? Bár a leírtak nagy része általánosan érvényes lehet mindenféle kapcsolatunkra, a továbbiakban elsősorban a párkapcsolatokra fókuszálok.

 

A mintha tér

Ha elfogadjuk azt a fajta tartalmi különbségtételt, amit a „nem elmondás” és az „elhallgatás” között az imént tettünk, ebből az alábbi látszik: amiről lelkünk mélyen azt érezzük és azt is gondoljuk, hogy nem tartozik a párunkra, annak az információnak a megtartása nem okoz belső konfliktust és kapcsolatit sem.

És ennek igaz az ellenkezője is: amikor párunk elől elhallgatunk egy információt, és ezt azért tesszük, mert kínos érzésekkel, következményekkel járna akár rá, akár ránk nézve, valójában becsapjuk őt, magunkat és a kapcsolatunkat is. Hogy miért? Mert létrehozunk egy „mintha teret”.

Mintha az a dolog, az a történés, érzés, szándék, tett, amit elhallgatunk, nem is lenne, mintha nem is történt volna meg. A kapcsolatokban létrejövő „mintha terekben” bizonyos értelemben pedig megfagy az idő, megdermednek azok az életenergiák, amiktől él és növekszik egy kapcsolat. Azok az energiák, amik egymás valódi közelségétől születnek. Akár egymás elfogadásából, akár elutasításából fakadnak is: valódi érzések szülnek valódi érzéseket. Ebben a térben tud lelkünk növekedni az örömök és a fájdalmak, az elfogadás, a szeretés és a megbocsátás átélésén keresztül. Ez csak akkor lehet, ha minél teljesebb valómmal vagyok jelen párkapcsolatomban, ha ténylegesen engem lát a másik, és nem csak azt, akit mutatok. E „mintha terek” – tehát a valóság eltakarása, elhallgatása által létrejövő kapcsolati tér – növekvő mennyisége, idővel kiüresíti, élettelen megszokássá, rutinná alakítja párkapcsolatainkat. E „mintha terekben” ugyanis csak „mintha” dolgok vannak: olyan, mintha ez lenne a valóság, amire reagál a másik, mintha nekem szólnának az érzései, mintha engem szeretne, ha éppen szeret, mintha jól lennénk együtt, mintha… mintha… stb.

A cikk teljes terjedelmében a Családi Lap 2009. augusztusi számában olvasható.

Szerző: Iszlai Zoltán
Lapszám: 2009. augusztus

Forrás: http://csaladilap.hu/ujsagcikk/476/kegyes_hazugsag.html

 

  

Megjelent az alábbi helyen:
Campos J. Anna (2008): A test valósága és a fantázia tere a pszichodinamikus mozgás- és tánterápiában. In: Pszichoterápia, 2008. december. (A copyright kizárólagos joga a MentalPort kft.-é!)

Campos J. Anna, pszichoterapeuta, mozgásterapeuta

Ego Klinika, 1093 Bp. Lónyay u.24. 

A test valósága és a fantázia tere a Pszichodinamikus Mozgás- és Táncterápiában*

Összefoglalás:

Az analitikusan orientált verbális terápiákban a nonverbális történésekre való reflektálás egyre nagyobb hangsúlyt kap, mégis számos testi élmény átélése inkább fantáziában történik meg. Írásomban azt igyekszem körbejárni, hogyan találkozik a belső fantázia a test valóságosan átélt tapasztalataival a mozgásterápia során.

A Stern által leírt bontakozó szelf- és szelfmagérzet szintjén a belső reprezentációk még alakulóban vannak, a szelfszabályozó másik még elengedhetetlen a csecsemő állapotainak szabályozásában, nagyon fontos a másik valós, fizikai jelenléte. Ezeknek a tapasztalatoknak az alapján íródik a belső reprezentáció, amely az önszabályozást megalapozza, ugyanakkor elindít egy belső fantáziaéletet is, felkészíti a csecsemőt a várható eseményekre. A komplex testi-szelfélmény rétegződni kezd, a belső fantáziaélet kezd elkülönülni. Így az interszubjektív szelférzet szakaszában számolnunk kell azzal, hogy nemcsak a belső feszültségek projiciálódnak a környezetre, hogy a környezet tartalmazza és szabályozza őket, hanem a belül épülő fantáziák és elvárások is, hogy ezzel készítsék fel a csecsemőt az elkövetkezendő eseményekre, hiszen ily módon kevésbé válik kiszolgáltatottá. Véleményem szerint, minél  gyengébb a bontakozó szelf és szelfmag, illetve minél erőteljesebben torzító az anyai projekció, a csecsemő annál merevebb projekciókra kényszerül az interszubjektivitás időszakában, ami a mintha-teret és a mentalizálható tartalmakat beszűkíti, ezzel együtt kisebb tartomány lesz az, amely az öszabályozás alá kerülhet. Nagyon fontos ezért visszanyúlni  mind a magszelf és a bontakozó szelf szintjére, mind az interszubjektív szelf szintjére.

A mozgásterápia lehetősége a valós testi tapasztalat mentén egy új, biztonságosabb valóságképzés, amely megerősíti a magszelf és a bontakozó szelf érzetét. A testtudati munka megsegíti a legkorábbi szelférzetek létrejövő belső szabályozást. A reprezentációk szintjén ez új lehetőségeket épít az elvárásokba, rugalmasabbá teszi őket. Ennek többféle pozitív  következményét tapasztalhatjuk. Ez időnként ugrásszerű változást hoz a szimbolikus tartományban is. Tapasztalataim szerint mozgásterápiában egyszerre történik a testi, magszelf érzet-szintű biztonságos kapcsolódás megélése, tehát a valós személlyel történő testi-érzelmi szelfszabályozás - és a veszélyes projekció megjelenése, illetve tartalmazása, jelöltté tevése a terapeuta részéről.

Kulcsszavak:

valós testi élmény –bontakozó szelf- és magszelf érzetek – belső fantázia – interszubjektív megoszthatóság beszűkülése – veszély(es)projekciók – jelölt tükrözés

Gyermekekkel és felnőttekkel folytatott mozgásterápiás tapasztalataim alapján kezdett foglalkoztatni az a kérdés, hogyan befolyásolja a terápiás mintha-teret, fantáziateret a valós testi élmény. A Pszichodinamikus Mozgásterápia, amely a testi tapasztalást tekinti kiindulópontnak a terápiás térben, a szelfszerveződés legújabb elméleteire épít, melyek szerint a korai szelfszerveződés és énélmény elválaszthatatlan a testi-érzelmi állapotszabályozástól, amely az anya-gyermek kapcsolat valós terében jön létre. Az elég jó gondozás, és a szülő megfelelő tükrözése során belső reprezentációk is kialakulnak a gyermekben, ami lehetővé teszi, hogy megosztható belső élményei, illetve a másikban felfedezhető élményei legyenek. Ez – Winnicott szavaival – lassan egy potenciális teret nyit anya és gyermeke között, (Winnicott, 1971.), és a valós tapasztalatok és a belső élmények – ha belül a gyermekben megfelelően összekapcsolódnak – közös játéktérbe kerülhetnek, egyre nagyobb mintha-teret nyitva. Ha a tükrözés és a hangolódás megfelelő, a gyermek már nem olyan kiszolgáltatott a valós eseményeknek, hiszen a primér belső reprezentációkkal, kezdeti fantáziákkal saját ellenőrzése alá vonhatja belső érzéseit. Ez az önszabályozás kezdete. Ezt figyelhetjük meg, amikor a kisbaba anyja távollétében egy kedvenc pelenkával, párnával – mint átmeneti tárggyal – játszik, áthidalva a távolságot és várakozást, és uralva az esetleges szorongásokat, amit anyja hiánya jelenthet. 

 

Winnicott  szerint (Winnicott, 1971. 38. o.) „a pszichoterápia két játéktér egymást átfedő mezsgyéjén zajlik, a páciensén és a pszichoterapeutáén”. A két játéktér fedése átmeneti teret alkot, mint az anya és gyermeke között nyíló potenciális tér. A potenciális tér a mentalizáció tere is. Egyszerre zajlik belül a csecsemőben az érzelmi-fizikai állapot átélése és az anya reakciója, tükrözése kint az objektív térben, és egyúttal ez a közös átmeneti térben is zajló folyamat, ahol a kettő összekötődik. Nem mint ok-okozat, hanem mint együtt épülő élmény. A játszás – akár az átmeneti tárgy – nem belső, vagyis nem áll teljesen a mágikus kontroll alatt, és nem is külső, amely teljesen kívül van a mágikus kontrollon. „Annak az ellenőrzéséhez, ami kívül van, az embernek cselekednie kell, nem csupán gondolkoznia vagy vágyakoznia” – mondja Winnicott (Winnicott, 1971. 41. o.). Mozgásterápia során közös térbe kerül a belső fantázia és a valós történés, és éppen ez alakítja át a projekciókat és a szelf szerveződő mintázatát, ami az addigi történésekre épült.

{self = a legbensőbb én(-tudat)

Tehát amikor lebontjuk az én-ből a kulturális, családi, társadalmi, iskolázottsági… háttérből származó, bár a hétköznapok során én-nek érzett rétegeket.}

 

Forrás: http://www.dszit.hu/cikkek/cja-pt.htm

 

 

 

 

 

 

Változatok a potenciális tér zavaraira*

Hámori Eszter

 

 

Azt az órarészletet, amit bemutatok, másfél éves terápia előzte meg Bencével. Ez idő alatt rendkívül sokat változott, beszédfejlődése megindult, és képes volt egyedül bejönni hozzám. Játéka rendkívül színes fantáziavilágot tárt elém, önagressziós megnyilvánulásai megszűntek, de anyjától való szeparációjával járó konfliktusai ezen belül pedig annak agresszív komponensei továbbra is terápiájának középpontjában álltak.

Ebben a bizonyos szakaszban Bence játéka már órák óta a határok kérdése, mondhatnánk úgy is, saját határainak definiálása körül forgott. Állatkertet rak ki, amit nagy kerítéssel vesz körbe, és hol a kerítésen belülre, hol pedig azon kívülre csoportosítja az állatokat, de sehol sem jó, mert itt is meg ott is fenyegetheti őket valamilyen veszély, valamilyen támadás, ami elpusztíthatja őket. Egyik órán azonban, amikor a földön fekve rakja ki az állatkertet, úgy tűnik, megnyugtató megoldást talál. Dupla kerítést épít, minden állat odabent van, és egyik sem veszélyes. Most végre jól érzik magukat, mert nagyon erős a kerítés. "Senki sem bántja őket, ide senki nem tud bejönni!", közli büszkén. Ebben a pillanatban a padlószőnyegen megjelenik egy pók a fotel irányából, és besétál a műanyagkerítés alatt a békés állatkertbe. Bence rettenetesen megrémül, és ijedten kérdi: "Mi ez?… egy pók?" Ebben a pillanatban mintha megszűnne a potenciális tér biztonsága, Bence terébe, fantáziái védelmező bástyáit átlépve hirtelen durván behatol a pók képében megtestesült valóság. Ijedten néz rám: "Agyonütöd?" Egy pillanatra nem tudom eldönteni, szeretné-e inkább vagy pedig fél attól, hogy agyonüssem a pókot. Ha agyonütöm, megvédem a "mintha-terét", és kiteszem a betolakodót. Ha viszont ezt teszem, agyonütöm magát a valóságot is. Az az érzésem, bármit is teszek, nem tudom megnyugtatni vele, mert ebben a pillanatban a pók éppúgy a valóság része, mint agresszív fantáziáinak terméke. Egy pillanatra felmerül bennem, megkérdezhetném tőle, ő vajon mit szeretne, agyonüssem-e vagy sem, de máris elvetem a kérdést, mert érzem, hogy ez a pillanat többé már nem a fantáziáknak ad teret, hanem a cselekvést igényli. Azt mondom tehát, amit egyébként is tennék: "Nem ütöm agyon, hanem betesszük egy dobozba, és majd kitesszük a kertbe." Válaszom látszólag megnyugtatja, de képtelen újra elmerülni a játékban. A pókról többet egy szót sem szól, mintha nem is lett volna, viszont a szobán kívüli zajokra kezd figyelni, és kéri, nézzük meg, mi van az ajtó mögött. Hiába értelmezem ijedelmét és félelmét a betolakodótól, egy darabig uralkodik szorongásán, majd közli, hogy lejárt az időnk, és menjünk ki anyához a váróba.

 

Mi is történt tehát ezen az órán? A játék biztonságos "mintha-tere", ami oly szorosan kötötte őt anyjához is, itt hirtelen pillanat alatt vált ijesztő valósággá. Az anya, aki otthon mindent mese- és fantáziavilágba burkol Bence számára, és ezzel valóban segíti Bence szimbolikus játékra való képességének bontakozását, egyedül agresszív késztetéseit nem képes megérteni, elfogadni, s mivel ezek számára ijesztőek, ezért a potenciális térbe sem tudja azokat áthelyezni. Az agresszív késztetések és a hozzájuk kapcsolódó betolakodó fantáziák idegen tartalomként kerülnek be a potenciális térbe, és így könnyen válnak Bence fantáziavilágában valósággá. Ez azonban olyan szorongást kelt, amely egy csapásra megszünteti a "mintha-tér" biztonságát, sőt létét is, megakadályozva ezzel a gyermek játékra való képességét.

Forrás: http://www.c3.hu/scripta/thalassa/99/1/03hamor.htm

 

 

 

 

 

P. Szűcs Julianna

Mintha-park

A tér az új Nemzeti Színház körül

Négy év, egy teljes kormányzati ciklus telt el az új Nemzeti Színház átadása óta. Négy év alatt történt egy s más a körletben. Meghosszabbították a 2-es villamos útvonalát. Átadták a másik megalétesítményt, a Művészetek Palotáját. Nyílt a Soroksári úton egy divatos képzőművészeti galéria. A létesítményeket úgy-ahogy belakták. Megrázó kultúrsokkok, sznobokat túlmozgató sikkes alkalmak nem nagyon verték föl ugyan a ferencvárosi partszakaszt, de azért mégiscsak volt egy III. Richárd… egy Chicagói Filharmonikusok… egy Dunai exodus. Ezekről beszéltek és beszélnek azóta is.

A park színészszobrairól nem beszéltek és nem beszélnek. Nem is méltatták, nem is cikkezték, nem is írták körül őket. Nyilván akkora a különbség azok között, akik látni sem bírják, s azok között, akik mernék szeretni, hogy nincs is közös tárgyalási alap. Talán még közös nyelv sincs. Tekintve, hogy a három kő, valamint a nyolc egész alakos bronzplasztika a legújabb kori Magyarország egyik legtestesebb emlékműcsoportja, aligha lehet véletlen a hallgatás körülötte.  […]

 

Seregszemle

 

Pásztázzuk végig a mai Nemzeti Színház kultúrkörletét! Kapjuk el tekintetünket a majdani Finta-épület telkét védő farostpalánkról, a frízszerűen végigdekorált graffitisorról (ez gyönyörű, nagy kár lesz érte, ha elbontják egyszer), a fél százados külvárosi aszfalt természetes nyomoráról, a mellettünk zakkanó kamionról. Tegyünk úgy, mintha a Színház kapuja című plasztikához valódi út vezetne, s a kapuból folytatódó ösvény végén valóban föltárulna a félretájolt főhomlokzat.

Nézzünk jobbra, ahonnan mintha csúcsra polírozott fémsminkben éppen felénk vánszorogna Tímár József kétkofferes alakja, úgy, ahogyan azt Keleti Éva fotója anno megörökítette. Nézzünk balra, ahol mintha Major Tamás állna vashokedlin, éppen elhatározva, hogy gazember lesz. (Vigyázat! A beállítás csak északnyugati szögből mutat gonosz embert. Délkeletről az elmosódott ráncok és a lágy kontraposzt szelíd, akaratgyenge agglegényt mutat, inkább Árpád-házi, mint yorki jelmezben.) Aztán megint nézzünk balra, ahol mintha Sinkovits Imre vágná fejünkhöz a kellék-kőtáblát, de izgalma ebben a pózban kissé szatírosra sikeredik. Különösen délnyugatról, mert innen a félig takart mintázott bot ágaskodó falloszra emlékeztet. Aztán megint nézzünk jobbra, ahol mintha Gobbi Hilda mellett lenne hely (két zsöllyeszék is, nemes, drága bronzból öntve), mindenki Szabó nénijéhez egy alkalmi trécsre invitálva.

Továbbá forduljanak a vizesárok mellé, ahol mintha Kiss Manyi mórikálná magát a jó habossüteményhez fohászkodva viaszvesztéses struccboával a nyaka körül, aztán kerüljük meg a tavat, ahol mintha Latabár Kálmán bohócozna félig zöldre patinázva, majd vágjunk neki az északi dombnak, ahol mintha Soós Imre forogna egy felhőre rögzített körhintaülésben. Csak szegény Ruttkai Éva nem “mintha”. (Hiába feszít háttal a medencének a Hattyú ruhájában, hiába írták nevét a talapzatára tízcentis betűkkel, ezt a vadidegen arcot, ezt a marconán bájtalan testet nézve hosszasan lehet merengeni: portré ily kevéssé modelljére még sosem hasonlított.) Egyedül ő nem jó panoptikumfigurának, pedig alkotója bizonyára nem kívánt kilógni a sorból. Hiába: ilyen kegyetlen dolog az indiszpozíció!

Meg a magány. Bencsik István, a mű alkotója idegen, ártatlan világból érkezett a bulvár és tekintély által közösen fölparcellázott szoborparkba. Rosszkor volt rossz helyen: hattyúja csak mélyen repülhetett. Hiába tud “organikusan absztrakt naturalizmust”, itt a klasszikus magyar köztereken vegetáló szobrászi konvenció lett és maradt az úr. A mintha. Egyrészt az a “kádári”, “emberarcú”, “hétköznapian forradalmár” pátosz, amelyet Varga Imre távollétében ezúttal Marton László művelt sorozatban. Másrészt az a “Trianon előtti”, “eurokonzervatív” “közérthetőség”, amelyet Melocco Miklós csinált valamikor (szomorú, hogy nem mostanában), s amelyet hongkongi kivitelben ezúttal Párkányi-Raab dobott nagyker-dömpingben a placcra.

A mintha-sor egyébként nem torpan meg a medence körül. Timpanonos álhomlokzatként belecsobban a vízbe, és örökmécsesként úszó lángjával bevilágítja az elsüllyedt pszeudoereklyét. Hajóhídként görbített úttal kedveskedik a színházba igyekvőknek, és hajóorrá formázott teraszra tereli drága közönségét. A homlokzati szobrok egyik része mészkőnek látszik, pedig üvegszállal erősített betonmasszából készült. Másik részüket carrarai márványból és vastagon aranyozott bronzból komponálták, pedig léhán lebegő stukatúrának hat.

Van továbbá két, a főhomlokzat két oldalára szimmetrikusan elhelyezett óriás oszloppárunk is; mintha a Bán-féle Nemzeti képzeletbeli rommezejéről cipelték volna át őket. Valahogy úgy, ahogy a római forumokon állították fel hajdan a legyőzött Hellasz átszállítható maradványait. S éppúgy, mint azokon, itt is fölszerszámozták őket az új hatalom penetráns jelképeivel. Ezúttal éppen azzal a két kőszoborral az oszlopfők tetején, amely ellen a hajdani, még “szoclib” zsűri s persze az eredeti építész annyira tiltakozott. A félreértések elkerülése végett: nem az Ádámot alakító Básti Lajos vagy az Évát játszó Lukács Margit figurái számítanak a “győzelem” mementóinak. Az “új császár” jelképévé az vált, hogy a szobrok egyáltalán rákerülhettek az oszlopok tetejére.

Az ember joggal gondolhatná, hogy ennyi szobormű hihetetlenül fölpörgetett zsűrimunkával járt, a hivatal éjt nappallá tevő lázas tevékenységgel próbált fölnőni a nagyságrenddel több feladat elvégzéséhez, s a szakmai grémiumok tagjai egymás kezébe adták a kilincset. Nem így történt. Pedig nyolc egész alakos bronzszobor… Három kő… Kilenc bronzzal kombinált homlokzati kő… Nem beszélve az épülettel “együtt lélegző” számtalan konzolplasztikáról, Schrammel Imre osztódással szaporodó leleményeiről, valamint Marton László további tizennégy, színészeket ábrázoló bronzreliefjéről, amelyek sakk-sormintában követik az oldalfeljárók görbéjét. (Utóbbiakról valóban egyetlen szót se!)

Magyarországon ekkora szoborsűrűség – a köztemetőket leszámítva – két másik helyen fordul csak elő. A Hősök terén, az első millenniumi nagyberuházás össznemzeti erőfeszítéssel kivitelezett és agyonkontrollált emlékműcsoportján,12 valamint a nagytétényi szoborparkban,13 a mi bársonyos rendszerváltásunk egyik látványos ideológiai büszkeségében. Ama két alkalom szoborállítási furorját a nyílt politikai szándék diktálta. Itt látszólag nem, de csak látszólag. Itt a szimbolikus-kulturális mezőben lejátszatott kampánystratégia adagolta ki a posztamensre valót. Mintha a művek a színház előtt rónák le tiszteletüket, pedig igazában a vélelmezett szavazópolgár kegyeit keresik azóta is.

Az élet él és élni akar.

Forrás: http://mozgovilag.com/?p=3037

 

 

 

Ha a csoport elakad… (munka- és alapfeltevés csoportok jellemzőiről)

Posted on May 7, 2012 by Szabó Zsófia

 

Wilfred Bion

Wilfred BionA család húsvéti nyaralásáról visszatérve utunk Tavistock mellett vitt. És ha már Tavistock, akkor Wilfred Bion, aki csoportanalitikai tanulmányaim során a legnagyobb hatással volt rám, így fejlesztő munkámra is. Bion egyike volt azon úttörőknek, akit „az a furcsa új dolog, amit pszichoanalízisnek neveznek” Londonba csábított és aki analitikai megközelítésben tanulmányozni kezdte a csoportok jellemzőit és a csoportfolyamatokat. A II. világháborúban Bion – a tavistocki kollégákkal közösen – poszttraumás stressz eseteken kezdett dolgozni csoportos terápiát alkalmazva, melynek eredményeképpen született meg későbbi „Experiences in Group” című csoportterápiás alapműve.

Mit üzen nekünk ma a bioni elmélet? Valószínűleg mindenkinek van olyan élménye, hogy a csoportmunkát apróbb, sokszor érthetetlen dolgokkal tudja a csoport, vagy csoporttag szabotálni. Sokaknak láthatatlan, érthetetlen, hogy mi megy végbe ilyenkor és milyen erők hatnak a csoport teljesítőképességére.

Munkacsoport

Bion elmélete szerint minden csoport egy közös célért, reális, elérhető eredményekért jön létre. Ezt a formációt nevezzük munkacsoportnak.   A munkacsoportban a tagok tudatában vannak feladataiknak, képesek céljaikat, tevékenységeiket meghatározni. A csoport felállítása, felépítése is a cél elérését hivatott szolgálni. A csoport tagjai azért kerülnek, vagy csatlakoznak a csoportba, hogy a közös céljaikat megvalósítsák. A csoport működése tudatos: képesek a munkafolyamatot megtervezni, a tervek szerint együttműködni, szerepeket létrehozni és azok szerint dolgozni. Képesek érzelmeiket a csoportműködés javára fordítani, azokat megosztani, megbeszélni, tudatosítani.

Alapfeltevés csoport

Bion a munkacsoportok működése során azt figyelte meg, hogy a csoportok rendszeresen egy másik síkon is elkezdenek mozogni. A munkacsoportok kizökkennek saját menetükből és rejtett feltételezések és fantáziák mentén kezdenek el működni. E működést Bion az alapfeltevések szerinti működésnek nevezte el. Ez nem más, mint a „mintha”-helyzet: azaz valaki úgy viselkedik, „mintha ez és ez lenne a helyzet”. Ezek a tudattalan alapfeltevések, arra adnak választ, hogy hogyan működnek a csoportok. Ezek a mintha, vagy ahogy Bion nevezte „őrült működések”, egyszerű válaszok az idegességre és bizonytalanságra.

Vegytiszta munkacsoportok tartósan nem léteznek. Az alapfeltevések váltogatják egymást, a munkacsoport célon tartását meg-megakasztják. A csoportban megjelenő alapfeltevések a csoporttagok valenciájának összekapcsolódását jelentik, így a helyzetből fakadóan más-más alapfeltevés szerinti működés kerül előtérbe.

Bion 3 alapfeltevés típust azonosított: 1. Függőség; 2. Harc-menekülés; 3. Párképzés

1. Függőség

Ebben az alapfeltevésben működő csoportok célja az, hogy a tagok biztonsági igénye egy személyen keresztül kielégüljön és általa védelmet is nyerjen. A csoport úgy viselkedik, mintha nem értenének semmihez, a munkacsoport célját éretlenségük, tudásuk hiányában képtelenek megoldani és ebben csak egyvalaki tud segítséget nyújtani, a csoportot megmenteni: a csoportvezető, a megmentő, a mindentudó. A csoportban a tagok ellenállnak a racionális tudásnak, produktív munkát nem végeznek, a valóságtól elszigetelődnek. A csoport két szerepkörben működik: a mindentudó, aki a csoport igényeit kielégíti és az elfogadók (a csoport többi tagja), akik szükségét érzik a gondoskodásnak.

A függőség alapfeltevésben működő csoportok mindent megtesznek azért, hogy a csoportvezető (vagy a kiválasztott személy) elfogadja isteni szerepét: tudással, csodás képességekkel, mindentudó emberfeletti erővel ruházzák fel. Amennyiben a csoportvezető értelmezi a csoport működését, úgy a csoport vagy nem vesz róla tudomást, vagy újabb manőverekkel próbálják szerepébe belekényszeríteni (pl. csoporttagot betegítenek meg, hogy a csoportvezető megmenthesse, gondoskodjon róla), ezzel is elérve a csoport célját: megszabadulni a bizonytalan, kellemetlen érzésektől. Ha a csoportvezető nem áll be az alapfeltevés szerinti működésbe, a csoport más vezető után néz. (és hát ambiciózus, a vezetővel dacoló csoporttagot nem is olyan nehéz találni…

2. Harc-menekülés

Ebben az alapfeltevésben működő csoportok azt gondolják, hogy gondoskodni kell önmaguk fenntartásáról (tehát az elsődleges cél a fennmaradás) és azon vannak, hogy cselekvésükkel bizonyítsák létezésüket. Az a tag lesz ebben az esetben a vezető, aki felismer, vagy önmaga kialakít egy ellenséget, aki ellen a csoport harcolhat, vagy aki elől menekülhet.

 

Alapfeltevés csoportok jellemzői

A vezető tehát mozgósítani, bátorítani, összefogni, cselekedetekre ösztönözni, irányítani tud. A sikeres vezető paranoid jellemzőkkel bír, hiszen akkor is kell csoportot fenyegető ellenséget találni, ha az éppen nincs is. A vezető nem fél az önfeláldozástól sem. E feláldozás nemcsak a csoportvezetőt, hanem az összes csoporttagot érinti: ebben az alapfeltevésben működő csoportok nem tolerálják a „betegségeket”, hiszen a harc áldozatokkal jár.

A harc-menekülés alapfeltevésben élő csoport nem segíti az önreflektív működést. A csoport kerüli az önmagával való szembenézést, a tagok a munkacsoport céljától eltérően különböző tevékenységekbe fognak, késnek, vagy akár hiányoznak a csoportból.

3. Párképzés

A párképzés alapfeltevésben működő csoportok osztott tudattalan feltételezése az, hogy a csoport létezését az ideális pár megtalálása indokolja; egy olyan páré, aki csodás megoldásokat és válaszokat adhat a problémákra, melyekkel a nehézségek leküzdhetők. A csoport célja, hogy újra teremtsen: egy megváltót, Messiást hozzon a világra.

A csoport párképzési alapfeltételezés szerinti működését segíti, hogy tagjai félnek a változás fájdalmával szembesülni (ami a munkacsoport velejárója lenne) és menekülnek a kiszolgáltatottság érzésétől. A párképzési alapfeltevésben biztonságot, szeretetet, kiszámíthatóságot kapnak.

A csoportban megfigyelhető, hogy két tag (vagy éppen két alcsoport) dominálja a csoport folyamatait, a csoport többi tagja pedig áhítattal figyeli, issza a pár szavait. A pár dominanciája a csoport tagjait reménységgel tölti el, hiszen ők fogják a messiást, a csoport problémáját megoldó 3. személyt, vagy ügyet megalkotni.

A csoportban a reményteli várakozás, az optimizmus, gyengédség és szeretet érzése uralkodik. A csoport vezetője egy még meg nem született „személy”. Amennyiben az új személy, eszme, gondolat megszületik, úgy a tagok azonnal elkezdik azt tagadni, hiszen a megszületéssel a csoport kérdőjeleződne meg.

Mit láthatunk az alapfeltevés csoportoknál?

Elsőként azt láthatjuk és érezhetjük, hogy a munkacsoport céljának eléréséhez nincsen meg minden feltétel. A személyes elfojtások ugyanis racionális megoldásokat blokkolnak, amelyek a munkacsoportok működését lehetetlenítik el. Az alapfeltevések működésének oka, hogy a csoport stabilitását biztosítja a külső és belső stresszel szemben.

Hogyan működnek az alapfeltevés csoportok?

  • A csoport belső érzelmi és pszichológiai sorompót észlel, ami nem a feladattal kapcsolatos
  • A tagok nem tudatosak a sorompókat illetően
  • Alap, mert a kifejezett félelmek ösztönszerűek
  • Feltevés, mert a csoport úgy működik, mintha a feltevés igaz lenne
  • Az időkeretek elmosódnak, a „mintha-tér” korlátlan idejűvé válik
  • A kritikus beszélgetéseket és reflexiókat kerüli a csoport
  • A csoport eredményessége zuhan

A bioni elmélet margójára

A bioni elmélet senkit sem ruház fel fejlesztői varázspálcával. A modell ismerete sajnos nem ad kezünkbe könnyen alkalmazható és minden helyzetben csodát ígérő megoldásokat.

Mindösszesen azzal segít, hogy keretet, modellt, egy újabb lencsét és megértést hoz, jó esetben pedig elfogadást a csoport működésére. Fejlesztőként legfőbb dolgunk, hogy a csoportokat reflexív működésmóddal közelebb hozzuk a munkacsoportbeli működésükhöz. A reflektív működés ugyanis az egyik legjobb eszköz a változások kapcsán megjelenő izgatottság, félelem, frusztráció feldolgozásának.

Forrás: http://ascon.hu/2012/05/ha-a-csoport-elakad/

Szólj hozzá!

Címkék: pszichodráma pszichológia mintha-tér lélektani dráma

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr474819913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása