Könyvajánló

 





capitalismo.JPG

eleje.bmp

100 új gyülekezet

Társasházi lakás eladó, mely kibővíthető 62m2-ről 100m2-re

Információk a www.megveszem.tuti.hu weboldalon.

Weblink Linkgyűjtemény, Linkek

Facebook oldaldoboz

Naptár

április 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Hithősök 40/12. rész – Isaac Shakarian

2012.04.12. 09:11 12nyil

 

 

Forrás: Demos Shakarian: A legboldogabb emberek a földön

 

Igen sokszor hallottam beszélni a kis Kara Kala faluról, úgy, hogy magam előtt láttam, szorosan beilleszkedve az Ararát sziklás nyúlványaiba, annak a hegynek lejtőjébe, amelyen a Biblia szerint Noé bárkája megfeneklett.

 

 

Amikor becsuktam a szememet, láttam a kőépületeket, a fészereket, csűröket, valamint Demos nagyapám lakóházát, amely azonban csupán egyetlen helyiségből állt. Itt, ebben a házban szült nagyanyám öt leányt, viszont fiút egyet sem. Ez pedig az örmények között szégyen volt, mint a régi zsidóknál is. […]

 

… hallgatták az örmények azokat az elbeszéléseket, amiket ők, az oroszok „a Szentlélek kiáradásának” neveztek az orosz-ortodox keresztyének százezreire. Az oroszok barátokként jöttek, akik ajándékokat hoztak: a Lélek ajándékait, amiket velünk közölni akartak.

 

Úgy tetszett, mintha hallottam volna a szavakat, amiket nagyapám és nagyanyám egy ilyen látogatás után késő éjszakába nyúlóan váltottak egymással. – Meg kell hagyni viszont – mondhatta nagyapám –, hogy mindaz, amiről az oroszok beszélnek, bibliai alapokon áll. Úgy gondolom, gyógyulások vannak a bibliában. Aztán találunk benne nyelveken szólást és prófétálást, a probléma csupán az, hogy az egész dolog… nem örményül hangzik! –Ez alatt azt értette, ami hitelre méltó, kézzelfogható, gyakorlati.

 

Nagyanyám pedig, a még mindig megterhelt szívével ezt felelhette: – Tudod, ha te próféciáról és gyógyulásokról beszélsz, akkor tulajdonképpen mégis csodákra gondolsz, vagy mi másra?

– Igen, hát akkor igazad van.

– Ha valamikor mi „kapnánk Szentlelket”, amint azt az oroszok mondják, akkor az azt is jelentené, hogy csodáért imádkozhatnánk?

– Ugyan, csak nem gondolsz arra, hogy születhetne mégis egy fiúnk?

 

Ezután nagyanya különös sírásba kezdett. És valóban tudom is, hogy nagyanya 1891 májusának egyik napfényes reggelén sírt. Különös történet volt az. Az ezt követő időkben Kara Kalában több család kezdett hinni az orosz pünkösdiek üzenetében. Még nagyapa sógora, Magardich Mushegan is hagyta magát meggyőzni. Megkapta a Szentlélek keresztséget és ezután Shakarian udvarban tett gyakori látogatásai során beszélt az életében jelentkezett új örömökről.

 

Azon a különös napon, 1891. május 25-én nagyanya több más asszonnyal együtt varrt az egyetlen helyiség egyik sarkában, mert a parasztházban csak egy szoba volt. Helyesebben nagyanya megpróbált varrni, de könnyei megakadályozták abban, melyek arcán lefolytak és az anyagot is jól átnedvesítették.

 

A szoba ablakfelőli oldalán, ahol jobb volt a világítás, ült Magardich Mushegan, térdén nyitott Bibliával és olvasott.

 

Hirtelen becsukta Magardich a Bibliát, felállt és átment a szobán…

– Goolisar – mondta Magardich –, az Úr éppen most beszélt velem! – Nagyanya felegyenesedett és bámulva nézett rá: – Valóban, Magardich?

– Üzenetet adott nekem számodra – mondta Magardich –, Goolisar, pontosan mához egy évre fiút kapsz.

 

Amikor nagyapa később visszatért a mezőről, már várta őt nagyanya és beszélt neki a csodálatos próféciáról. Bár örült nagyapa, szívesen hitte volna is, mégis szkeptikus volt és inkább kitartott a maga véleményénél. Mosolygott csak, és megrántotta a vállát – utána mégis odament a kalendáriumhoz és vastag fekete betűkkel, tintával bejegyezte a dátumot.

 

Három hónap múlva bementek a faluba és ott megállapították, hogy nagyanya újból terhes. Kara Kalában mindenki tudott a próféciának erről az időpontjáról, és az egész falu feszülten figyelte, hogy mi történik majd valójában. Azután, 1892. május 25-én, a prófétálás után éppen egy évre nagyanya egy gyermeket hozott a világra – egy fiút.

Ez volt az első eset, hogy családunk a Szentlélekkel ilyen személyes módon találkozott. Kara Kalában mindenki egyetértett abban, hogy a kis új földi polgár éppen a legmegfelelőbb nevet kapja: Izsák lett a neve, hiszen mint Ábrahámnak olyan hosszú ideig várva-várt fia, ő is megígért gyermek volt. […]

 

(9-11. oldal)

 

 

Az 1900. évben … eljutott a faluba a hír, hogy vagy száz orosz keresztény jön ponyvás kocsijaikon a hegyeken át. […]

 

{A történet színhelye a mai örményország délnyugati része.}

 

(12. oldal)

 

 

– Még mindig nem hiszed, hogy Ő még most is éppúgy szól népéhez, mint a múltban? Ezért adta nekem a Lélek az ismeret szavát egy külön okból: hogy te és családod ezáltal hitre jussatok. Ellene álltál a szentlélek erejének, de ma van az a nap, amelytől kezdve tovább nem állasz ellene.

 

{ismeret szava = tudomány beszéde}

 

Aznap este aztán bevallotta nagyapa a szomszédai és a keresztények előtt csalási kísérletét. Miközben könnyei arcán keresztül sörtés szakállába folytak, bocsánatot kért. – Mutasd meg nekem – mondta a prófétának – hogyan nyerhetem el én is a Szentlelket.

 

Nagyapa letérdelt, és az öreg orosz a munkától kérges kezeit a fejére tette. Egy szempillantás alatt elkezdett nagyapa imádkozni egy olyan nyelven, amit sem ő, sem a jelenlévők közül senki sem ismerhetett.

 

Amikor ez az eset történt Efim Gerasemovitch Klubniken 58 éves volt.

 

{tehát a prófécia születésének ideje 58-11 = 47, azaz 1900-47= 1853, azaz már az 1850-es években kitöltetett a Szent Lélek!

- 11 évesen írta üzeneteit, azaz 47 évvel később vált az első aktuálissá

- 1900-ban érett be az első prófécia, így 47 évvel korábban már működnie kellett az ébredésnek}

 

(14. oldal)

 

 

Demos nagyapa azok közt volt, akik menekültek. … 1905-ben eladta udvarházát, amely generációk óta a családjáé volt és megpróbálta érte a legjobb árat kérni. Azután kikereste azokat a vagyontárgyakat, amiket a család tagjai hátukon elvihettek. … Feleségével, hat leányával, akiknek neve Shusan, Esther, Siroon, Magga, Yerchan és Hamas volt, és természetesen élete büszkeségével, a 13 éves Izsákkal elindult az Amerikába vezető útra.

 

A család biztonságosan eljutott New Yorkba, de a próféciát követve nem telepedett le ott. Az írásbeli utasítás szerint tovább költöztek a kiterjedt és zavarba ejtő új országban, míg csak Los Angelesbe nem értek. Ott találtak, nagy örömükre, egy kicsiny, de állandóan növekvő örmény csoportra, és ebben a csoportban több barátjuk is élt Kara Kalából. Ezeknek a barátoknak a segítségével ment azután nagyapa lakást keresni. A „The Flats” volt Los Angeles legolcsóbb városrésze, de ennek ellenére három családnak kellett összefogni, hogy lehetővé váljék a Boston Street 919 számú négyszögletes házba való beköltözésük.

 

A hajóút, az utazás az Egyesült Államokon keresztül és az új hajlékhoz való hozzájárulás felemésztette összes pénzét, amit a család udvartartásának eladásával szerzett; így nagyapának azonnal munkát kellett keresni. De minden igyekezet ellenére eredménytelen maradt. A 19. századvégi nagy gazdasági depresszió Kaliforniában még inkább érezhető volt. Nem volt semmi munkaalkalom, főleg egy új bevándorolt számára, aki egyetlen szót sem tudott az ország nyelvén. Nagyapa minden reggel kiment a munkaközvetítő helyre és minden este éppoly nehéz léptekkel tért haza, mint az előző napokon is.

 

De minden héten volt egy fénysugár, ami által úgy látszott, hogy mellékessé lesz ez a gond; ez pedig a vasárnapi Istentisztelet volt. A Boston Street-i házban, az elülső oldalon volt egy nagy „tiszta szoba”, amely igen hamar a gyülekezet összejöveteli helyiségévé lett. Az istentiszteletet itt éppen úgy tartották, mint a kara-kalai istentiszteleteket. A helyiség közepén egy nagy asztal állt, azon egy kinyitott Biblia. Az asztal jobb oldalán ültek a férfiak, akik között az ülésrend koruk szerint igazodott: az öregebb férfiak ültek közelebb az asztalhoz, mögöttük a fiatalabbak, majd távolabb a fiúk. A helyiség bal oldalán ültek az asszonyok, mint ahogyan mindig is, koruk szerinti sorrendben. A gyülekezet vénei tovább is fekete körszakállt viseltek, bár néha egy-egy fiatal megbotránkoztatott mindenkit, ha csupán bajuszt növesztett.

 

Elvárták, hogy az istentiszteletre a férfiak (még ha egész héten nem is) a fényes tarka köntösüket viseljék, az asszonyok pedig a hosszú hímzett ruhájukat a horgolt fejkendőkkel, amelynek készítési módja nemzedékeken át nem változott.

 

Micsoda nagy vigasztalás lehetett nagyapa számára, hogy ez a keresztény közösség lelkileg támogatta! Megtanulták régi idők óta, hogy Isten közvetlenül a Bibliából szól hozzájuk. Szíve szerinti szükségben, hogy munkát találjon, nagyapa bizonyára gyakran térdelt le arra a kis keleti szőnyegre, amit hazulról hoztak magukkal és ami most az összejöveteli helyiségben volt.

 

Azután „egy Igéért” imádkozott, és az egész gyülekezet elkezdett halkan vele együtt imádkozni, sokszor ismeretlen, elragadtatási nyelveken, „nyelvbeszédben”.

 

Az öregek egyike felállt, a Bibliához ment, vaktában rátette ujját a felütött oldal egyikére. Úgy tetszett, hogy az Igék mindig pontosan a mindenkori szükségükre vonatkoztak. Vagy az Úr hűségéről szóltak, vagy pedig az eljövendő „tejjel és mézzel folyó napokról”. […]

 

 

Egy napon, 1906-ban nagyapa lendületes léptekkel jött haza. – Találtál munkát! – mondta neki nagyanya. –- Bizony, most már van!

 

 

Pár pillanat múlva az egész család ott állt nagyapa körül, hogy beszélje el ezt a nagy újságot. Fent Nevadában, egyik Kaliforniával szomszédos államban a vasút még vett fel munkásokat.

 

Nagyanya elsápadt. Hallott Nevadáról, egy pusztáról, ahol a hőmérséklet árnyékban 45 fokra kúszik fel, és a férfiak a nehéz munkától holtan esnek össze, mert a hőséget nem tudták elviselni. – De te elfelejted – mondta erre nagyapa –, hogy én paraszt vagyok. Én megszoktam, hogy kint a napon dolgozzam. De ezenkívül is, Goolisar, fiam anyja, van más választásunk?

 

Így aztán összehívta nagyapa a gyülekezet véneit, és kérte tőlük a tradicionális áldást utazása kezdete előtt. Legszükségesebb ruházatát egy takaróba göngyölve végre elindult a pusztába vezető útra. Nemsokára hozta hetenként a levélhordó a pénzesutalványt a Boston utcai házba. És azután, egy nyári estén, jött a távirat, amitől nagyanya mindig félt. Egyik izzóan forró napon nagyapa összeesett, amikor egy vágányszakaszon dolgozott. Holttestét vasúton szállították haza.

 

 

Nagyapa halála saját apámat, Izsákot, aki még egészen fel sem nőhetett – 14 esztendejével olyan helyzetbe hozta, hogy ő lett a család feje.

Apám már hónapok óta a város centrumában egy utcasarkon újságot árult. Csaknem tíz dollárt keresett havonként, és ez, amíg nagyapa élt, értékes pótlás volt. Most azonban alig elég arra, hogy nagyanyát és hat nővérét eltartsa. Még az olyan események is, mint az 1906. évi San Francisco-i földrengés, amikor hat köteg különkiadást másfél óra alatt eladott, sem segítették sokkal többre, minthogy párszor negyed literrel több tej kerüljön pótlékként az asztalra.

 

Apám nem akart elfogadni semmi olyan pénzt, amiért meg ne dolgozott volna. A századforduló utáni első években még aranyérmék voltak forgalomban. Az ötdolláros aranypénz körülbelül akkora volt, mint az ötcentes. Egyik nap az egyik vevő egy pénzdarabot tett apám zsebébe, sietősen, elvette a penny váltópénzt és gyorsan eltávozott. Apám a pénzt éppen a kék újságárus kötényébe akarta csúsztatni, melynek felirata „Los Angeles Times” volt, amikor hirtelen észrevette, hogy a vélt ötcentes, amit a kezében tartott, valójában 5 dollár volt.

 

– Mister – kiáltott utána. De a vevő már egy háztömbbel odább volt. Apám valami súlyt dobott az újságokra és startolt a férfi után. Egy villamos söpört el előtte, és anélkül, hogy hosszabban gondolkodott volna, felugrott rá, kifizette a menetdíjat a saját megszolgált keresményéből és követte az embert. Amikor végre, jóval arrébb felfedezte az utcán, leszállt a villamosról és futott a férfi után. – Mister! – A férfi megfordult. – Mister, ez nem 5 cent! – mondta apám tört angolsággal. Kinyújtotta kezét és odatartotta a férfinek a napfényben csillogó aranypénzt.

 

Sokszor kell gondolnom arra a férfira, aki a legkisebb elismerő morgás nélkül vette vissza pénzét. Ha láthatta volna az éhes arcokat, amelyeknek esténként a Boston utca 919-ben vártak rá, biztosan azt mondta volna, hogy tartsa meg az újságos fiú a pénzt.

 

Havi 10 dollár egyszerűen nem volt elég a család számára. Esténként, munka után elkezdte apám járni körútját a munkaközvetítőknél, amint azt apja is tette. De amikor még férfiak számára is szűken volt munka, akkor fiúk számára igazán nem akadt. Végre hallotta, hogy egy bőrgyárban van egy szabad hely. A bér kevés volt, havi 15 dollár, de ez mindenesetre több volt, amit újságárusítással kereshetett; így apám felvette a munkát.

 

Egy napon, 1908-ban, amikor apám 16 éves volt, nagyanyának egy meglepetése volt számára.

– Izsák – mondta neki –, van egy csodálatos újság!

– szükségünk is van rá – felelte apám és beleköhögött zsebkendőjébe. A finom por a bőrgyárban leülepedett tüdejére és tartós köhögést okozott neki.

– Találtam munkát – tálalta ki nagyanya. De apám azt hitte, nem jól hallotta. – Egy örmény asszony sem dolgozik bérért! A régi hazában a férfiak gondoskodtak a családról – emlékeztette nagyanyát, miközben a konyhában a bőr porát mosta a hajából.

– De Izsák, hát nem tudod belátni, hogy ez a felelősség téged idegileg kikészít? Már most olyan vékony vagy, mint egy nyárs, és éppen tegnap hallottam, amint Hamas húgodra alaposan rákiabáltál!

Apám elvörösödött, de kitartott álláspontja mellett. –Nem fogsz elkezdeni dolgozni – mondta.

– Már el is kezdtem – mosolygott nagyanya. – Egy rendes családnál, a Hollenbeck parkban. Mosás, vasalás, egy kis takarítás.

– Akkor mehetek is és szedhetem a holmimat – mondta apám szelíden és elhagyta a konyhát. Lassan menz fel a lépcsőn szobájába, nagyanya követte.

 

Ott maradt megállva az ajtóban, amíg apám kevés ruháját egy batyuba követte. – Ha te dolgozol, akkor énrám itt már nincs többé szükséged.

A következő nap nagyanya megmondta a Hollenbeck parkiaknak, hogy mégsem jön hozzájuk mosni.

De a bőrgyári munka folytán apám köhögése egyre rosszabb lett. Még amikor előmunkás lett, és a piszkos munkát már nem kellett végeznie, akkor sem javult. Nagyanya sokszor beszélt nekem arról, milyen sokszor feküdt éjszakánként ébren és hallotta, amint apám kínlódott köhögési rohamaival. Amikor végre rá tudta beszélni, hogy menjen orvoshoz, az csak azt tudta megállapítani, amit a családban már mindenki tudott: vagy feladja apám a munkát a bőrgyárban, vagy pedig nem sokáig marad életben.

 

Akkor feltette magában a kérdést, milyen más módon biztosíthatná a család fenntartását. Ezzel a kérdéssel azután apám, mint a bizonytalanság idején mindenkor mindig, a gyülekezethez fordult.

 

Az örmény pünkösdiek istentiszteleteiket már nem a Boston utcai ház lakószobájában tartották. Miután a férfiak itt is, ott is munkát kaptak, azonnal hozzáfogtak egy gyülekezeti ház építéséhez. Egy kis faépület volt ez a Gless utcán, mintegy 200 m² alapterülettel. Az ülőhelyek támla nélküli padok voltak; ezeket aztán igen gyorsan a falak mellé tolhatták, amikor az Úr öröme a gyülekezetben a Lélekben táncolást megengedte. A térség homlokoldalán, mint megemlítendő tény, állt a hagyományos asztal.

 

Jól el tudom képzelni, hogyan ment apám az asztalhoz, amint azt már az ő apja is sokszor megtette. Azután letérdelt a kis sötétbarna szőnyegre, miközben háta mögé a vének csoportosultak. Köztük volt Magardich is, és Magardich fia, Aram Mushegan, aki olyan erős volt, hogy egy szekeret egyedül felemelt a földről, és addig tudta azt a levegőben tartani, amíg egy másik megjavított egy kereket.

 

Aram volt az, aki azután az ujját egy bibliai helyre tette és szépen, de figyelmesen is felolvasta ezt a verset. „Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőben. Áldott lesz a te méhednek gyümölcse, és a te teheneidnek fajzása és a te juhaidnak ellése…”

 

Föld? Apám elcsodálkozott. Tehén? De az VMózes 28. részének csodálatos igéi még tovább tartottak: „Áldást parancsol melléd az Úr a te csűriedben és mindenben, amire ráteszed kezedet; és megáld téged azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad néked.”

 

Amikor ezeket így hallotta, hirtelen felismerte, hogy csupán egyetlen dolog van a világon, amit valóban szívesen szeretne csinálni, az, amiről egész nap a vágógép mellett gondolkodott. Tehenekkel akart foglalkozni, és friss, zöld növekvő dolgokkal, de elsősorban szeretne kint, a tiszta levegőn dolgozni.

Ahhoz viszont, hogy földet vegyen, sok pénzre volt szükség, és lassan megvilágosodott apámnak, hogy ezt a gondolatot éppen nem olyan egyszerű megvalósítani. De a Szentírás ígéretét nem engedte el, és így bátran egy egészen döntő lépést tett. Felmondott a bőrgyárban és két héttel később munkanélküli lett.

 

Ez időben tett egy felfedezést. Azok a gyümölcs és zöldségfajták, amelyek a város üzleteibe érkeztek, sok család számára árban túl magasak és ezen felül kicsinyek és csúnyák voltak; mintha túl korán szedték volna le azokat. Nem lehetne-e valamit abból csinálni, hányta-vetette magában, ha ő valóban friss árut hozna be vidékről és azt házról házra árulná?

 

Így építette ki apám a kereskedést. Los Angelestől délre és északra voltak területek kis parasztházakkal, sok közülük örmények birtokában, amelyeken a legválasztékosabb gyümölcs és zöldségfajtákat termelték. Apám vette azt a kevés pénzt, amit hónapról hónapra a nővérei kelengyéjére tett félre, és azon két dolgot vásárolt: egy kocsit és hozzá egy kétéves rozsdabarna lovat, aminek Jack volt a neve.

 

A következő napon kiment apám Jackkel és kocsijával a kis Downey vasúti csomóponthoz, amely abban az időben még nem a város elővárosa volt, hanem mintegy jó húsz kilométerre fekvő kisváros.

 

Az út közel három órát vett igénybe, de apámnak egyetlen perce sem volt túl hosszú. A tiszta, friss levegő átjárta és gyógyította megtámadott tüdejét, és képzeletében növekedni kezdett egy álom: egy nap birtokos lesz. Még tehenei is lesznek, egy tejgazdasága; egyszerűen a vidék legnagyobb tejkereskedője akart lenni.

 

Csakhogy még sok volt a munka, amit előbb el kellett végeznie. Azon a napon Downeyben udvarról udvarra járt, itt salátát, ott narancsot és grapefruitot, majd sárgarépát vásárolt – mindent, amit csak abban az évszakban szedtek. Aztán visszakocsizott Los Angelesbe, kocsija tele volt első osztályú áruval. Amíg Jack patkózaj és horkantások mellett az utcákon kocogott, apám kiabálva kínálta áruit:

– Érett szamóca! Édes narancs! Friss spenót! – Áruja jó volt, áruk mérsékelt, és amikor legközelebb jött, csodálkozva állapította meg, hogy a háziasszonyok már várták.

 

Eltelt egy esztendő. Apám közben 19 éves lett és csinos bajuszt növesztett. A nővérei kelengyéje szánt pénzt pótolta, sőt még hozzá is tett. Most, amikor egészsége már helyreállt és ment az üzlet, apám azon a nézeten volt, hogy itt az ideje, hogy családalapításra gondoljon. […]

 

Így nősült meg apám azután és nemsokára ő és anyám abban a helyzetben voltak, hogy megvehessenek tíz hold földet: gabonaföldeket, eukaliptuszfákat és legelőt – mindezt Downey szívében. De ennek az új egzisztenciának a megkoronázása három tejelő tehén megvásárlása volt. […]

 

1913. július 21-én, még mielőtt apám és anyám kis házukat Downeyben elkészítették volna, megszületett első gyermekük. Másképpen, mint nagyapánál, akinek oly sokáig kellett várni egy fiúra, az én szüleim első kisbabája fiú volt. Ők neveztek el engem Demosnak.

 

(17-25. oldal)

 

 

 

Igen pontosan emlékszem egy bizonyos vasárnapra, amikor 13 éves voltam, 1926-ban; olyan jól emlékszem rá, hogy minden apró részlet előttem van, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem még, amint új lakásunk 2. emeletén levő szobámban felkeltem és felöltöztem. Apámnak ekkor már vagy ezer fejőstehene volt… (31. oldal)

 

Ezen a vasárnapon a kis templomban szokatlan feszültség uralkodott a levegőben, ami onnan eredt, hogy mindenkit még az utolsó hét valamilyen élménye foglalkoztatott. Az egyik gyülekezeti asszony anyja két hónapja jött el Örményországból, hogy lányához Amerikába költözzék. De különös módon azóta sem hallottak felőle semmit, és lányát ez érthetően aggasztotta. De a gyülekezet ebben a helyzetben csak azt tehette, ami egyedül helyénvaló: imádkozott.

 

És most a következő történt: az istentisztelet közben felállt helyéről Esther nagynéném férje, George Stepanian és az ajtóhoz ment.. Hosszú ideig rámeredt az útra, mintha a távoli horizont mögött látna valamit. Azután végre ezt mondta: - Anyád jól van, három napon belül Los Angelesben lesz.

Három napra rá az idős nő valóban megérkezett.

 

(21-32. oldal)

 

Apám éppen abban az időben vett egy másik farmot, így most már volt elég helyünk arra, hogy saját silókat állítsunk fel, és tőkénk is hogy automata fejőgépeket állítsunk be.

 

Apám egyéb üzleti téren is meg tudta vetni a lábát. Számunkra és a szomszédos tejgazdaságoknak is mindig nagy probléma volt, hogy a tejet a farmokról az üvegtöltő helyre beszállítsuk. Apám kiépített hát egy szállítószolgálatot. […]

 

Eredményessége annál figyelemreméltóbb volt, mivel mind ez a 30-as évek elején a gazdasági depresszió idején játszódott le.

 

(36. oldal)

 

 

De megtapasztaltunk ezen a nyáron egy másik ellenállást is, és pedig abból az irányból, ahonnan ellenszelet a legkevésbé vártunk: a Gless utcai gyülekezetből. […]

… egy idősebb férfi szólt…

 

– Ez nem helyes – kiáltotta hangosan… - Ez… ez nem örményies!

Hirtelen világossá vált előttem, hogy igaza volt. Emlékezetemben felidéztem Örményország történetét az évszázadokon át, és emlékeztem, hogy ez a kicsiny, ellenségektől körülvett nép, amelyik az igazságot hódítások és vérengzések útján sem hagyta elvenni magától, nem adta meg magát a nagyobb, erősebb pogány nemzeteknek, hogy ez a nép mindig a józan megfontolás, a befelé fordulás által erősödött meg. […]

 

(55. oldal)

 

Nem az én szavaim voltak, amik végül is meggyőzték őket, hanem sokkal inkább apám közbenjárásának lett az eredménye. Az Izsák Shakarian név ért valamit a gyülekezetben. Ha Izsák is azon volt, nahát, akkor rendben van, bármilyen kockázatosan hangzik is.

 

(60. oldal)

 

Rágondoltam azokra a láncszemekre, amelyeket születésem előtt kovácsoltak. Magardich Mushegan prófétálta Kara Kalában: „Pontosan egy esztendőre fiad lesz!” Rágondoltam arra a fiúra, aki mindennap egy kocsirakomány friss zöldséget hordott szét egy lóval, amelynek neve Jack volt. Milyen erős és szétválaszthatatlan az a láncszem, amely a Shakarianokat és Musheganokat összekötötte. Ott volt Magardich unokája, Harry, aki 1955-ben egy vasárnap az örmény pünkösdi templomban… látomást kapott: Ő a szentélyt világossággal töltötte meg és szent olaj folyamát látta Isaac Shakarianra ömleni. Ez egy hivatalba iktatás volt, az egyetlen mód, amit a mi gyülekezetünk elismert. És így szolgált apám 40 esztendeig, mint ennek a gyülekezetnek laikus prédikátora, örmény hagyomány szerint nem kapott fizetést, hogy eskethessen és temethessen, prédikált minden vasárnap és törődött a gyülekezeti tagok bajaival.

 

Azután, egy késő őszi péntek estén, 1964. november 6-án volt Harry Mushegannak még egy látomása. […]

Gerry lányunk engem felkeresett, és sürgősen arra kért, hogy mindnyájan térjünk vissza Downeybe.

– Nagyapáról van szó – mondta –, a kórházban fekszik!

– A kórházban? De hiszen nem is beteg. A legjobb állapotban volt, amikor ma délután az irodában hagytam! […]

Apám egy magas, fehér asztalon nyugodott. … Ott álltam az egyszerű kis helyiségben és úgy tűnt, mintha hallanám a hangját, amint már annyiszor is történt… – Menj csak, Demos! Majd törődöm a te üzleteddel!

 

Otthon dr. Donald Griggs várt ránk. Jól tudtam, apám nem volt beteg. – Olyan módon halt meg, ahogyan az ősi patriarchák mentek haza – vígasztalt dr. Griggs. Ereje teljében, nem betegségben és gyengeségben. Az esti újságot olvasta és egyszerűen elaludt.

 

 

Haláláról csak dr. Griggs és a legközelebbi családi hozzátartozók tudtak. Ezért voltunk meglepődve, amikor Harry Mushegan Atlantából, Georgiából, ahol most prédikátori állást töltött be, felhívott.

– Az öreg férfiakat – mondta – az előbb láttam, valamennyit! Nagyapámat, nagyanyámat, mindazokat, akikre gyermekkoromtól emlékszem. És néhány olyant is, akikre nem emlékszem, akiket sohasem láttam. Körülbelül egy órával ezelőtt láttam mindezeket a fehérszakállú patriarchákat, ahogyan összefutottak és futtokban kitárták karjaikat, mintha valakit fogadni akarnának. És azután megpillantottam Izsákot, amint ő hozzájuk sietett. […]

 

Gondoltam a második üzenetre, amit a gyermekpróféta olyan hosszú idővel ezelőtt kapott, amely még mindig lepecsételve és felnyitatlan maradt. … Sokszor kérdezem magamtól, ki kapja majd a parancsot, hogy nyissa fel az üzenetet és hirdesse ki Krisztus gyülekezetének.

 

(186-188- oldal)

 

 

Nyilvánosan elhangzott, lejegyzett és beteljesedett próféciák:

1. Fiú születik pontosan 1 év múlva

2. Lesz saját tejgazdaság

3. 3 nap múlva megjön az, akiért nagyon aggódnak

 

 

Na, ezt nevezem én prófétálásnak!

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: pénz csoda házasság együttérzés pásztor prófécia próféta gyülekezet kijelentés görög keleti egyház karizmák pünkösdi karizmatikus

A bejegyzés trackback címe:

https://100ujgyulekezet.blog.hu/api/trackback/id/tr304387409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása